„A titok soha nem fejthető meg” 

Nehéz újat mondani a nemzetközileg elismert alkotóról, a táncos-koreográfus Frenák Pálról és a FrenÁk Társulatról. A folyamatos határátlépések művésze a siketek és nagyothallók jelbeszédéből kifejlesztett organikus mozgásrendszerrel radikálisan újította meg a kortárs táncot. A Frenák-darabok az alkotó összművészeti konstellációiként értelmezhetőek, a mozgásszínháztól az akusztikai effekteken, a fénykoreográfián át a térbeli formarendszerekig. A művész idén tavasszal három produkcióval szerepel a Nemzeti Táncszínházban: az Hommage á Jeszenszky emlékest a Bartók Tavasz szervezésében valósul meg, a Nostalg_Y című legújabb koreográfiáját és egy zárt körű eseményen levetített, a táncos életéről szóló, Who cares about Pal Frenak? dokumentumfilmet a Budapest Táncfesztivál programjának részeként mutatják be.

Milyen helyet foglal el a FrenÁk Társulat életében az idén 25 éves Budapest Táncfesztivál?

A fesztivál évről évre változó, színes programot kínál, öröm számunkra, hogy idén a részesei lehetünk. Az is érdekes kérdés, hogy milyen helyet foglal el a társulat és a munkásságom ebben a keretben – és általában a Nemzeti Táncszínház programjában –, de erre talán a közönség a leghitelesebb válaszadó.

Próbán Banka Viktorral és Ferencz Viviannal (fotó: Bobal Photography)

A Nemzeti Táncszínházban rendezik meg az Hommage á Jeszenszky Endre emlékestet is. Ön tizenkilenc évesen került a mester balettiskolájába. Mit kapott tőle emberileg és szakmailag, amit később hasznosítani tudott a saját táncos-, koreográfuskarrierjében? 

A Jeszenszky tiszteletére adott gálaest szervezése nagy felelősség, mivel – mint az köztudott – nagyon közel álltam Mestihez. Az ő nagyságára rezonál majd a színes program is, arra, ahogyan az ember valós létére reflektált és kutatta azt. Mesti tisztánlátása következetesen erősítette bennem az önmagunkkal szembeni kegyetlen őszinteség és a hitünkhöz való hűség fontosságát. A szemében megláthattam önmagam – pedagógiájának lényege, hogy perspektívát nyitott az önálló, kreatív gondolkodásra. Mindennek a szikrája, mint sokunkban, úgy ott él bennem is: ennek köszönhetően megnyílt számomra a világ, és újjászülethettem. Próbálok hű maradni mindehhez, és megtalálni, kísérni az új, kreatív csillagokat.

A személyes traumákkal, démonokkal való szembenézés, a feldolgozás eszközeként talált rá a művészetekre, a mozgásra. Hogyan reagál erre legújabb estje, a Nostalg_Y? Milyen démonok húzódnak meg a feltehetően ironikus cím mögött?

Traumák? Szerencsésnek érzem magam, mert mindaz, amit megélhettem, formálta a személyiségemet, és inspiratív, erős energiákat gerjeszt a mai napig. Mindenkinek a saját ügye, hogy miként viszonyul a démonaihoz és hogyan kezeli őket, hisz’ a saját belső világunkból fantáziálunk vagy reflektálunk a minket körülvevőre. Az embernek sokat kell azon dolgoznia, hogy megtalálja az egyensúlyt, és a megélt valóságból, saját lényén keresztül, ne pedig racionális koncepciókból viszonyuljon a dolgokhoz és érzékeltesse azokat. A Nostalg_Y átjárhatóság és csiki-csuki játék a generációk között. Három korosztály (huszas, negyvenes, hatvanas) alakjain át keresztezik egymást projekciók és emlékképek, játékos váltásokkal. Nem tudjuk, ki ki volt vagy kivé válik, mit vetít ki a jövőre és mi a múlt valósága. A generációk találkozása azonban – és talán ez a lényeg – nem csak a színpadon megjelenített nemzedékekről szól, hanem arról is, hogy a különböző korszakainkból, életkorunkból magunkban hordozott emlékeink hogyan járják át jelenbéli személyiségünket. Még ma is bele tudok helyezkedni gyermeki önmagamba, és emlékszem fiatalkori projekcióimra. Az ember lelkülete kihat a fizikumára, testének alakulására. Izgalmas játéknak tartom, hogy Lőrinc Katalinnal ötvenéves színpadi múlttal a hátunk mögött egy bizonytalan térbe lépve, ismeretlen helyzetben még képesek legyünk meglepni magunkat, mint egy új generáció tagjai – hisz’ az idő múlásával mindannyian egy számunkra új generáció részei leszünk. A közönség a véletlenül ütköző, egymáshoz kapcsolható töredékeken keresztül találhatja ki, hogy a különböző generációk közti interakciók milyen emberi relációkat rejtenek. A fantáziája segítségével mindenki megalkothatja az elvárásainak megfelelő történetet. Például az Y betűt hallva ön gondolhat a kromoszómára, míg mások a generációra asszociálnak.

Lőrinc Katalin és Frenák Pál (fotó: Bobal Photography)

Amerikában már láthatta a közönség a Who cares about Pal Frenak? című egész estés dokumentumfilmet a New York Dance On Camera fesztiválon. Milyen koncepció alapján mutatta be a rendező, Halász Glória az ön táncművészi-koreográfusi munkásságát, életútját? Mennyire tudta a rendezőn keresztül a saját elképzelését érvényesíteni? 

A film! Ó, a film! Sok kézből sok kézen át jutott Glória kezébe, és ő volt az, akinek sikerült egy relatív keretet adnia a történetnek. Én csak azt sugalltam neki, hogy az alkotó valós énjét a legőszintébben a koreográfiái fedik le. Hisz’ szavakba önteni azt, amit megalkotok, sokszor emberkínzás – bár tudom, ez egyre divatosabb metódus. Beszélni arról, amiről pontosan soha nem tudja az ember, milyen formát vesz fel és hogyan alakul az idő folyamán? Már az csoda, ha ezrek rezonálnak azzal, ami egy műben megjelenik, kifejeződik. Az már alkímia! A művész alkot, mert egy belső indíttatás és megfoghatatlan ihletek járják át, amelyek végigkísérik az életét. A titok soha nem fejthető meg – még az alkotó számára sem!

Anyagi, művészi vagy személyes okokból kellett ahhoz tíz év, hogy elkészüljön a film Budapest, Balatonszabadi, Párizs, vagyis élete fontos helyszíneinek felelevenítésével?

A film producere, Vittoria de Bruin hűségét, kitartását és a munkámba vetett bizalmát mutatja, hogy ennyi éven át hitt a projektben és önzetlenül tette a dolgát. Ezért csak hálás lehetek. A film végül is csak egy része az életemnek, hisz’ azóta is dolgozom és úton vagyok. Amióta befejeztük a forgatást, több mint öt produkciót készítettem.

Frenák Pál a 2024-ben bemutatott CrAzyRunnErs című előadásban (fotó: Bobal Photography)

A film előzetesében egyik táncosa úgy nyilatkozik, hogy egyszerre tekinti önt apjának, mesterének, testvérének, szerelmének. Minden táncosával ilyesfajta intimitás kialakítására törekszik?

Amikor alkotok, nem törekszem semmire, hisz’ akkor racionálisan kellene dolgoznom, akarni kellene valamit. Ami engem illet, ez az alkotás során nem működik. Egy táncos nyilatkozata az ő érzelmeit fejezi ki, nem az enyémeket. A munka során egymásra vagyunk utalva még akkor is, ha sok mindent rám vetítenek ki. Én lehetek az alkotói szikra, így túldimenzionálnak, majd csalódnak, mert nem az vagyok, akinek elképzeltek. Engem a mű létrehozása érdekel és az, hogy abban utat találjanak. Csak ez a kérdés számomra. Az intimitás nem fizikális, testi kérdés – még akkor sem, ha a testünkkel fejezünk ki vagy fogalmazunk meg –, hanem a kegyetlen őszinteség önmagunkkal szemben. Ahol a művész nem akar több lenni vagy kevesebb, hanem „annyi, amennyi”, tehát: „Juste” – ahogy Gilles Deleuze francia filozófus mondja.

Kevés művész fejezi ki olyan nyíltan a vonzalmát, tudását a női és a férfiúi érzékiségről, mint Frenák Pál. Igaznak érzi azt a vélelmet, hogy a kettő ütköztetése, harca, kiegészülésének láttatása húzódik végig a munkásságán?

Ez nem rólam szól. Főleg az érzékiség és az emberi lény érdekel, és igen, a mozgás általi megfogalmazhatóság. Hogy ezt ki hogyan interpretálja, az „szabad préda”, nem kontrollálhatom mások percepcióit, és nem is feladatom. A darabjaim szabadon olvashatók, mert szabad artikulációkból és fragmentumok egymásra hatásából állnak össze: többnyire az érzetek, az érzelmek, a testiség, a jó, a rossz kaotikus labirintusában kutatok, tévelygek. Mindig érdekelt, hogy valaki – a nemétől függetlenül – hogyan tudja megélni magában a feminitás és maszkulinitás egységét. A személyek pluralitása, az egyént mozgató erők sokfélesége érdekel. Ha racionálisan nézzük, akkor például a Fiúk, a Csajok és a Frisson trilógia a nemek szerepét és azok viszonyrendszerét vizsgálja. Ám ha valaki odafigyel, észreveheti, hogy a Fiúkban a női nemet is láthatjuk anélkül, hogy egyetlen nő lenne az előadásban, és ugyanígy a Csajokban is érzékeljük a férfiakat – a nyomaikat, a hiányukat. A Fiúkban például amikor a három lecsupaszított férfihátat látjuk, ott van a női érintés hiánya.

Frenák Pál az Un című előadásban (fotó: Boczkó Tamás)

Saját szólómban, például az Unban is ott van a női lét, milliónyi nő szenvedésein, problémáin keresztül, amelyek átjárták az inspirációimat. Soha nem csak párkapcsolatok problémáiról beszélek, hanem egy végtelenül bonyolult hálózatot próbálok láttatni. Ez valóban végighúzódik a munkásságomon, de annak csak egy része, hisz’ nagyon fontos az akusztikai világ és a térbeli formarendszer megteremtése, és a többi, és a többi. Amióta az eszemet tudom, számomra a verbalitás tartalmi értéke nem fedi a teljességet, azon nem szivárog át az emberi lelkület. A test is megfogalmaz és kommunikál, azt is, amit nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, miközben a racionális gondolkodás uralja a kapcsolatainkat! Végül pedig a test is elsorvad, a beszéd is elszáll.

Nyitókép: Frenák Pál (fotó: Hegedűs Róbert)

Lásd még:

Világsztárokkal ünnepel a Nemzeti Táncszínház – 25 éves a Budapest Táncfesztivál

A táncművészet otthona

A józanság végpontja az igazgató – Interjú Ertl Péterrel