„Az igazat mondd, ne csak a valódit!”
Az igazi művészet szembesít
A valóság megörökítése, rögzítése régóta foglalkoztatja az emberiséget, a camera obscura (sötétkamra, lyukkamra) működését már 997-ben leírta egy arab tudós. A reneszánsz korában – többek közt – Leonardo da Vinci érdeklődését is felkeltette a könnyen elkészíthető optikai eszköz, a XVII. században pedig széles körben kezdték használni a művészek. Az ezüstsók fényérzékenységét a XVIII. század elején fedezte fel Heinrich Schulze német vegyész. A XIX. században a valósághű ábrázolásra való törekvés úgyszólván szükségszerűvé tette a fotográfia feltalálását, egymástól függetlenül több kutató is kidolgozta a camera obscura által rajzolt kép rögzítésének módját.
Joseph Nicéphore: Kilátás a dolgozószobámból, 1827 (forrás: wikipedia.org)
A legrégebbi fennmaradt fénykép 1827-ből való, Joseph Nicéphore Niépce készítette több mint nyolcórás expozícióval. Niépce és Louis Daguerre közös találmányát 1839-ben jelentették be a Francia Akadémián. Miután a francia állam életjáradék fejében megvásárolta a találmányt, a világnak ajándékozta, hogy bárki szabadon foglalkozhasson fényképezéssel.
A XIX. század közepéig a fényképet elsősorban a valóság objektív lenyomatának tekintették, jóllehet a beállítások, a mozdulatok rögzítésének mikéntje és az utómunkálatok manipulációs lehetőséget rejtenek magukban. Művészetnek végképp nem minősült a fotográfia; úgy tartották, hogy mivel a képet nem ember, hanem gép készíti (a fotós csak egyszerű technikus), a képből hiányoznak a művészi alkotás legfőbb ismérvei: a kreativitás, az inspiráció, a személyesség.
Alfred Stieglitz 1902-ben (fotó: Gertrude Käsebier)
Alfred Stieglitz amerikai fotós volt az első, aki már az 1880-as években modern művészetként népszerűsítette a fotográfiát különböző folyóiratokban, úttörő módon tárlatot rendezett saját fényképeiből, majd a XX. század elején New York-i galériájában sorra állította ki nagyra tartott pályatársai munkáit. Ötvenéves pályafutása során jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a fényképezés világszerte elfogadott művészeti formává váljon.
Zala Márk Zolnay Pál Fotográfia című filmjében (forrás: filmtekercs.hu)
A fényképezés hozzáférhetőbbé és megfizethetőbbé tette a művészetet, egyszóval: demokratizálta. Mivel például a fényképezett portrék sokkal olcsóbbak és könnyebben elkészíthetők, mint a festettek, a portrékészíttetés megszűnt a jómódúak privilégiumának lenni. Napjainkban pedig szinte mindenkinek a zsebében ott lapul az okostelefon, a technikai feltétel adott ahhoz, hogy bárki jó minőségben megörökítse a számára fontos pillanatokat, és akár művészi fotókat is készítsen.
A magyar filmművészet egyik alapműve, Zolnay Pál Fotográfia című filmje (1972) a valóság és a fikció viszonyát, az önmagunkról alkotott kép és a kevésbé fotogén valóság kontrasztját boncolgatja. Egy fényképész és egy retusőr járja Magyarország falvait, protokolláris rendezvényeken, esküvőkön, lakodalmakon fotóznak, olykor hétköznapi, természetes pillanatokat kapnak lencsevégre. A fényképész a kendőzetlen, pőre valóságot szeretné megörökíteni és mutatni, a retusőrt viszont az üzleti szempont vezérli, a reménybeli kuncsaftok kívánságait akarja teljesíteni. Minél hűségesebb képet készít a fotográfus, annál több munkát ad a retusőrnek. A retusálatlan felvételek ugyanis nem kelendőek, alanyaik nem akarnak a nyers valósággal szembesülni. Amikor meglátják saját barázdált arcukat, azt mondják: „Nem, ez nem én vagyok!” A simára retusált képnek azonban megörülnek: „Na, ez jó! Tényleg ilyen vagyok!”
Zolnay Pál: Fotográfia (forrás: filmtekercs.hu)
A fotográfia óriási fejlődésen ment keresztül az elmúlt száz évben, és ma már teljes jogú „állampolgár” a művészet világában. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy évről évre óriási érdeklődés mutatkozik az Art Photo Budapest, Közép- és Kelet-Európa egyetlen nemzetközi fotóművészeti vására iránt. Az idén három kontinens alkotóinak munkái teljes egészében elfoglalták a Bálna Budapest épületének egyik kiállítási szintjét.
Zolnay Pál: Fotográfia (forrás: filmtekercs.hu)
Az igazi művészet szembesít. A kérdés talán aktuálisabb, mint valaha: szembe merünk-e, akarunk-e nézni a valósággal, vagy félelemből, érdekből retusáljuk azt?
Nyitókép: Jelenet Zolnay Pál Fotográfia című filmjéből (forrás: filmtekercs.hu)
Lásd még: „Egy képet egy pillanat alatt készítünk, de sokszor hónapokon át tanuljuk” – Interjú Tombor Zoltán fotóművésszel
Szenvedélyesen szeretjük a kultúrát, a művészeteket és a stratégiai gondolkodást. Ez ingyen van. A lapkiadás és az online magazin működtetése azonban pénzbe kerül. Kérjük, ha teheti, támogassa az Art is Business hiánypótló munkáját!
