Fischer Hanna Sára: Rés

A JCDecaux ikonikus novellapályázata évek óta meghatározza a hazai nagyvárosok látképét: hét év alatt közel huszonkétezer-ötszáz alkotás érkezett a felhívásra, melyek közül mostanra már száznegyven jelent meg az ország legforgalmasabb busz- és villamosmegállóiban, beleértve az idei húsz győztest is. A pályázat célja tartalmas olvasnivalót kínálni a tömegközlekedésre várakozóknak, a kortárs irodalom köztereken való népszerűsítse. Olyan szerzőknek is kiemelt felületet biztosít a megjelenésre, akik korábban még nem publikálták az írásaikat.

A zsűri elnöke ismét Grecsó Krisztián József Attila-díjas író volt, aki Vecsei H. Miklós színművésszel, Jamniczky Tímeával, a JCDecaux Hungary vezérigazgatójával, valamint Ludvig Orsolya Stefanie-val, a Libri marketing és kommunikációs igazgatójával választotta ki a húsz nyertes alkotást.

Ezeket az írásokat közöljük hétről hétre.

Anyának egy hajszálrepedésnél nagyobb, de azért „szünetnek” nem titulálható rés volt a felső metszőfogai között. Már a tejfogai is így nőttek, és hiába könyörgött a Mindenhatónak, a maradandók is ebben a szögben bújtak ki. Utálta. Sokan azt gondolták, büszke rá, mert hatalmasakat tudott nevetni. Először halkan kuncogott, majd mindenfajta átmenet nélkül ércesen hahotázott szőke haját hátradobva, a környezetével nem törődve, megvillantva mind a harminckét fogát, amik úgy sorakoztak az ínyén, mint lapos fehér kövek a virágágyásban. Ha gúnyolták miatta, a lyukon át kidugta a nyelve hegyét, összehúzta a szemét, és mint egy kígyó, sziszegett. Apa így szeretett bele. Először a résbe, közvetlen utána Anyába.

Tíz éve voltak együtt, amikor megszülettem én. Anya egy augusztusi napon egy apró, lisszaboni karaoke bár színpadán énekelte a Like a virgin-t, amikor elfolyt a magzatvíz, három órával később pedig én is hasonló hangszínen ordítottam. Apa pont a „műsor” végére ért oda Madridból. Kezébe vett, és a könnyei csobogásával egy ritmusban dajkálni kezdett. Itt jöttek rá, hogy ideje lenne letelepedni valahol, és megpihenni. Decemberre már Budapestre költöztek. Általában a Károlyi-kertben tologattak, az anorákom ujját Anya befőttes gumival elkötötte, nehogy bebújjon alá a hideg, és a Padlásból dúdolták a slágereket. A Fényév távolságot csak Apa énekelte, Anyának derogált, mert a foga közti hézagot juttatta eszébe.

Tizenhat voltam, amikor Anya meghalt. Cserbenhagyásos gázolás. Valami őrült rajtafelejtette a gázon a lábát. Azt mondták, nem szenvedett. Apa körülbelül egy hónapra megnémult, és egy öreg kamerán újra és újra lejátszott valamit, amit nem engedett, hogy én is megnézzek. Azon a nyáron felkerekedtünk, és beutaztuk a világot. Megálltunk mindenhol, ahol együtt jártak, és Apa az összes stációnál a közös élményeikről mesélt. Így kerültünk New Yorkba, ahol megismerkedtek, Bangkokba, ahol a lánykérés történt, és a Kínai nagy falra, ahol fogantam. (Fuj.) Minden városban Apa tanácsára leveleket írtam leendő gyerekeimnek, amiket összehajtogatva pici kapszulákba, majd kőfalak réseibe, padok alá rejtettünk, és levideóztuk lelőhelyüket, hogy az utókor könnyen megtalálja.

A gyászkörút alatt Apát közelebb éreztem magamhoz, mint bármikor korábban. Lett egy beidegződése az utunk alatt, miszerint ha emlékeztettem Anyára, a szája egyik sarkát felhúzta és aprót sóhajtott. Amikor az utolsó napi vacsoránkat gyakorlatilag végig szuszogta, akkor vágott fejbe a dolog, hogy mennyire hasonlítottunk egymásra. Kezdve a töltött paprikával, amiből a gombócot tonna számra tömtük, a paprikát viszont fintorogva a tányér szélére gyűjtöttük. A Szabó Magda-könyvek imádata, és hogy utáltuk a lassan járó embereket. Ha ideges volt, ő is a bal kisujja körmét rágta, és mélyen megvetette az erőszakot. Persze ott vannak azok a tulajdonságai, amikhez csak próbálok felérni. A bátorsága, a nyitottsága és az életszeretete. Ezeket még tanulom. A makacssága és a harsánysága már megy, és ugyanolyan büszke vagyok rájuk, mint ő volt. Ja, és a rés, amit megörököltem. Utálom. De ezt csak ő tudta.

Nemrég Apa bejött a szobámba, és átnyújtotta a „Szent Grált”. Ott csücsült a tenyeremben a kamera, pici porcicákkal a felületén. Két órás felvétel volt. Anya mesélt magáról. Elmondott mindent a gyerekkoráról, az egyetemi éveiről, hogy miért pont Budapestre költöztek. Bevallotta, hogy talán Apánál is nagyobb szerelme a város, és szeretné, ha felfedeznék benne olyan dolgokat, amik felett eddig elsiklottam. Ennek érdekében kapszulákat rejtett el hidakon, templomokban, kapualjakban. Azt mondta, ne felejtsek el felfele is nézni, ott vannak az igazán szép dolgok. Azóta minden hónapban kinyújtott nyakkal andalogva keresgélek.

Most indulok a Júlia utcába, ahol Szabó Magda lakott. Ott lesz az utolsó. Azt mondta, egy miniatűr zsebtükröt is találok a csomagban, amibe harminckét foggal kell belevigyorognom, de nehogy fintorogni merjek a rés miatt a néhai írónő előtt!

Na majd meglátjuk. Talán a kedvükért...

Nyitókép: Fischer Hanna Sára (forrás: JCDecaux)

Lásd még:

Csák-Nagy Kriszta: Aki épp arra járt – A 2024-es Álljon meg egy novellára! pályázat nyertes írása

Lengyel Hajnalka: Hazatérés – A 2024-es Álljon meg egy novellára! pályázat második helyezettje

Kiss Zsuzsanna: Tűzijáték – A 2024-es Álljon meg egy novellára! pályázat harmadik helyezettje

Tápai Gergely: Madarak nem léteznek – A 2024-es Álljon meg egy novellára! pályázat döntőbe jutott írása

Dercsényi Fanny: A parkban – A 2024-es Álljon meg egy novellára! pályázat döntőbe jutott írása

Összekötnek minket a történetek – Kihirdették az Álljon meg egy novellára! irodalmi pályázat 2024-es nyerteseit