„Elvégre ugyanazt a nyelvet beszéljük”

Hogyan lehet egy gigantikus szabadtéri színpadon egyszerre közel hozni a nézőhöz a történelmi léptékű hatalmi konfliktusokat és a legszemélyesebb emberi drámát? Thaddeus Strassberger rendező a Toscában nem a klasszikus opera újraírására vállalkozott, hanem arra, hogy új dimenzióba helyezze Puccini művét. A rendezővel a látványról, a történelemről, a közös művészi nyelvről és arról beszélgettünk, hogyan születik meg egy opera a kőfejtő gigantikus terében.

Kevés olyan operarendezést látni, ahol a monumentalitás és az intimitás nem egymást kioltó, hanem egymást erősítő fogalmak. A Szentmargitbányai Kőfejtő ezernyolcszáz négyzetméteres színpadán az enyészet és a pompa, az érzelmek „mennyei” tisztasága és az érzéki bosszúvágy feszülnek egymásnak. A Tosca színpadképének fő eleme a szentély, egy hatvankilós, lebegő tömjénfüstölő. Az előadás a Te Deum résztvevőivel, a templomi felnőtt- és gyerekkórussal, valamint a statisztériával együtt kétszázhetvenegy szereplőt vonultat fel. Róma barokk kincsei – szobrok, épületrészletek, festmények és szentélyek formájában – egy háborús világ romjain elevenednek meg. Szentség és profanitás ütközik egymással Thaddeus Strassberger valós történelmi tényeket fiktív fantáziaképekkel vegyítő rendezésében.

A Victorien Sardou La Tosca című darabjából született Puccini-opera hátterében a forrongó Európa áll: a francia forradalom emléke, a napóleoni háborúk, az elűzött VI. Pius pápa, a római köztársaság leverése és a halálbüntetés előtt álló politikai foglyok világa. Az operairodalom egyik legvonzóbb, erőszakos kimenetelű politikai thrillerét az Oper im Steinbruch közönsége álló tapssal fogadta 2026. július 15-én. Az előadást 2026. augusztus 22-éig összesen huszonnégy alkalommal játsszák.

Jelenet az előadásból (fotó: wearegiving)

A Tosca a harmadik közös produkciója a Szentmargitbányai Kőfejtőben olasz alkotótársaival, Giuseppe Palella jelmeztervezővel és Valerio Galli karmesterrel, ráadásul már készülnek a következőre, a 2027-es Rigolettóra. Hogyan alakult ki ez az alkotói „triumvirátus”?

Giuseppe Palellával 2023-ban debütáltunk a Kőfejtőben a Turandottal. Az előadás vizuális sikerének folytatása volt 2024-ben az Aidal. Az Oper im Steinbruch intendánsa, Daniel Serafin ezúttal is teljesen szabad kezet adott a színpadi alkotócsapat kiválasztásában a jelmeztől a koreográfián át a művészeti tanácsadókig. A tehetség és a véletlen összjátékának köszönhetően zömében olasz tervezőkből álló csapat jött létre. Giuseppével szakmailag remekül egymásra hangolódtunk, így Steinbruchon túl is jó pár alkalommal dolgozunk együtt.

Mi kell ahhoz, hogy szinkronba kerüljenek művészi értelemben?

Elengedhetetlen, hogy vizuálisan egy nyelvet beszéljünk. Egész évben küldözgetünk egymásnak fotókat a közösségimédia-felületeken, ha valami olyasmit látunk, ami megragadja a képzeletünket. Peppével azért is megy simán a kommunikáció, mert vele lehet időt szánni a legkisebb részletek átbeszélésére. Nem kevésbé fontos, hogy hasonló az ízlésünk. Született érzéke van a nagy dimenziókhoz, a monumentális terekhez. Távolból is jól látható módon dolgozik az anyagokkal, a színekkel, a kellékekkel, a kézműves díszítésekkel. A jelmezekkel együtt a szcenográfiai megoldásokat is közösen beszéljük meg. 

A Tosca premierje (fotó: wearegiving)

Nemrég azt nyilatkozta az osztrák sajtóban, hogy a Toscához nem azzal a szándékkal állt hozzá, hogy újrafogalmazza a klasszikus Puccini-operát, hanem hogy új dimenzióba illessze. A korhangulat, a történelmi háttér érzékeltetésére célzott ezzel?

Az új megközelítést a gigantikus színpad követeli meg, amihez óriási segítséget nyújt, hogy természetes díszletként a kőfejtő sziklafala is a színpadképbe komponálható. Ezáltal messzebbre ereszthetjük a fantáziánkat. A Tosca 1800 júniusában, alig egy nap leforgása alatt játszódik. A napóleoni háborúk, a pápai uralom válságos időszakában vagyunk. VI. Pius pápát elüldözték, Rómát a francia csapatok előrenyomulása fenyegeti. Erős feszültség van a francia forradalom eszméivel szimpatizáló köztársaságpártiak, a monarchisták és a pápai uralom hívei között. A két művészember, Tosca és szerelme, Cavaradossi akaratlanul is belesodródik a politikai összeesküvés hálójába. Elnyomás és szabadság, fény és árnyék ellentétei csapnak össze. Ennek a súlyát, drámaiságát szerettük volna szélesebb dimenzióba helyezni, kilépve a romantikus melodráma intimitásából. A másik célom az volt, hogy jobban megértessem a közönséggel a környező eseményeket, a politikai mozgásokat, amelyek ehhez a tragikus kimenetelű love storyhoz vezettek. 

Tehát rendezői koncepciójának hangsúlyos részei a forrongó társadalmi közeg, az Európán és az egyházon belüli hatalmi harcok – párhuzamosan a szerelem, a féltékenység és a bosszú drámájával.

A díszlet számomra soha nem egy szimpla háttérkép, hanem az aktív mesélő szerepét „ölti” magára. Nagyon érdekesnek tartottam a kihívást, hogy  a részletek tiszta, világos megrajzolásával miként lehet megjeleníteni a legfőbb egyházi hatalom megingásának történelmi helyzetét. Arról a feszültségről, átrendeződésről, a hatalom hiányáról akartam beszélni színpadi eszközökkel, ami kedvez a Scarpia-féle rendőrfőnökök korrupt zsarnokságának. És megjelenik – mintegy filmszerű képekben, harctéri relikviákkal – a napóleoni háborúk és a spanyol királyság uralmát viselő Róma is.

Idén „két Rómát” is színpadra vizionálhattam: a brüsszeli La Monnaie Operaházban Berlioz híres barokk építészről szóló Benvenuto Cellinijét, és a Toscát rendeztem. Mindkét előadáshoz keresztül- kasul bebarangoltuk Rómát egy fotós barátommal, ezernyi felvételt készítettünk a város más-más arcairól. Köztudott, hogy az Örök város utcái, templomai, terei roskadoznak szobroktól, festményektől, oltároktól, keresztény szimbólumoktól. Róma homlokegyenest eltérő „arculattal” jelenik meg a Benvenuto Celliniben és a Toscában. Míg az előbbinél a carrarai márványszobrok, szentélyek, az oltárképek szent fényessége, pompája, tisztasága dominált totális fehér díszletben, jelmezben, addig a Toscánál az épületek elhagyott, szennyezett, enyészetnek indult, háborús megszállás alatti képe, a sötét színek dominanciája jelenik meg – az arany- és márványhatású felületek ünnepélyes komorsága. Az álomképekben viszont megelevenedik a barokk Róma fénylő arca is.

Jelenet az előadásból (fotó: wearegiving)

Koncepció gyanánt vagy a hely adottságai miatt „fuzionálta” a cselekmény három különböző helyszínét, a Sant’ Andrea della Valle bazilikát, a Farnese palotát és az Angyalvárat? 

Többfunkciójú díszletelemekben gondolkodtam. A folytonosság szempontjából is hasznosnak tartom, ahogy átjárhatóan követik egymást a helyszínek. Az énekeseknek is könnyebbséget jelent, hogy a szélsőséges érzelmek és indulatok kitartsanak. E három épület mindegyik eleme egyidejűleg „játszik”, az eredmény pedig egy kollázs lett, amelyben hangsúlyos elemek az oltár, a tömjénező, a kandeláberek.

Fotó: wearegiving

Milyen módszerrel zajlottak a meghallgatások, hogy az adott szerepekre – ráadásul hármas szereposztásban – megtalálják a megfelelő énekeseket?

Tekintettel arra, hogy egy-egy steinbruchi operaprodukció – a próbákkal együtt – a teljes nyári szezonra lekötöttséget jelent, és nem mindenki vállalja a szabadtéri éneklést, nem túl könnyű folyamatról beszélünk. Daniel Serafin intendáns egész évben járja a világ énekversenyeit, kurzusait, koncertjeit. A számításba vehető énekesekből összeállít egy listát, annaak alapján zajlanak a meghallgatások. Szeretném hangsúlyozni, hogy különösen a fiataloknak és a pályakezdőknek kívánunk nagy esélyt adni. A nemzetközi merítésben idén két magyar énekes is van, az Angelottit éneklő Nagy Zoltán és az erdélyi tenor, Pataki Adorján Cavaradossi szerepében. A zenében nincsenek határok, ez a fesztivál számomra gyönyörű példája annak, ahogyan a legkülönfélébb nemzetiségű énekesek, munkatársak – idén Kanadából, Kínából, Koreából, Norvégiából – közös hangot találnak. Elvégre ugyanazt a nyelvet beszéljük: a zene univerzális nyelvét.

Díszlettervezői előélettel rendezőként is a vizualitáson keresztül közelíti meg az opera műfaját. Ez előny vagy hátrány?

Érdekesmód soha nem gondolkodtam külön a rendezésről és a színpadképről. Az én fejemben a kettő összetartozik, erősíti egymást. Kezdetben túl intellektuális tevékenységnek tartottam a rendezést. A díszletnél a látványosság, a kézzelfoghatóság nyűgözött le – hogy milyen tereket lehet létrehozni különböző alapanyagokból. Az első díszlettervezéseim után rájöttem, hogy mennyire érdekel az énekesek mozgása, térhasználata, érzelmi önkifejezése is. Lassacskán megértettem, hogy a rendezés lényege az atmoszféra megteremtése, a karakterek helyzetbe hozása. Soha nem tanultam a rendezést, de gyakorlatilag kamaszkorom óta állandóan előadásokat nézek világszerte. Eleinte asszisztensnek szegődtem rendezők mellé, hogy kitanuljam a műfajt. A Scalában nemcsak látványtervezést tanultam, hanem Riccardo Muti karmester mellett a zenekari próbákon is részt vehettem. A személyiségemhez közelebb állt a szakma gyakorlati elsajátítása és az önfejlesztés, mint az egyetemeken megszerezhető kizárólagos elméleti tudás. Mára kiegyensúlyozott viszonyban van bennem, hogy mit szeretnék a színpadon elmesélni és ahhoz milyen látványt képzelek el. 

Az operarajongók időről időre hangot adnak aggodalmuknak, miszerint a hozzáértő közönség egyre csak öregszik, a fiatalokat pedig nehéz operába csábítani. Mit gondol erről a jelenségről?

Több mint harminc éve vagyok a szakmában, és azóta se hallok mást, mint hogy a közönség kiöregedett, a fiatalokat nem köti le az opera. Erre az a válaszom, hogy a ma idősei a múlt fiataljai. Los Angelestől Brüsszelig rendezek, és mindenütt látok tizenéveseket is a nézőtéren. Alapvető emberi igény, hogy szeretünk belemerülni a sajátunkétól eltérő világokba, történetekbe, korokba. És ezt az igényt az opera tökéletesen kielégíti. 

Nyitókép: Thaddeus Strassberger (fotó: Arno Kohlem)

Lásd még:

Fény és árnyék drámája elevenedik meg Európa egyik legkülönlegesebb szabadtéri színpadán – Megkezdődtek a Tosca próbái a Szentmargitbányai Kőfejtőben

A Puccini-örökség nyomában – Beszélgetés Valerio Galli karmesterrel

Puccini remekműve új fényben: Tosca a Szentmargitbányai Kőfejtőben – A barokk Róma esztétikáját és Puccini realizmusát idézi meg a látványos 2026-os operaelőadás Thaddeus Strassberger és Giuseppe Palella közös alkotásában.

Giuseppe Palella: „A színházat emberek csinálják, nem gépek!”

Bolyongás a megváltásért: A bolygó hollandi a Szentmargitbányai Kőfejtőben – Interjú Philipp M. Krenn rendezővel