Báb, pop, szabadság

Ősszel adott lemezbemutató koncertet az Akváriumban, szólóban lépett színpadra Krúbi előtt a Budapest Parkban, a Budapest Bábszínházban pedig a Varázsgombák frontembereként zenél a Mindenki legyen kufli! című előadásban. Cseri Hanna énekes-dalszerzőként is egyre markánsabban van jelen a hazai alternatív popszíntéren, saját dalai százezres nézettséget érnek el. Mindezek mellett a Budapest Bábszínház rendezője és zenei vezetője – ő gondozza a színház Spotify-csatornáját is. Artisjus- és Fonogram-díjas alkotó. A Budapest Bábszínház 75. születésnapi koncertje kapcsán beszélgettünk vele alkotói szabadságról, gyerekekről, zenéről – és persze a „cserihannaságról”.

Online jelenlétéből, dalaiból, interjúiból rendkívül önazonos, karakteresen gondolkodó, magát bátran felvállaló alkotó képe rajzolódik ki. Ehhez képest a Színház- és Filmművészeti Egyetemen mégsem a reflektorfényes színészi pályát választotta, hanem bábrendezőnek tanult.

Összetett kérdés ez, ugyanis több dologból állt össze az irányváltás. A gimnázium drámatagozatán láttam először igazán, mit jelent a színpadon működni. Már akkor úgy éreztem, számomra a prózai színházi színészet talán túl öncélú. Ezzel párhuzamosan viszont erősen hatott rám az ottani pedagógiai szemlélet, a közösségi, értékalapú gondolkodás. Szerettem volna mindezt továbbadni, úgyhogy eleinte pedagógusnak készültem.

Később diákszínjátszó előadásokat rendeztem. Akkor jöttem rá igazán, mennyire komplex feladat a rendezés, és arra is, hogy a színészi jelenlétnél számomra sokkal kielégítőbb. Egyszerűen több rétegben vehetek részt a munkában: a zenei világ kialakításától kezdve a vizualitáson át a szövegszerkesztésig, sőt az egész előadás dramaturgiai ívének formálásáig. Ott lehetek az alkotói folyamat minden szintjén, és ez számomra sokkal izgalmasabb, mint egyetlen szerepben jelen lenni. Akkoriban komolyan elgondolkodtam azon, hogy rendező legyek. Aztán jött a báb. Éreztem, hogy egyrészt a bábszínház nagyon játékos, másrészt rendkívül kifejező műfaj. Sokkal kreatívabb, mint a klasszikus színház, és néha egészen abszurd megoldásokra is lehetőséget ad, ami sokkal közelebb áll hozzám.

Azért is választotta a bábot, mert az öncélúnak vélt színészettel ellentétben a figura mögé el lehet rejtőzni?

Soha nem éreztem úgy, hogy el lehetne rejtőzni a báb mögött. Sőt! Bármilyen érzelmet vagy gondolatot átvihetünk az élettelen tárgyra is. A báb számomra olyan eszköz, amelyen keresztül ugyanúgy – sőt sokszor még erősebben – megszólalhat az érzés vagy a szándék, csak a közvetítés módja egészen más. Nincsenek arckifejezései, így gesztusokba kell sűríteni a tartalmat – ez a fajta feszesség pedig külön izgalmassá teszi a vele való munkát.

Bár a báb nem kizárólag kicsiknek szóló műfaj, a Bábszínházban arányaiban több a kifejezetten gyerekeknek készült előadás, ezért egyfajta pedagógiai misszióként is tekintek rá. Fontosnak tartom, hogy értéket közvetítsünk, hogy nívósan szórakoztassunk, és hogy a legkisebbekhez is ugyanolyan igényességgel szóljunk, mint a felnőttekhez.

A zene legalább olyan fontos része az életének, mint a színház. Mikor vált hobbiból önálló alkotói úttá?

A zene mindig is jelen volt az életemben. Fuvoláztam, gitároztam, dalokat írtam. A Színház- és Filmművészeti Egyetem intenzív képzése alatt háttérbe szorult, de amint véget ért az egyetem, automatikusan visszatért. Jöttek a dalok – tulajdonképpen iszonyú sok fel is gyűlt az évek alatt. Éreztem, meg kell adnom magamnak a tiszteletet, hogy komolyan vegyem és meg is mutassam a dalokat, megünnepeljem, hogy a zene is ugyanannyira része az életemnek, mint bármi más.

A zene teljesen mást ad, mint a színház. Utóbbi intellektuálisabb, sok együttműködéssel és alkalmazkodással jár. A zene ösztönösebb, személyesebb, zsigeribb. Ott nincs közvetítő réteg – közvetlenül az jelenik meg benne, amit érzek vagy gondolok.

A Budapest Bábszínház zenei vezetőjeként e két világ összefonódik a mindennapi munkájában.

Igen, abszolút. Az utolsó bárány című előadást nemcsak rendeztem, de a zenéjét is én írtam – az összes dalt, az átkötő zenéket, minden zenei anyagot. Ezután egyre több zenei feladatra kértek fel: videókhoz, előadástrailerekhez komponáltam zenét. Szép lassan, organikusan alakult úgy, hogy végül zenei vezető lettem.

A Budapest Bábszínház Spotify-csatornájának gondozása is a feladata. Hogyan indult a csatorna és mi a célja?

Több előadásunknak is nagyon erős a zenei világa, sok bennük a dal, amit gyerekek és felnőttek is szívesen hallgatnak újra. A nézők folyton kérdezgették, hol találhatják meg, érhetik el és hallgathatják meg azokat. Innen jött a gondolat: legyen egy olyan felület, ahol ezek a zenék elérhetőek, és ily’ módon is kapcsolódhatnak az előadásokhoz!

Az utolsó bárány olvasópróbáján (fotó: Piti Marcell)

Különleges koncerttel ünnepli 75. születésnapját a Budapest Bábszínház. Hogyan született meg az esemény koncepciója?

Kifejezetten családi programot terveztünk. A gyerekelőadásainkban meghatározó dalokat válogattunk össze – ezekből született meg a szcenírozott koncert. Nem csupán koncertszerű előadás lesz, hanem látványban is reflektálunk az előadások világára. Elhangzanak majd dalok a Mindenki legyen kufli!, az A szomjas troll, a Boribon és Annipanni, a Holleanyó, a Babaróka, az Az utolsó bárány, a Hamupipőke, a Péntek úr csodálatos barátai és a Pettson és Findusz című előadásokból, és készül egy új, kifejezetten erre az alkalomra írt születésnapi dal is. Izgalmas meglepetéseket is tervezünk: lesznek dalok, amelyek új hangszerelést kapnak vagy kicsit másképp szólalnak meg, mint ahogyan az előadásokban megszokhattuk – hogy azoknak is újat mutathassuk, akik már jól ismerik azokat.

A 75. évforduló egyfajta visszatekintés is, ugyanakkor erősen érződik, hogy a Budapest Bábszínház ma kifejezetten friss, nyitott és megújuló intézményként működik. Ebben mi az ön szerepe?

Nyilvánvalóan ma már egészen más típusú előadások népszerűek, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Az innováció már abban is megmutatkozik, hogy a bábszínészek nincsenek eldugva paraván mögé – sok esetben maguk is láthatóvá válnak, és nemcsak működtetői, hanem teljes jogú alkotótársai az előadásnak. A jelenlétük, a játékuk, a fizikai és a színészi energiájuk ugyanúgy részei a színpadi nyelvnek, mint maga a báb. Nem vagyok az a fajta alkotó, aki feltétlenül mindig valami radikálisan újat akar létrehozni. Számomra a megújulás nem kizárólag formabontásban rejlik. Lehet újítani a nyelvben, a humorban, a történetek megközelítésében és a zenében – inkább ezekben vagyok erős. 

Színészként, rendezőként és zenei vezetőként mi tart a leginspirálóbbnak a Bábszínházban?

Az egész közösség inspiráló. Nagyon szeretek itt dolgozni, mert itt mindenkit szenvedélyesen érdekel a szakma: alázattal és hihetetlen odaadással dolgozik azért, hogy amit létrehozunk, az valóban igényes és minőségi legyen. Szakmailag hihetetlenül ösztönző csapat. Fontos számomra, hogy nyitottsággal fogadják a személyiségemet és az ötleteimet. Szabadon dolgozhatok, ami ritka és nagy ajándék az alkotói közegben.

Saját dalaiban erősen jelenik meg az önazonosság. A bábszínházi munkáiban is tetten érhető a „cserihannaság”?

Ha nem a saját előadásomhoz írok zenét, igyekszem úgy hozzányúlni az anyaghoz, hogy ne az én stílusom kerüljön előtérbe, hanem illeszkedjen az adott világhoz. Mivel eléggé szerteágazó az ízlésvilágom, ez nem esik nehezemre. Nem hiszek abban, hogy a gyerekeknek csak egyszerű vagy bugyuta dallamok járnak. Szerintem a modern hangzásvilág abszolút működhet gyerekelőadásokban is – sőt, fontos is, hogy zeneileg is haladjunk a korral, és merjük friss hangzásokat beemelni.

A műfaj és a korosztály is behatárolja a lehetőségeket. A dalszövegeknél figyelni kell arra, hogy bizonyos életkorokban hol tart a gyerekek nyelvi ismerete. Fontos például, hogy a lényeges dramaturgiai fordulatok ne csak a dalokban hangozzanak el, mivel a gyerekeket elsősorban a dallam és a hangulat ragadja meg – nem biztos, hogy a szövegre figyelnek. Ugyanígy nagyon fontos az is, hogy a zene ne legyen ijesztő vagy túlzottan megterhelő a kisgyerek számára. 

Jelenet a Mindenki legyen kufli! című előadásból (fotó: Piti Marcell)

A Budapest Parkban Krúbi előtt fellépve tizenkétezer ember azonnal érzékelhető visszajelzést adott a produkciójára. Bábrendezőként a gyerekektől érkező reakciók hogyan jutnak el önhöz?

A Mindenki legyen kufli! című előadásban színészként és zenészként is jelen vagyok, mint a Varázsgombák frontembere. Első kézből tapasztalom, hogyan reagálnak a gyerekek: látom, amikor elkezdenek mozgolódni, tapsolni, pattogni a széken mert magával ragadja őket a zene és az előadás. Ezek a reakciók számomra nagyon tiszta visszajelzések, és sokat is jelentenek.

Szakmai frontról is érkezett erős visszajelzés: az elmúlt években Fonogram- és Artisjus-díjat is kapott. Mit jelent az elismerés önnek?

Nem gondolom, hogy egy díj azonnal bármin is változtatna szakmailag – talán majd hosszabb távon derül ki, hogy mit hoz. Amikor tavaly megkaptam az Artisjus-díjat, eleinte inkább nyomasztott. Felerősítette bennem az imposztorszindrómát: azt éreztem, talán nem is érdemlem meg, ez csak valami tévedés. Máshogy éltem meg, amikor idén a Fonogram díjas lettem. Őszintén tudtam örülni, és büszke voltam rá, mert tényleg nagyon sok munkát tettem a zenei projektembe.

Nyitókép: Cseri Hanna (fotó: Kovács Kinga)

Lásd még:

Ellinger Edina: „A minőség a legjobb brandépítés” – Interjú a Budapest Bábszínház igazgatójával

„A báb csodálatos absztrakció” – Interjú Szikszai Rémusz színész-rendezővel