Fegyverek közt a múzsák

Háború van, egyelőre a szomszédban, aztán ki tudja, még hol, akár hozzánk is elérhet: ezt csak a Facebook mindent is tudó mániásai tagadják, illetve azok még néha helyeslik is ezt a borzalmas állapotot. De mi dolga ilyenkor a művészetnek? A legfontosabb dolga van: az, hogy legyen. Létezzen, ne bújjon el, ne hallgasson, ne hagyja, hogy eldugják, elnémítsák!

Dehogyis, legyintenek a klasszikus műveltségűek, inter arma silent Musae, fegyverek közt hallgatnak a múzsák, már Cicero is megmondta. Dehogy mondta! Cicero azt mondta – és igaza volt –, hogy „inter arma silent leges”, vagyis „fegyverek közt némák a törvények”, a múzsákat később keverték bele ebbe az idézetbe. És valóban: kevés törvénytiszteletről elhíresült háborút tudnánk mondani, olyat viszont, ami bőséges témát adott a művészeknek – akárhányat. Még ha a művészet, az alkotás legnagyobb ellensége is Mars isten. És nem csak fegyverrel ront a múzsák ligetébe, még nagyobb kárt tesz, amikor a közönség fejét zavarja meg.

Az Orchestre Philharmonique Royal de Liège Madaras Gergellyel 2020-ban (fotó: William Beaucardet)

Olvasom, hogy Exeterben, a művelt Angliában a háború kitörésének napján épp Csajkovszkij VI., Patetikus szimfóniáját tűzte műsorra a Bournemouthi Szimfonikus Zenekar, éspedig a magyar Madaras Gergely, a Liège-i Királyi Filharmonikusok zeneigazgatója vezényletével. Hát bizony egy ideig úgy volt, hogy semmit sem fog ő aznap vezényelni: néhányan hangosan kifogásolták a nézőtéren, hogy miért kell ezen a szörnyű napon épp egy orosz zeneszerző művét játszani. Mondjuk úgy: nem voltak kevesen és eléggé harsányak voltak.

Haragos volt a világ aznap Oroszországra, magam sem voltam vele másképp, csakhogy ennek a haragnak nem a hangversenyteremben van a helye. Hiszen Csajkovszkij nem szolgál semmiféle rangban az Orosz Föderáció fegyveres erőinél. Nehezen is tehetné így, holtában, de életében sem volt alkalmas katonának, bár a nagyapja kozák tiszt volt Nagy Péter seregében, tehát maga Csajkovszkij még ukrán származásúnak is mondható.

A Csajkovszkij család. A bal szélen Pjotr Iljics

De a politikus közönség ezt nem tudta. Csak azt tudta, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, és ezért ők nem akarnak orosz zenét hallani. Madaras Gergely megmentette a helyzetet, elmondta a közönségnek egy rögtönzött beszédben azt, ami végül megszelídítette őket, és újból közönség lettek, nem dühöngő tömeg: „Ez a mestermű ma arra emlékeztet, milyen törékeny is az emberi élet. Pacifista és humanista lévén elutasítok mindenféle erőszakot és az agresszió összes formáját. Hiszek abban, hogy egyetlen politikai érdek sem lehet fontosabb az emberi életnél. Tudom, hogy ezzel Csajkovszkij is egyetértene.”

• Korábbi interjúnk Madaras Gergellyel: A zene szeretete értéket teremt

A szimfónia végén állva ünnepeltek, akkora siker volt. Csajkovszkijt, a zenekart, Madarast, de leginkább azt, hogy megérezték, amit maguktól is érezhettek volna. Csak hát ahhoz végig kellett hallgatni a zenedarabot.

A Kerek Udvar

Harkivban találat érte a Nagyboldogasszony-székesegyházat. A templom a város egyik legrégebbi ortodox temploma, 1657-ben épült. A szumi régió vezetője, Dmytro Zsivszkij elmondta, hogy Troszjanyec városában az orosz katonaság tankkal rombolta le a Kerek Udvar kapuját. Ez a Nádarzsinszkij-Golicinok birtokának egykori lovardája, egy XVIII. századi építészeti műemlék, a „kozák barokk” stílus gyöngyszeme. Volt.

Február 27-én az orosz támadás során leégett az ivankivi Népi Iparművészeti és Helytörténeti Múzeum. A sajtóbeszámolók szerint a tűzben megsemmisült Ukrajna egyik leghíresebb, Picassót is megihlető autodidakta festőművészének, Marija Primacsenkónak huszonöt alkotása is.

Maria Primacsenko: A bika és a holló barátok, 1983 (forrás: Wikiart.org)

A jelek szerint az orosz tengeri flotta meg akarja ostromolni Odesszát. Mi lesz, ha eltalálják a híres kikötői lépcsőt, ami nélkül nincs orosz filmművészet, amin legurult Eisenstein elszabadult babakocsija? Odesszában alkotott Ilja Ilf, Jevgenyij Petrov, Katajev (aki különben Petrov testvére volt), Iszaak Babel, David Ojsztrach.

Az odesszai Operaház

Mi lesz, ha esetleg nem lesz többé Odessza? Oroszország a tulajdon szívét tépi ki ezzel a támadással, a saját kultúrája ellen harcol. Az nem csak „egy hely”, hanem egy nyüzsgő világváros, a hangulatával, a csibészeivel, a zenéjével, a nemzetiségi-felekezeti kavalkádjával, ha ezek nincsenek, meglehet, Babel könyvelőnek áll, Ilja Ilf meg telefonközpontos marad élete végéig. Odesszára volt szükség, hogy azok legyenek, akik, ha mondjuk Zsitomirban vagy Hegyközkovácsiban élnek, tán sosem halljuk a nevüket.

Az egyetemes filmtörténet emblematikus képkockája Sergei Eisenstein Patyomkin páncélos című filmjéből (1925)

Lövik Kijevet, napok óta lövik. Rakétavetőkkel, tüzérséggel, de bombázza is az orosz légierő. Tudja a pilóta, amikor megnyomja a kioldógombot, hogy alatta Mihail Bulgakov szülőháza áll? Vagy tudja, vagy nem, de a parancsot végre kell hajtania, különben az életével játszik. Bulgakov szülőháza meg összeomolhat: a bulgakovi életmű attól még megmarad. Kézirat nem ég el. Hogy is írta Mihail Afanaszjevics?

„– Sajnos, nem tudom megmutatni – válaszolta a Mester. – Elégettem a kéziratot.
– Már engedje meg, ezt nem hiszem el – mondta Woland. – Ilyesmi nem létezik: a kézirat sosem ég el. – A Behemóthoz fordult: – Gyerünk, Behemót, add csak ide azt a regényt!
A kandúr leugrott a székről, s ekkor mindenki meglátta, hogy a vaskos kéziratkötegen ült. A legfelső példányt mély meghajlással nyújtotta Wolandnak. Margarita izgatottan felkiáltott, és szemét újra elfutotta a könny:
– Itt a kézirat! Megvan a kézirat!” (Bulgakov: A Mester és Margarita)

Mihail Afanaszjevics Bulgakov

Ha „kézirat nem ég el”, miért ez a düh, amivel a megszálló hadsereg az ukrajnai kultúrát támadja, épületeket rombol, városokat próbál eltörölni? A villámháború lendülete megtört, a célpont most már maga a nép és az, ami fontos neki, legyen székesegyház, film, zene vagy könyv. A hadvezetés eredményeket akar látni. Meg is fogja kapni: lát majd egy olyan haragos ukrán népet ezek után, amilyet még senki és soha.

De ha fordítva volna, ha Moszkvát vagy Szentpétervárt lőnék az ukrán erők, azt is bánná, gyászolná a kultúrember: ezek nélkül a városok nélkül is szegény lenne az orosz kultúra is, az egyetemes is. A mostani háborúnak kétséges a kimenetele, de nagyon úgy néz ki, hogy hosszan elhúzódik. Ahhoz mindenképp elég hosszan, hogy rengeteg könyvtár, múzeum, színház és hangversenyterem, galéria és mozi pusztuljon el miatta.

David Ojsztrah

Az exeteri közönség – és ne feledjük, ott sem a fociultrák járnak szimfonikus koncertre – nem ismerte Csajkovszkij nagyapjának ukrán-kozák származását, ahogy lefogadom, a magyar vagy a francia se ismerné, én is csak véletlenül szereztem róla tudomást. De mégis megmutatott valamit azzal, hogy az orosznak vélt zeneszerző szimfóniáját azért nem akarta meghallgatni, mert az „orosz”. Amikor megvették a jegyet, még meg akarták hallgatni, felteszem, nem azért, mert a szerző származása volt rokonszenves nekik. Ők is, mások is orosznak vélik az odesszai, kijevi írókat, hiszen oroszul írtak, aztán hogy hol születtek, az már nekik mindegy... mármost azt mondanám, hogy ebből látszik, ki-mi ennek az ostoba, nacionalista háborúnak a valódi áldozata: a közönség. Akit annyira elragad az indulat, hogy nem akar „orosz” zenét hallani, azt annyira is el fogja később, hogy rátámadjon arra, akit orosznak vagy – ha a másik táborba tartozik, ukránnak – vél. Ez hát a háborúk valódi szándéka: hogy elérjük az esztelen dühöngés állapotát.

Pjotr Iljics Csajkovszkij

Csajkovszkij nem hadnagy a mostani háborúban, Bulgakov sem ezredes, Ilf és Petrov sem a hadtápnál szolgálnak, ahogy Babel sincs a lovasságnál. Nincs közük az egészhez, ahogy nincs a Kazányban született, Magadánban nevelkedett, Moszkvában élt, Amerikába emigrált, Biarritzban megöregedett, Moszkvában eltemetett Vaszilij Akszjonovnak sem, a pétervári Danyiil Harmsznak sem, pedig szebb volna, ha sáros mezők és égő városok helyett betűtengerben folynának a csaták.

Csak aki betűt vet és érdemes is vetnie, mert kikel, annak van annyi esze, hogy ne csatázzon, hanem azzal foglalkozzon, amihez ért. A gondolataival, a világgal tízezer dolgával és más apróságokkal. Csak épp háborúval nem. Azzal felesleges. Illetve: lehet, hogy fegyverek között hallgatnak a múzsák (bár nem mindegyik, Klió, a történetírás múzsája például meg se lenne nélkülük), de a fegyverekről nem. Azt ne merje gondolni egyetlen mostani hatalmaskodó sem, hogy nem marad nyoma az emberi kultúrában a bűneinek, nem írják meg lélekrázó erővel, nem festik, fényképezik le a vétkeit tehetséges emberek!

Odessza

Egyszóval: ahol áldozat a közönség, ha nem a fegyverek, akkor a népbutítás, a demagógia vagy az indulatok áldozata, ahol áldozat a művész, mert háborúban mindig könnyebb főbe lőni vagy felhasználni, esetleg besorozni valakit, mint megbecsülni, békén hagyni, ott tulajdonképpen maga a kultúra az áldozat, hiszen kulturális szempontból csak alkotó ember van és közönség: harmadik kategória nincs.

Ahol az egyetemes, emberi kultúra áldozat, ott az egész emberiség is az.

Amikor a legvadabbul dühöngött az angliai légi csata, Dowding légi marsall óvatosan megkérdezte Churchillt: – Sir, nem lehetne betiltani Londonban az esti opera- és színielőadásokat, revüket, becsukni a mozikat? A sötétben ezek a kivilágított épületek kiváló célpontot mutatnak.
– Dehogynem lehetne! Csak ha feladjuk a kultúránkat, az életünket, akkor mondja, Dowding, miért harcolunk mi egyáltalán?

Nem zártak be semmit – és nem a kivilágított színházak kaptak találatot, vagy ha igen, később történt és nappal.

Ha hagyjuk, hogy az indulat köde elborítsa az agyunkat! Mi különböztet meg minket attól, aki most Harkiv határában áll és épp tüzet nyit egy lakónegyedre? Lényegében véve semmi: legfeljebb mi nem a másik embert öljük meg, hanem a kultúrát.

Magunkban.

Csajkovszkij nem „orosz” és nem „ukrán”. Ahogy Bulgakov sem. Csajkovszkij zeneszerző, Bulgakov író. Éspedig pontosan annyira kiválóak, amennyi élményt kaptunk tőlük. Származásuktól függetlenül. Tekintsünk az egyénre tettei, a művészre alkotásai alapján, és minden a helyére kerül.

Ahogy Exeterben is a helyére került a Patetikus szimfónia.

Tegyünk rendet magunkban is, és ha végre minden fejben rend lesz... hohó, akkor „baj” van.

Akkor ugyanis nem lesz miért háborúzni.

Nyitókép: Madaras Gergely (forrás: oprl.be)