„Csak eszköz vagyok”

A szaxofon, a zeneszerzés és a hangterápia hármashangzata rajzolja meg az életét. Huszonötéves alkotóművészi pályafutását 2024-ben Erkel Ferenc-díj koronázta – azt az időszakot a hála idejeként  élte meg, ami után érkezhet a tervezés és a teremtés. 

Milyennek várja az idei évet?

A legfontosabb: négy- és hatéves lánykáink mellé megérkezik harmadik gyermekünk. Hónapok óta zajlanak az élőkészületek, a házfestés, az otthonszülés körülményeinek megteremtése, a vizsgálatok. Feleségem a nyolcadik hónapban van, neki is elkél a segítség, ráadásul most már nem kevesebb, mint hatvan állat él velünk a tanyánkon. Csak ezután kezdődik minden más: szervezzük az idei koncerteket, turnékat, írjuk az új dalokat. A jurtában hangfürdőket, hangszersimogatót tartok – utóbbiakat gyerekeknek –, tévékbe, rádiókba járok, hírt adok a zenekarról, a hangtálas eseményeimről, az újdonságokról. 

Bársony Bálint a családjával (fotó: Horváth Szilárd)

Hogy bírja lelkileg az egész napos városi túrákat?

Egy ilyen nap után bizony jóleső érzéssel várom, hogy elérjem a földutat, az aszfaltmentességet, és megláthassam a tanyánkat. Ide valóban haza érkezem. 

Hogy látja, mit ad a lányaiknak a természet közelsége?

Számukra az a megszokott, hogy a lábuk alatt mászkál egy csomó állat, a szemük láttára születnek, mennek el, lesznek betegek, gyógyítani, segíteni, etetni kell a jószágokat – így felelősséget is tanulnak. Ha nem érek haza sötétedés előtt, akkor a két kicsi lány betereli a tyúkokat, összeszedi a tojásokat, helyükre utasítja a pásztorkutyákat. A téli nagy hidegek után újra elkezdtük a lovas edzéseket is. Ezekből is sokat tanulnak, mert a lónak is van jó és rossz napja, szükséges alkalmazkodni hozzá, ha leesnek róla, érdemes visszaülni rá.

Bársony Bálint (fotó: Wesniczky Zsófia)

Hosszú utat járt be: a Back II Black szaxofonosaként irányt váltott, és a népzene, a természet felé fordult. Milyen belső és külső utazás lett osztályrésze?

Korán kiderült, hogy jó érzékem van a zenéhez: furulyán tanultam, aztán klarinéton, majd jött a nyári táborokban kötelező gitározás a tábortűznél (egyébként a közös éneklés szeretete és a zenén keresztüli kapcsolódás vágya már ekkor gyökeret eresztett bennem), később a szaxofon, a zongora, és azóta is barátkozom mindenféle hangszerrel. Amikor a Back II Black, mint minőségi funky zenét játszó zenekar 1996-ban „berobbant” Magyarországon, tudtam: ez kell nekem! Mintegy tíz éven keresztül dolgozhattam velük, élvezhettem a közös munkát, a sikereket. De az évi több száz koncert után hiányzott a jammelés, a szabadság. Elindítottam hát egy jam session sorozatot a Jam Pubban, és végre csak improvizáltam. Ennek köszönhetem, hogy Ferenczi Gyuri elhívott a Racka Jambe, hogy játszhattam Szakcsi Lakatos Bélával, Hajós Andrisékkal. Később, az év jazzlemezének választott Sunshine Jazz című albumon pedig már nem csak szaxofonoztam, de énekeltem is. Azonban még mindig azt éreztem: nem vagyok a helyemen. Végül Zsuráfszky Zoltánnal és Bognár Szilviával közösen megalkottuk a TűzTánc című produkciót, néptáncosokkal, nagyzenekarral, afrikai vokalistákkal. Korábban Ferenczi Gyuri mondta: akkor leszek igazán önazonos, ha rátalálok a népzenére, meglelem a gyökereimet, a saját hangomat. Ennél a népzenei munkánál értettem meg igazán, miről is beszélt.

Bársony Bálint a színpadon (fotó: Janus Erika)

Hogyan lett ebből életmódváltás? 

A TűztTánccal felléptünk a Székely Vágtán. Lovasokkal dolgoztunk együtt, az előadás előtt elmentünk Székelyföldre próbálni. Ott egyszer csak azt mondta az egyik srác: fogjam meg a lovát, és üljek fel rá. Elsőre nemet mondtam – gyerekkoromban egyszer leestem a lóról –, dehogy ülök fel, jó nekem az autó. De aztán csak felültem. Amikor körbe-körbe sétáltattak, és az állat hátán ülve követtem a mozgását, szinte eggyé váltam vele, egyszerre jött a felismerés: ez az én világom! Ezután itthon egy éven át naponta lovagoltam. Rájöttem, hogy a lakás, amelyben élek, már nem szolgálja az életemet, és egyáltalán, az élet, amit élek, nem szolgálja a lelkemet. Egy nepáli utazás után – ahol a hangtálak világát tanulmányoztam – vettem egy jurtát és kiköltöztem a természetbe. Azt ettem, amit magammal vittem, áram nem volt, a telefonom meg persze egy nap alatt lemerült. Velem voltak a hangszereim, hát tanultam, gyakoroltam. Igazi elvonulás, újbóli kapcsolatfelvétel volt ez a természettel és önmagammal, és egy belső hanggal, amit a nagy zajban nem hallottam meg.

Bársony Bálint (fotó: Wesniczky Zsófia)

Mit tanult abban az évben? 

Fantasztikus időszak volt, sokat kaptam a természettől ­­– a tanultakat később a művészetembe építettem. Megkérdeztem magamtól: mi nem változott a hangok világában ezer éve? Nem volt rock, elektromos zene, nem volt rádió, tévé, de volt egy közös, a mindennapokat rezgésbe hozó ritmus: a vágtatempó. Lóval közlekedett mindenki, így ment A-ból B-be, és tette mindezt ugyanarra a ritmusra: tangtaka-tangtaka-tangtaka-tang. Azt gondolom, ez a ritmus kapcsolatban áll szívünk dobbanásával és a ma is tapasztalt ősi rezgéssel. 

A hangterápiát is a lovamnak köszönhetem. Kólika betegsége volt – ebbe a gyakran és hirtelen megjelenő bélcsavarodásba bele is halhat az állat. Az egyik roham alkalmával, amikor nem tudtam, mitévő legyek, elővettem a legnagyobb hangtálam, és – jobb ötletem nem lévén – rátettem a fekvő, vergődő, prüszkölő állat hasára. Elkezdtem ütni a hangszert minden szeretetemmel, erőmmel, akaratommal, energiámmal és rezgésemmel. Egy idő után a ló elkezdett megtisztulni, és lassan fel tudtam állítani. Miután többször is sikerült így megmentenem az életét, tudatosan kezdtem el hangterápiával foglalkozni.

Bársony Bálint a hangtálai között (fotó: Tóth Mátyás)

Hogyan segítenek pontosan a hangok? Mire „használhatjuk” a zenét?

Minden, ami körülvesz, rezgés, de nem mindegy, mely rezgés hogyan hat ránk. A zene az egyik legfontosabb közülük: építi a szellemet és a lelket. Kapocs az emberek között. A hangtálak tisztító hatása több száz vagy ezer éve köztudott: a testünkben lévő vizet átzengetik a rezgések, ezáltal képesek megtisztítani az életerő áramlást, és átjárni a hét nagy energiaközpontot, a gyökércsakrától (ami az anyaföldhöz köt) egészen a koronacsakráig, ami a teremtővel, az éggel kapcsol össze. Idegeskedés közben a hasunkhoz nyúlunk, a központi nagycsakrához. Ha nem tudjuk kibeszélni a problémáinkat a barátainkkal, közösségünkkel, és csak tartogatjuk a feszültséget, akkor kialakul és állandósul odabent egy blokk, ami gátolja a mindennapokhoz szükséges életerő-áramlást. A foglalkozás során a hangtálakkal a mélytől a magas rezgésekig haladok, az egy-másfél órás szeánsz során traumák, elakadások is a felszínre törnek. A hangfürdők között eltelő időszak is komoly önismereti tréning: vajon a mindennapos stressz mellett meg tudjuk őrizni az elért harmonikus egységállapotot? Egy-ségből két-ségbe esünk-e – milyen csodás a magyar nyelv! – vagy megtartjuk az egység állapotát? Ez nagy próba. 

Koncert a Magyar Rhapsody Projekttel (fotó: Janus Erika)

Ebből építkezik a Magyar Rhapsody Projekt zenekar? Egyszerre örömzene és terápia?

Igen, azt hiszem, mindkettő. Tudtommal se itthon, se külföldön nincs a miénkhez hasonló zenekar. Idén vagyunk tízévesek, és ma már harmincezren követnek a közösségi médiában, turnékra járunk, rengeteg embernek szerzünk örömöt.

Talán az lehet a titok, hogy ha a természet közelében él az ember, sokkal szélsőségesebb energiák, rezgések érik, mint a védett városban: itt, ha fúj a szél, tízszer annyira fúj, ha hideg van, hat fokkal van hidegebb – egész egyszerűen erősebben kapjuk a kiképzést, és ezáltal ez a fajta létforma erősebben tart a jelenben. Sokszor tapasztalom – amikor egy koncertre elviszem a rezgést, amelyben itthon élek, és ezekkel tükröt tartok a közönség elé –, hogy a muzsikánk megríkathatja a hallgatóságot. Ilyenkor tisztul a szív, ami fontos lelki teljességünk szempontjából. Úgy is fogalmazhatnék, hogy amikor zenészként állok a színpadon – akár egy körzeti orvos – ilyen bajokra adok ezt, amarra meg azt, amikor viszont a jurtában hangtálazom, közelebb állok egy specialistához. De igazából mindkét helyzetben ugyanazt teszem. Próbálok segíteni.

Ilyenkor magát is segíti?

Biztos vagyok benne. Ez afféle karmikus dolog: ha adsz, kapsz. Sokszorosan.

Úgy tűnik, egyenes derékkal és ruganyos léptekkel, no meg tiszta szívvel halad az útján – meg tud mindebből könnyedén élni?

Hálás vagyok, mert megélek az álmomból. Még ha tizenkét éves autóval járok, és egy szerényebb parasztházban élek is. Az a helyzet, hogy minden, amivel foglalkozom – különösen a zenekar –, annyira speciális, hogy jelenleg nincs, aki jobban képviselhetné a dolgainkat, mint magam, ezért fogalmazhatunk úgy, hogy én vagyok a menedzser – több segítővel természetesen. Jelenleg úgy érzem, hogy féltve dédelgetett zenei missziónk akkor van „biztonságban”, ha a védőszárnyaim alatt működik, akkor védhetem meg a közel húszfős stábot és az ő családjaikat. Sajnos az a tapasztalatom, hogy ma már az igazán vagyonosok nem támogatnak kulturális projekteket. Egy látványos és minőségi hangzásban gazdag színpadi előadás magas költségeit nem háríthatjuk teljes mértékben a nézőkre, így szükséges a külső segítség. A magunk részéről, hála Istennek, elérhetők projekttámogatások, pályázatok. Ám ahhoz, hogy létezzen Magyarországon a magánszférában is mecenatúra, hogy a tehetős csoportok ne csak a sportot, hanem a kultúrát is támogassák, véleményem szerint újra meg kell érnie a társadalomnak. Remélem, hamarosan elérkezik ez is. 

Színpadon (fotó: Janus Erika)

A Magyar Zene Házában szervezett eseményén több százan fekszenek jógamatracokon, hallgatva a hangtál oratóriumát. Mennyire kíván más előadói és befogadói attitűdöt egy ekkora rendezvény a jurtában tartott pár fős hangfürdőhöz képest?

Évente van ilyen esemény a Magyar Zene Házában. Nagyon szeretem, mert csodálatos tapasztalni, hogy a tőlem húsz-harminc-negyven méterre fekvőkre is hat a folyamat: a résztvevők ilyenkor egymásnak adják át a rezgést. Egészen más a hangfürdő a tizenhét fős, ötven négyzetméteres jurtámban, a természet csendjében. Ott nincs alattunk beton, az anyafölddel vagyunk kapcsolatban, és mostanában még a telek őrzője, Zsufa kandisznó is megtisztel minket a társaságával – úgy tűnik, rá is jó hatással vannak a hangtálak.  A hangterápia vége – akár több száz, akár tizenhét fő vesz rajta részt – mindig különleges: az utolsó hang lecsengése utáni, legalább húsz percig kitartó síri csend. Húsz percnyi kéretlen csend! Ritka energia, ritka kincs. Ilyenkor mindig rájövök, a csend energiája gyógyít.

Hangokkal gyógyít, mégis a nyomukban rezgő csend energiáját méltatja.

Mert ez a csend mindenkit átrezget. Mindenütt rezgések vesznek körül minket, csak mi elfelejtettük meghallani őket. És amikor ez a szent találkozás megtörténik, akkor a csend melegséggel tölti meg a teret, az emberek lelkét, szellemét, azok pedig feltöltődnek, akár egy akkumulátor. Mindig elmondom, hogy ezt nem én csinálom, hanem azok, akik részt vesznek benne. Igazán és végső soron ők irányítják, hogy milyen tempóban szeretnének tisztább utat, szorosabb kapcsolatot a belső hangjukkal, önmagukkal. Én pedig ebben nem vagyok más, csak eszköz. 

Nyitókép: Bársony Bálint (fotó: Wesniczky Zsófia)

Lásd még:

 „Ahol a szabad levegő játszik” – Beszélgetés Behrmann Mariann-nal, a Bástya Színház ügyvezetőjével

„Az első perctől éreztem, hogy különlegesen jó a kontaktus a zenekarral” – Interjú Rajna Martinnal, a Luxemburgi Filharmonikusok új zeneigazgatójával