Állandó kapcsolatban, mégis egyedül

Az emberi kapcsolatok és az elszigeteltség témáját dolgozza fel Julien Klopfenstein legújabb produkciója. A Framed Perspectives a kortárs táncot, az installációs művészetet és a zenét kapcsolja össze. A nemzetközi művészeti együttműködés eredményeként létrejött előadás két táncosa egy folyamatosan változó, az individualista világ kapcsolati nehézségeit szimbolizáló acélkockában lép fel.

Julien Klopfenstein táncművészben már bő egy éve érlelődik a Framed Perspectives alapgondolata. Tavasszal a Was bleibt kollektívával dolgozott külföldön, amikor Erick Meyenberg megkereste a csapatot: a mexikói művész a Velencei Biennálén állított ki, szerette volna, hogy ottani műveit a kortárs tánc egészítse ki [a projektről bővebben ITT olvashatnak - a szerk.].

– A hagyományos színháztól távol, egy kiállítótérben találtuk magunkat, szobrok, videóprojekciók között – meséli az előadásról a táncos. – A nézők bármikor be- és kiléphettek a térből, kerülgettek minket, fotóztak vagy videókat készítettek, beszélgettek. Naponta többször előadtuk a darabot, és a Biennálé résztvevői sosem ugyanazt láthatták, miközben a tánc az installáció részévé vált – sőt a főmotívuma lett! Inspiráló tapasztalatként teljesen megváltoztatta a táncról és az élő művészetről alkotott nézőpontomat. Rengeteg ötlettel tértem vissza Magyarországra, és azzal az intenzív vággyal, hogy valami újat hozzak létre. Ekkor hallottam a Bálint Ház pályázatáról [Julien a Bálint Ház yapp. alkotói pályázatára jelentkezett – HJ], amit végül meg is nyertem. Így kezdődött az előadás teremtési folyamata.

Julien Klopfenstein (fotó: Oleg Borisuk)

A darab az elszigeteltséget, a magányt, az emberi viszonyrendszereket helyezi a középpontba. – A technológia által hiperkapcsolt világban élünk, mégis, kapcsolataink sokszor felszínesek és elkerülők. Úgy érzem, az emberek sosem voltak még annyira éhesek az autentikus érintkezésekre, mint most, miközben nem tudjuk, hogyan közeledjünk egymáshoz – magyarázza. – Mindannyian megtapasztaltuk már a társas magányt: amikor még közeli hozzátartozóink, barátaink, partnerünk mellett is egyedül érezzük magunkat. Ez az érzés adta a darab egyik kiindulópontját.

A táncművész szerint bár a kapcsolódás és a magány, a kapcsolat és elszigeteltség fogalmai antagonisztikusnak tűnhetnek, valójában közel állnak, sőt összefonódnak: – Egymást táplálják, és ebben rejlik az a komplexitás és mélység, amelyet ki akartam emelni ebben az alkotásban – mondja Klopfenstein.

Kortárs tánc és installációs művészet

És hogy miként egészíti ki egymást az installációs művészet és a kortárs tánc? – A legfőbb különbség köztük az, hogy miképpen közelítik meg a teret és a testet – magyarázza a művész. – Az installációs művészet környezetet teremt – tárgyakkal, szobrokkal, videóprojekciókkal, hanggal és fénnyel –, amelyben a néző szabadon mozog és fejlődik: a hangsúly a test által tapasztalt térre helyeződik. A tánc esetében ennek az ellenkezője igaz: a test az önkifejezés kiindulópontja, ami köré a tér épül. Az installáció térfelfogása, miszerint abból a néző bármikor ki-, majd akár újra beléphet, változtathatja a nézőpontját, számomra nagyon izgalmas. Ez nagyon különbözik a hagyományos színháztól, úgy érzem, sokkal inkább befogadóbb, jobban bevonja a nézőt. És ez rendkívül felszabadító. Emellett lenyűgözőnek tartom a két művészeti forma közötti kiegészítő jelleget, ahogyan a mozgó testek egyesülnek a művel, egy igazi, „élő installációt” hoznak létre – így történt ez a Velencei Biennálén is.

Julien Klopfenstein és Petrovics Sándor (fotó: Oleg Borisuk)

Klopfenstein ugyan korábban még nem dolgozott együtt Petrovics Sándor táncművésszel, mégis egyértelmű választásnak tűnt, amikor társat keresett az előadáshoz. Petrovics pedig azonnal rábólintott az együttműködésre. – Olyan partnerre volt szükségem, aki nyitott, kreatív, és képes megbirkózni az acélstruktúra kihívásaival is – Sándor könnyedén teljesítette mindezeket a feladatokat. Ügyesen navigált a koreográfiai gondolkodás, kutatás néha követhetetlen és frusztráló folyamatában is – számol be a táncművész.

Az előadás zeneszerzője, Adrien Cronet Belgiumból érkezett Budapestre, és két hetet töltött a stúdióban, míg összeállt a mű. A táncművész vele sem dolgozott még korábban (bár zenei munkásságát néhány éve már figyelemmel kíséri), de ahogyan meséli, a közös munka nem csak rendkívül inspiráló, de szinte gyerekjáték volt.

A Framed Perspectives installációja a kocka acélstruktúrája, amelyre a táncművész az előadás megalkotása során egyfajta harmadik testként gondolt. Maga az objekt szöges ellentéte a táncosok testének, hiszen kemény, hideg, szögletes, a mozgást pedig gyakran fájdalmassá teszi.

A produkciót nem csak az installáció, de a mozgás lassúsága is megkülönbözteti a „hagyományosabb” műsoroktól. – Egy lassú, szinte meditációs légkört akartam teremteni, ahol a darab fokozatosan és folyamatosan fejlődik – mondja a táncművész. – Arra törekedtem, hogy egyesítsük a táncot és az installáció művészetét. Ez nem csak az acélszerkezet és a mozgás kapcsolatában mutatkozik meg, de a hangtervezésben is: az Apollo Galéria hangszórókat helyezett el az egész térben, ezzel valódi hanginstallációt hozva létre. A darabot kiállítóterekbe, galériákba és múzeumokba terveztük. Amikor csak lehetséges, szeretnénk, hogy a közönség az interakció szabadságával élve lehessen jelen az előadásban.

Az előadás rendezőasszisztense a Budapesten élő ukrán művész, Oleg Borisuk.

Időpont: 2024. október 20., 18:00
Helyszín: Apollo Galéria, 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 1.

Jegyvásárlás ITT, további információ pedig az Apollo Gallery oldalán.

Nyitókép: Julien Klopfenstein és Petrovics Sándor az előadásban (fotó: Oleg Borisuk)

Lásd még:

Emberi érzelmek a test nyers mozgásával tolmácsolva – Jenei Lilla és Julien Klopfenstein két új előadást mutat be Pure Dance című új estjükön június 19-én a Magyar Táncművészeti Egyetemen

„Nem sorban, hanem körben érdemes állni” – Beszélgetés Petrovics Sándor táncművésszel