„Az én bonbonom az örömszerzés”

A Parlament szomszédságában, egy kávéházban ülünk: egyszerre múzeum, manufaktúra és bolt, ahol hagyományok és trendek észrevétlenül fonódnak egymásba. A Szamos Café emelete elvarázsolt szalon, műalkotás, amely – akár Proust madeleine-je – régi időkbe, egykori gyermekkorba repít vissza. A Szamos Csokoládé Múzeum többgenerációs történet elegáns és ihletett helyszíne: találkozási pont múlt és jelen, az alkotás és üzleti gondolkodás, élvezet és felelősség között. Különleges gyűjtemény az édességipar és a cukrászat tárgyi emlékeivel, marcipánszobrokkal, békebeli csokoládéműhellyel és cukorkabolttal, valamint a kakaótermesztés, a csokoládédíszítés műhelytitkaival. Velem szemben Szamos Gabriella, mellettem – ahogyan magát nevezi – a szárnysegédje, Bak Judit. Elválaszthatatlan barátnők: befejezik egymás mondatait, kiegészítik a másik mondandóját, ha az elfelejtene valamit. Rendhagyó (páros) interjú következik.

Gabriella, mit jelent önnek ez a tér: szakmai missziót, családi örökséget vagy személyes menedéket?

Szamos Gabriella: Úgy érzem, hogy itt minden koncentrálódik, szakmai életút, családi örökség, művészetek, mecenatúra – és persze személyes motiváció. A huszonegy cukrászdánk közül ez a legforgalmasabb hely.

Bak Judit: Huszonkettő.

Sz. G.: Huszonkettő? Á, legyen inkább huszonegy, az nyerő szám. Kávéház, múzeum, de van itt csokoládébolt – kínálunk ebédet is –, a falakon művészet, szemben a Parlament. Ma már önkiszolgáló hely vagyunk, haladunk a korral.

A Csokoládé Múzeum (forrás: Szamos)

B. J.: Azt meséld el, hogy London inspirált annak idején!

Sz. G.: Nos, amikor elkezdtük kialakítani ezt a helyet, elmentünk Londonba. Figyeltük a forgalmat, hogyan mozognak az emberek, mi vonzza őket. És amikor már itthon a fiam, Ádám le akarta verni az aranykeretes Blondel tükröket, akkor mondtam: „szó sem lehet róla!” Ezek a csiszolt tükrök a hely ékei. A belsőépítészt is kifejezetten arra kértem, hogy tervezéskor vegye figyelembe, hogy itt vagyunk a Parlament mellett. Így lett a burkolat az Országházéhoz hasonló, ezért köszönnek vissza a kovácsoltvas díszítőelemek a lépcsőn, és emiatt lett aranyszínű a mennyezet.

B. J.: És akkor jött a nagy kihívás: volt egy nagy, üres fal. Gabriella pedig azt mondta: ide egy kép kell.

Sz. G.: Igen, a lépcső mögötti hatalmas falfelületre képzőművészeti alkotást képzeltem. Akkoriban indult a Cziffra Fesztivál, mi pedig igazi rajongók lettünk. Rájöttem, hogy itt is ezt az ügyet akarom megjeleníteni – csak nem tudtam, hogyan. A sors segített: egyszer csak felhívott egy ismeretlen hölgy, aki hallotta, hogy foglalkozom a Cziffra Fesztivállal. Elmesélte, hogy húszévesen Cziffra-ösztöndíjas volt. Kérdeztem, hogy nem szerepelt-e véletlenül a Nők Lapjában körülbelül nyolcéves korában, mint egy rangos rajzverseny díjazottja, amire elcsodálkozott, ugyanis valóban ő volt az. Elmeséltem neki, mennyire csodáltam azt az idegen kislányt, aki mert nagyot álmodni, és akit ilyen tehetséggel áldott meg az ég. Ő Kürthy Hanna festőművész, akit hamarosan fel is kerestem, az albumában pedig megláttam a Vágtázó ló című rajzát. Emlékszem, még aznap éjjel fél háromkor felhívtam a barátnőmet és azt mondtam neki: megvan, mi lesz a nagy falon.

B. J.: Igen ám, de az egy egészen kicsi tusrajz volt, fel kellett nagyítani – éppen ide, éppen erre a méretre. Végül hatalmas tapéta lett belőle és a Szamos Café egyik büszkesége.

Szamos Gabriella a híres marcipánrózsával (fotó: Otthon Magazin)

A Szamos egyszerre kulturális intézmény és a család gondolkodásmódjának szellemi lenyomata. Hogyan lehet úgy intézményt működtetni, hogy az ne „kirakat”, hanem élő, gondolkodó, ha tetszik, edukáló tér legyen?

B. J.: Élményt akarunk adni, az a legfontosabb.

Sz. G.: Élményt, igen. Tanár voltam és váltottam. Férjem, Kelényi Gyula mérnök volt és váltott. Miért? Egy Fellininek tulajdonított mondás szerint az az igazán boldog ember, aki megtalálja az életben, amit igazán szeret csinálni – és mások ennek még tapsolnak is. Hát, mi ezért csináltuk. Akkoriban felvizezett narancslét ittunk az éttermekben, de én meg akartam mutatni, hogy milyen a valódi narancslé, és milyen a fagyi színezék nélkül. Imádtam kezdetektől fogva, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és közben örömöt szerezhettem másoknak. A cukrászdákat is úgy álmodtam meg, hogy az emberek szívesen elüldögéljenek és jól érezzék ott magukat.

B. J.: Azt is mondd el, hogy mindig minden utazásodból inspirálódtál! Hogy a Párizsi utcai üzletben például a bécsi élményeid köszöntek vissza.

Sz. G.: Ja, hát, Bécs, az gyönyörű volt. Minden finom volt és elegáns, szívtam magamba az ottani ízlést. Azt szerettem volna, hogy a vendégek ugyanazt érezzék nálunk, amit én akkor ott. És persze ebben támogatott is Papa, Szamos Mátyás, később pedig a férjem, mert hát a nagy terveim persze pénzbe kerültek.

B. J.: Például az aranyfüst.

Sz. G.: Az aranyfüst, a kézi faragás – mind drága volt. De látni az emberek arcát, ahogyan felragyogott rajtuk a boldogság, az nekem olyan öröm volt, hogy el sem tudom mondani.

B. J.: Ez maga az edukáció: bejönnek, látnak, tapasztalnak, és ezáltal az igényeik is nőnek, az elvárások finomodnak, csiszolódnak.

Sz. G.: Számomra nagyon fontos, hogy miként reagálnak az emberek az eleganciára, a minőségre, a színvonalra, a befektetett munkára. Szeretem megélni a pillanatokat, amikor magunkat, az értékeinket, az elért céljainkat ünnepeljük. Fontosak ezek az apró megállók. Ezekért élünk.

Szamos Gabriella és Bak Judit (forrás: Szamos)

Mit jelent ma múzeumot fenntartani?

Sz. G.: Sok gondot, sok feladatot.

B. J.: Sok pénzt. Egy magánmúzeum a Kossuth téren, hat teremmel, bérleti díjjal, személyzettel, az összes „nyűgjével” nem olcsó mulatság.

Sz. G.: A tárgyakat negyven évig a férjem gyűjtötte, időt és pénzt nem sajnálva, de én is bele-beleszerettem csodákba. Például Londonban Erzsébet királyné forrócsokis készletébe. Emlékszem, eszeveszett drága volt, nem akartuk megvenni, de aztán a barátnőm kérdezte: „Miért sajnálod rá a pénzt? Hisz’ ezeket gyűjtöd.” Úgyhogy most ez is itt van kiállítva, a többi gyönyörűséggel együtt, a Parlament mellett. Az üzletben az egész család részt vesz, a fiaink és a feleségeik is, így amit a férjem létrehozott, állandó munkát ad mindannyiunknak. Készül egy könyv, a címe Szamos lesz, de a főszereplője Kelényi Gyula.

A gyűjtés nem tudatos elhatározással indult, inkább a megújítás, a fejlesztés volt a cél. A Kossuth téri Szamos Csokoládé Múzeum hat termen keresztül mutatja be a kakaó és a csokoládé történetét, a forró csokoládé fogyasztásának kultúráját, az édességek tárolásának csodálatos formavilágát. A csokoládégyártáshoz szükséges szerszámok, formák, a különleges készletek, a gépek, a többezer tárgy a múlt üzeneteit és értékeit mutatják be. Miért döntöttek a kialakítása mellett?

B. J.: A múzeum teljes szakmai vertikumot mutatja be a kakaótermesztéstől a csokoládé-öntésig. Úgy rendeztük be, hogy maradandó élményt ajándékozzon. Hogy az ide betérő gyermek felkiáltson: cukrász szeretnék lenni! Itt minden egyes tárgy azt üzeni, hogy a Szamosok valamit át akartak adni az utókornak. Ez az a fajta mecenatúra, ami visszaforgat, visszaad.

Sz. G.: Gyula mondta mindig: „Mi valamiért többet kaptunk az élettől, mint mások, ezért kötelességünk azt visszaforgatni.” Erre törekszünk. A múzeum mellett nyári tábort tartunk gyerekeknek, csokoládétúrákat, táblás csokoládéöntést.

Gabriella, ön szerint hol húzódik a határa annak, hogy egy vállalati háttérrel működő kulturális tér még hiteles maradjon és ne váljon marketingeszközzé?

Sz. G.: Ötszáz embernek kell fizetést adni havonta, tehát pénzt kell keresni, ezért nagyon fontos a marketing. Sokszor kérdeztem a férjemet: miért szeretnek minket ennyire? Mindig azt felelte: érzik, hogy jó szándékúak vagyunk. És ez igaz, mert ha benne van a dió az Esterházyban, az is jó szándék, és hogy ilyen múzeumra pénzt költünk, az is jó szándék.

A Szép csokoládéslány a múzeumban (forrás: Szamos)

Gyakran beszélünk a művészet és az üzlet találkozásáról. A művészet kreativitás, spontaneitás, míg az üzlet a stratégia, a strukturáltság világa. Sokak szerint a kettő nem fér meg egymással, belső konfliktusokat okozhat a döntéshozóban, aki mindkét szerepben mozog. Ön hogyan éli meg ezt a kettősséget?

Sz. G.: Az életem során az üzlet és a művészet soha nem került egymással konfliktusba. A Szamos, mint márka, örökség és művészet számomra együttesen váltak élménnyé. Ebben a férjem is szüntelenül támogatott. Valahogy mindig jönnek a sugarak.

A sugarak?

B. J.: Mi így mondjuk. Hogy az életben sugarak mutatnak nekünk utat. És Gabriella körül ezek rendre megjelennek. Itt Kürthy Hanna tusrajzát nagyíttattuk hatalmasra, Szentendrén Szabó Kinga főnixmadaras kerámiái díszítik a Marcipán Múzeumot, a Vörösmarty téren pedig Domé Eszter grafikusművész új herendi dizájnja szól nagyot.

Sz. G.: Egyszerűen imádom berendezni a helyet, megálmodni, mitől lehet még szebb, és amitől a vendég érzi, hogy mindez érte van. Azt szoktam mondani, ha valami újat kitalálok: „majd a nyugdíjamból megveszem”. Ami persze nyilván csak vicc, de az úgy van, hogy ha a fejembe veszek valamit, nem tágítok. Gyula megértett engem. Mondta is mindig: „Hát tudod, hogy csak játszunk. Ha vesztettünk, kezdd újra!”

Mennyiben van a vállalatoknak – különösen az ilyen erős hagyománnyal rendelkezőknek – felelőssége az ízlésformálásban, az igényteremtésben?

Sz. G.: Van bizony, ebben nagyon hiszek. Sokat utazom buszon, villamoson, és nézem az embereket, figyelem őket, és szeretnék mindegyikkel beszélni, megrázni őket, azt mondani nekik: kedveseim, a stílushoz elsősorban nem pénz kell, hanem ízlés.

B. J.: A Szamos márka is alakítja az ízlést, integrálódik abba a kulturális gondolatiságba, amely változásra ösztönöz és élményt ad, elkísér az életben és amely által többek leszünk. Például egy képzőművész alkotása, egy versidézet, egy szépen kivitelezett enteriőr, egy zongorajáték, egy művészi módon megkonstruált bonbon.

Szamos Gabriella az Art is Business 2025-ös díjátadóján (fotó: Mohai Balázs)

Hol látják a kultúratámogatás valódi hatását: a látható számokban, a közösségi visszajelzésekben, vagy a lassan érő, nehezen mérhető folyamatokban?

Sz. G.: A lassan érő, hosszas folyamatokban hiszek, abban, hogy mindennek be kell érni. Nincs olyan, hogy valami azonnal sikert arat, az alkotáshoz és minden fontos dologhoz türelem kell. Időt kell hagyni, hogy az újdonságnak híre menjen, megszeressék és – nagyon fontos – visszatérjenek hozzá, ne csalódjanak benne. Meg kell teremteni, ki kell várni a sikert, utána pedig újra és újra bizonyítani kell, hogy méltók vagyunk rá. Mikor esténként, hazafelé elhaladok a Szépkilátás Cukrászda mellett, mindig elönt a boldogság: „Úristen, ez az én cukrászdám, én csináltam!” Én, aki egy budafoki szobakonyhából jöttem, most egy Széchenyi-hegyi családi házban élek. Nem fényűzően, de szépen. És büszkén.

A „Minden sikeres férfi mögött áll egy nő” mondás után szabadon mondhatjuk: „Minden nagy birodalom mögött áll egy nő.” Erőt jelent ez, vagy inkább terhet?

Sz. G.: Erőt ad, azt hiszem. Anyámat kell megemlítenem, mert apám nagy bohém volt, igazi filmsztár, aki elvette a szolid vidéki lányt, mert a gyerekei anyját látta benne. Mama pedig szorgalmas volt, kitartó, ha ő nincs, nincs a Szamos Marcipán. De én a Papa vagyok. Inkább körbeveszem magam segítőkkel, mintsem, hogy mindent magam csináljak. Férjet is tudatosan választottam.

B. J.: Felöltözött és elment férjet keresni.

Sz. G.: Sokan ácsingóztak utánam, de én vele találkoztam, vele mentem randevúra, neki nyújtottam kezet, és mondtam, hogy szervusz. Nem adtam idegen férfinak puszit.

B. J.: Aztán egy hónap múlva meg azt mondtad neki, na, ha most már nem csókolsz meg, akkor...

Sz. G.: Nem, az nyolc hónap után volt.

B. J.: Mennyi? Jézus Máriám!

Sz. G.: „Mi volt ez a nyolc hónap, miért nem közeledtél eddig?” kérdeztem tőle, amire azt felelte: „Nem akartalak elveszíteni.” Hát, nem veszített el. Egy életre neki adtam a szívemet. Ez itt a közös alkotásunk. A múzeum.

Gabriella, az életigenlése belső adottság, tanult magatartás vagy túlélési stratégia?

Sz. G.: Ez a Papa bennem, azt hiszem. Világéletemben úgy keltem fel reggel, hogy lássuk, ma minek fogok örülni. Minden áldott reggel. Ma például ennek az interjúnak örültem, magával. Mert szeretek mesélni, szeretem újra élni az életemet, a múzeumot, a cukrászdákat.

Gabriella szülei: Szamos Mátyás és Margit (forrás: Szamos archívum)

Mit jelent a kultúra felkarolása: kötelességet, lehetőséget vagy ajándékot?

Sz. G.: Mindegyiket, talán csak a sorrenden változtatnék. Azt mondanám: visszaadni, teremteni, felismerni a lehetőségeket, élményt ajándékozni.  

A Szamos névhez a „minőség” fogalma társul. Ez üzleti stratégia vagy világnézet?

B. J.: Ahogyan Szamos Mátyás mondta a halálos ágyán: „A minőség és az alapanyagok.”

Sz. G.: Mondok egy példát. A Covid után megdrágult minden. Az egyik értekezleten felvetődött, hogy az islerünkben a vaj felét nagyon jó minőségű margarinra kellene váltani. Már éppen vettem a nagy levegőt, de mielőtt megszólalhattam volna, Dóri, a menyem azt mondta: „Szó sincs róla, csak vajjal készülhet.” Hát, ez a minőség, és ez már velünk marad. Nyugodtan halhatok meg.

A mecenatúra ma már nem csupán támogatás, hanem értékválasztás. Évek óta támogatják a Cziffra Fesztivált, művészeti alkotásokkal töltik meg a cukrászdák tereit. Mecénásként önök keresik, vagy a Szamost találják meg ezek a kapcsolatok?

Sz. G.: Megtalálnak, bizony. Sorsszerűen. Az életem sugarai mindig megjelennek és összekötnek a fontos dolgokkal, az inspiráló ötletekkel és a jó emberekkel.

A Cziffra Fesztiválról például úgy hallottam először, hogy egy kedves, fiatal pár bejött hozzánk, és elkezdett mesélni egy álomról, amiben nagyon hittek. Balázs János és Besszer Szilvi volt ez a pár, és amikor kiléptek az ajtón, mi egyből tudtuk, hogy az ügyüket támogatnunk kell. Ugyanilyen véletlen találkozásnak köszönhetjük a kapcsolatot a már említett Kürthy Hanna festőművésszel, aki valamiért egyszer csak feltárcsázta a számomat. Vagy – bár ez nem mecenatúra, csak a sors humora – amikor a Gourmet Ház épült, egyszer csak eszembe jutott egy évekkel korábban látott herendi naptár. És azt mondtam, ide az kell. Hónapokig kerestük hozzá a grafikust.

B. J.: Aki az én padtársam volt, és végül elhozott a Szamoshoz. Mondom én: sugarak. 

Akkor véletlenek nincsenek? A véletlen a Jóisten álruhában? Aki sugarakkal mutat nekünk utat?

Sz. G.: Abszolút. Igen. A szerencse oda megy, ahová várják. A véletleneket elágazásoknak hívom. Szeretek megállni pillanatoknál, leülni döntések mellé, és elgondolkodni, mi minden másként történt volna, ha például Gyula akkor a Délinél a másik irányba indul és nem találkozunk. Az egész élet más lenne most.

Forrest Gump sokat idézett mondata: „Az élet olyan, mint egy doboz bonbon.” Gabriellának mi a kedvenc „bonbonja”?

Sz. G.: Képzelje, nem vagyok édesszájú. Papa minden karácsonykor csinált krémest, abból akkor kettőt is ettem, aztán egy évet vártam rá. Amikor Gyulával elhatároztuk, hogy cukrászdát csinálunk, azt kértem, mindennap legyen krémes. Nekem a krémes a Papát és a gyerekkoromat jelenti. De tudom, hogy a kérdés átvitt értelemben szólt. Azt mondanám, a bonbonom az örömszerzés. És az, hogy megtehetem, hogy örömet szerezzek.

Nyitókép: Szamos Gabriella (fotó: Domé Eszter)

Lásd még:

Tele van a két kezem boldogsággal – Cziffra 100 – Petrovics Eszter filmje a fertődi és a szentendrei Cziffra Fesztiválon

A kultúra támogatása az örömszerzés jegyében – Interjú Szamos Gabriellával, a Szamos a Kultúráért Alapítvány elnökével