„Az időskor egy lehetőség a valós szembenézésre”

„Nem jó érzés, hogy külföldön nagy presztízsű helyek tárt karokkal fogadnak, itthon pedig jórészt zárt ajtókat találok” – mondja Kis Hajni, amikor arról kérdezem, hogy új, most készülő filmjéhez miért nem kapott támogatást a Nemzeti Filmintézettől (NFI). A filmrendezővel a jeruzsálemi Sam Spiegel International Film Lab workshopján töltött időről is beszélgettünk, valamint elmesélte, a filmes karrier helyett hogyan futott be majdnem gumicukor-ékszertervezőként New Yorkban. 

Nemrég tért haza Izraelből, milyen volt a kintlét?

Most csak egy hetet töltöttem kint, ami szakmailag nagyon jó, inspiráló élmény volt. Januárban pedig sokat utaztam az országon belül, ami mélyen érintett. Hosszabban voltam a sivatagban, aztán a Holt-tengernél. És átmentem Palesztinába is.

Ott mennyi időt töltött?

Mindössze egy napot, de emlékezetes volt. Egyedül mentem, nem volt kísérőm. 

Kis Hajni (fotó: Jack János)

Nem volt veszélyes?

Sokak szerint az, próbáltak is lebeszélni róla. Ha viszont elkap egy erős érzés, hogy valamit meglépjek, akkor nem tágítok. Ilyen volt ez is. Ott ültem egyedül a buszmegállóban, ami átvisz a határon, közben sokan jöttek oda hozzám helyiek, hogy menjek másik busszal. 

Férfiak és nők is?

Leginkább férfiak. Alapvetően jóhiszemű vagyok, bízom másokban, most azonban valami azt súgta, hogy ne hagyjam magam eltéríteni az eredeti tervemtől, ne az általuk felkínált rövidebb úton menjek át Palesztinába. Végül ahol letett a busz, jó darabig egyedül voltam turistaként. Héberül már nem beszélt senki. Rengetegen árultak az út mentén. Próbálták eladni a portékájukat, de valójában nem nagyon tudták kinek, az emberek ott napról napra élnek. Szívbemarkoló élmény volt, mert nyilvánvaló, hogy minden a túlélésről szól. 

Miért akart oda ennyire átmenni?

Látni akartam Palesztinát. Először az óvárosba indultam, ahol több mély találkozásom volt. Többek között megittam egy kávét azzal a férfival, aki körülbelül tizenöt éve őrzi Jézus születésének vélt helyét. Hosszan részletezte, milyen szinten érzi ellehetetlenítve az életét. Aztán keresgélés közben sikerült elvesznem a városban, a telefonomon már a net sem működött. Nem tudtam, hol vagyok, senki nem beszélt angolul, és a nap is lemenőben volt – akkor egy picit aggódni kezdtem. Közben a városban lévő katonai ellenőrzőpontokban sem tudtak útbaigazítani, ott se értettek angolul. Egyszer csak megállt mellettem egy nő a kocsijával, egy ideje jött utánam, mindenáron azt akarta, hogy szálljak be, elvisznek oda, ahova kérem. Egy pillanatra már majdnem igent mondtam, de aztán észrevettem valami gyanúsat az autó hátuljában, így meggondoltam magam. Inkább gyalogoltam, és ahogy mentem tovább, megláttam egy hozzám hasonló hátizsákos lányt, ami egészen meglepett, hisz' szintén egyedül volt. Később megtudtam, hogy Hollandiából érkezett. Kiabáltam neki angolul, nagyon megörültünk egymásnak, a nap végén járva már mindketten a több méter magas betontömbökből álló falat és a Banksy-graffitiket kerestük. A falnál több festőt, graffitis alkotót is megismertem, akik szó szerint egyik napról a másikra élnek, és munkáikkal nagyon érzékeny témákat dolgoznak fel.

Banksy-graffiti a falon, Palesztinában (forrás: Banksyblog)

Hogyan jutott be az ösztöndíjjal elnyerhető jeruzsálemi Sam Spiegel International Film Lab forgatókönyv-fejlesztő workshopjára? 

A workshopra meghívásos alapon lehet jelentkezni. A meghívottak közül aztán három fordulós versenyen döntik el, ki kerülhet be a fejlesztésre. Összesen tizenketten juthatnak be, hat nemzetközi és hat izraeli filmtervet választanak ki. Az ösztöndíjasoknak fizetik a szállást, az étkezést, a mesterkurzust, a dramaturgot és a mentort, aki segíti őket az ott tartózkodásuk alatt. Emellett fogadásokat szerveztek nekünk, ahol új szakmai kapcsolatokat lehetett építeni. A készülő filmemből, az Ich bin Marikából egy referenciajelenetet is kellett forgatni, aminek a költségeihez hozzájárultak. 

Hogyan figyeltek fel önökre, mi alapján kaptak meghívást?

Az úgynevezett „scoutereknek” az a dolguk, hogy készülő filmekre figyeljenek fel: fejlesztő workshopokra járnak és pitchekre, így találtak meg minket is. Nem nyílt a jelentkezés, hanem ők hívnak meg. [A pitch gyors ismertetést, frappáns üzleti bemutatkozást jelent – a szerk.] Ezután kaptunk egy linket, ahová nevezni kellett, sok anyagot le kellett adnunk. Majd elolvasták ezeket az anyagokat, köztük a forgatókönyv első verzióját, és így továbbjutottunk. Utána volt egy Zoom-interjú, amin heten interjúztattak minket angolul.

Kis Hajni és Inbal-Rotem Sagiv, a Lab korábbi producere Izraelben (forrás: Kis Hajni)

Miről szól a film? 

Marika egy hatvan év körüli nő, aki Magyarországról Németországba költözik, hogy egy problémás idős házaspár gondozója legyen, és elég pénzt keressen ahhoz, hogy élete nagy szerelmét kihozza a börtönből.

Miért inspirálja pont az idősgondozás mint téma, és miért egy idős nő történetét mutatja be? 

Nehéz megfogalmaznom, hogy pontosan miért, de hozzám régóta nagyon közel áll ez a korosztály, közelebb, mint bármelyik másik. Még a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jártam, amikor az első kísérleti filmem témájául is az idősgondozást választottam. A film a Második emelet címet kapta és egy idősek otthonában játszódik. Egy idősgondozó férfival, Zalánnal forgattam ott majdnem fél éven keresztül. Mély benyomást tett rám az az időszak. A forgatás előtt sokat voltam bent az otthonban, megfigyeltem, hogyan zajlik ott az élet, és besegítettem Zalánnak. Az otthon háromszintes, az első szinten a szellemileg jobb állapotban lévő lakók élnek, a második emeleten viszont többségükben már demens emberek vannak. A harmadik szinten pedig a teljesen leépült idősek laknak. Mindig is az egyik legmeghatározóbb életszaknak tartottam az időskort az emberek életében. Úgy látom, ebben a korban tudnak olyan páncélok és rutinok megtörni, amelyeket az évek alatt felhalmoztunk azzal az illúzióval, hogy védjenek minket. Ezek a páncélok elválasztanak minket egymástól, a szeretteinktől és még önmagunktól is. Az időskor egy lehetőség a valós szembenézésre, az illúziók lerakására; megtalálni magunkhoz az igazi utat, kitörve az évek alatt erőszakosan hajtott mókuskerekünkből.

Kis Hajni (fotó: Jack János)

Ha jól tudom, az Ich bin Marika forgatókönyv-fejlesztésére nem kapott támogatást a Nemzeti Filmintézettől (NFI), pedig az első játékfilmjét, a Külön falkát 2022-ben Magyar Mozgókép Díjjal jutalmazták. [A fesztivált a kormányközeli NFI támogatja – a szerk.] Emellett a Külön falka eddig már tizenhét magyar és nemzetközi díjat kapott összesen, valamint  több mint húsz országban adták el szerte a világban.

Valóban hiába a korábbi eredmények, nem kaptunk támogatást az NFI-től. Ráadásul akkor már tudni lehetett, hogy a jeruzsálemi Sam Spiegel International Film Lab-ban az utolsó fordulóba is bekerültünk az Ich bin Marikával. Sőt a filmtervet előtte már a berlini Nipkow – tehetséggondozó és forgatókönyv-fejlesztő programba is meghívták. Nem jó érzés, hogy külföldön nagy presztízsű helyek tárt karokkal fogadnak, itthon pedig jórészt zárt ajtókat találok. 

Hogyan fogadták most júliusban a filmtervet Izraelben?

A workshop végén Berkes Julival, a film producerével egy pitch keretein belül bemutattuk a filmtervünket és a forgatott jelenetet, amely olyan jól sikerült, hogy másnap tizenhét produkciós cég és világforgalmazó jelentkezett be hozzánk meetingre, ami soknak számított, ezért nagyon örültünk. 

Melyik lesz a befutó a sok közül?

A film nyolcvan százalékban német területen játszódik, így sok német és osztrák produkciós cég vette fel velünk a kapcsolatot a pitch után, a tárgyalások azonban még zajlanak. Nagyon jó érzés volt végre, hogy van eredménye a munkánknak, a befektetett energiának.

Amikor elhatározta, hogy filmezéssel akar foglalkozni, várnia kellett egy évet a felvételivel, mert a Színház- és Filmművészeti Egyetemen csak kétévente indult filmes osztály. Mit csinált addig?

Filozófiát és filmelméletet tanultam szabad bölcsész szakon és New Yorkba mentem egy időre.

Miért pont oda? 

Az egyik legjobb barátom oda költözött annak idején, úgyhogy gondoltam egyet és kimentem hozzá. Szerettem volna elvégezni kint egy filmes tanfolyamot, de nagyon drágák voltak. Ahogy az élet is. Nem tudtam, miből éljek kint, az utolsó pénzemből vettem mindenféle formájú gumicukrot, és azokból csináltam ékszereket. A kínai negyedben pedig ékszeralkatrészeket vettem, majd hosszan kísérleteztem, hogyan védjem kívülről átlátszó anyaggal a gumicukrokat. Az ékszereket dizájnerboltok is vették nagyobb tételben, és Williamsburg meghatározó pontjain is volt rá kereslet. Ez olyan jól ment, hogy fenntartottam magam, az első Macbookomat is meg tudtam venni. Később, éveken át azon vágtam az első kisfilmjeimet, videóimat. New Yorkban pedig a végére annyira beindult a gumicukor-business, hogy a boltokban már névjegykártyát kértek tőlem. Aztán hazajöttem felvételizni a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, és szerencsére felvettek.

Kis Hajni a Külön falka főszereplőivel, Dietz Gusztávval és Horváth Zorkával (fotó: Bankó József)

Azt nem mesélte el, hogy Palesztinából végül hogyan jutott haza? 

Azzal a lánnyal együtt, akivel összeakadtunk a kietlen utcán. Visszafele nehezen találtuk meg a megállót, és a busz is négyórás késéssel érkezett meg. Aztán éjjel, a határon félreállították a buszt, legalább negyven percig ellenőrizték a palesztinokat, akik leszálltak. 

Nem lehet túl komfortos érzés éjjel a palesztin–izraeli határon. Nem félt?

Nem. Igazából csak utólag tudatosítottam, hogy bajom is eshetett volna, hiszen nemigen tudtam volna segítséget kérni. Az út és az ottani találkozások azonban nagyon mélyen érintettek, így, ha visszatekerhetném az időt, akkor ugyanúgy egyedül mennék.

Lásd még:

A Külön falka nyerte idén az Art-Mozi Egyesület díját

„Szuper, ha intellektuálisan elér egy műalkotás, de szerintem önmagában az kevés”

Nyitókép: Kis Hajni (fotó: Jack János)