Független Paradicsom

Magyarországról nézve az osztrák főváros független szervezeteket és előadó-művészeket finanszírozó támogatási rendszere maga a Kánaán. Erdődi Katalin két éven át volt a támogatásokat javasló szakmai kuratórium tagja, vele beszélgettünk alapelvekről, a város és a művészek elvárásairól, sőt a kurátor lelkéről is.

2019-ben és 2020-ban tagja volt a Kuratorium für Theater, Tanz & Performance elnevezésű, háromtagú testületnek, amelyet Bécs város önkormányzata hozott létre a helyi független szervezetek projekt- és működési támogatására. Hogy került be a kuratóriumba magyar szakemberként?

Valóban én voltam az első nem német anyanyelvű kurátor a testületben; a többiek mind német nyelvterületről érkeztek, de nem csak Ausztriából. A bécsi önkormányzat előadó-művészeti területtel foglalkozó osztálya állítja össze a csapatot, figyelembe véve az aktuális tagok javaslatait is. A felkérésem hátterében az állt, hogy 2013-ban a kortárs előadó-művészettel foglalkozó brut Wien kurátora és az Imagetanz fesztivál művészeti vezetője lettem, azóta Bécsben élek és dolgozom. Intézményi pozícióban kezdtem, ami más helyzet, mint ha szabadúszó kurátor lettem volna: rögtön bekerültem a helyi szakmai körforgásba. Amikor felkért a városháza, a grazi steirischer herbst fesztivál kurátoraként dolgoztam. A zsűriben általában többségben vannak a szakírók vagy a dramaturgok, de produkciós területről is jönnek tagok. Akik nem egyszerre cserélődnek: fontos a kontinuitás a régi és az új csapat között. Az egyes tagok „szakterületére” is odafigyelnek: én a tánc, a koreográfia és a performansz felől érkeztem. A felkérés megtisztelő, ám nem mond rá mindenki igent; erre a két évre minden más bécsi munkámat le kellett mondanom, hiszen nem állhatott fenn összeférhetetlenség.

Anne Juren, Tanzquartier Wien, 2022 (fotó: Franzi Kreis)

Ebből máris kiderül, hogy Bécsben független kurátornak lenni teljes munkaidős elfoglaltság. Mit csinál a kurátor, mik a feladatai?

Az önkormányzatnak dolgozunk, de tőle függetlenül működünk: a Theaterverein Wien nevű egyesület szerződött velünk. A javadalmazásunk biztosította a kijelölt időszakban a megélhetést, „cserébe” a független terület minden Bécsben dolgozó alkotójának minden előadásán legalább egy kurátornak ott kellett lennie. Az általunk támogatásra ajánlott projekteket – mert mi csak javaslatot teszünk, nem döntünk – pedig mindannyiunknak látnia kellett. Ez nem csak előadások megnézését jelentette, hanem a kisebb előadó-művészeti szervezetek és független kezdeményezések munkájának követését is. A projektalapú támogatások mellett az egy- vagy kétéves működési támogatásra benyújtott pályázatokat is ez a zsűri bírálta el.

Hány pályázatról, vagyis mekkora munkáról beszélünk?

Egy körben százötven-kétszáz pályázat érkezett az évi két beadási határidőre. Amikor a zsűri tagjaként dolgozik az ember, garantáltan ő ismeri legjobban a független területet, mivel senki nem néz annyi előadást, mint a kurátorok. Én átlagosan heti három-öt előadást láttam ez idő alatt, de a személyes rekordom a nyolc volt egy héten belül. A pandémia ezeket a számokat visszavetette, így jutott időnk a belső működés reformjára. Kétfordulóssá tettük a pályázást: a pályázatok elolvasása után készítettünk egy shortlistet, és csak a listán szereplőkkel találkoztunk személyesen. Korábban igény szerint bármelyik jelentkező kérhetett találkozót a kuratóriumtól – ezt változtattuk meg. Egyfelől nem akartuk kecsegtetni azt, aki esélytelenül pályázott, másfelől sok művész, akitől szívesen kérdeztünk volna, nem kért találkozót. A meghívásos rendszer kiküszöbölte a lobbizást, illetve előzetesen megosztottuk a kérdéseinket a pályázókkal, ami szakmaibb dialógust tett lehetővé. A beszélgetések a tartalmi kérdések és a művészeti koncepció mellett a költségvetésről, a produkciós folyamatról szóltak. A pályázatok elolvasása, az alkotói munka, az előadások figyelemmel követése, a személyes beszélgetés együtt szakmai döntést készített elő.

A pályázatok értékelésénél milyen kritériumokat vettek figyelembe?

Összetett szempontrendszerről van szó. A folyamatosságot is figyeltük, azt, hogyan kapcsolódik az új munka a korábbiakhoz, illetve reflektál-e az aktuális szociális és politikai helyzetre. Lényeges volt, hogy a pályázatok kapcsolódjanak Bécshez, és számít a láthatóság, az új közönségek elérése, számítanak az együttműködések is. Felvetettem, hogy a diverzitásra is figyeljünk, arra, hogy kiegyenlítettebben támogassunk különböző származású, kulturális hátterű és társadalmi helyzetű alkotókat, de végül ez nem vált szemponttá.

A bécsi függetlenek finanszírozásának jelen rendszere a 2003-as, minden politikai párt által támogatott színházreformhoz kötődik. Egy főváros miért alkot önálló színházi törvényt?

Bécsben az intézmények és a független előadó-művészeti terület fő támogatója az önkormányzat: a szubszidiaritás, a kisegítés elve érvényesül. A minisztériumhoz csak az folyamodhat kiegészítő támogatásért, aki már kapott támogatást helyi szinten. A minisztérium tehát eleve válogatott pályázói körrel találkozik, és azt tovább szűri, hogy végül jelképes támogatásban részesítsen néhányakat. Magyarországról mindez ideális állapotnak tűnhet, de a bő húsz évvel ezelőtti színházreformra éppen az urambátyám rendszer megszüntetése miatt volt szükség. A törvény felszámolta az átláthatatlan pénzosztási folyamatokat, létrehozta a függetlenek kuratóriumát és egy transzparens pályázati rendszert.

Úgy tűnik, a rendszer nem kőbe vésett, hanem változik és változtatható.

Bizonyos keretek között igen: például elértük, hogy 2020-tól a szakmai érdekképviseleti szervek által javasolt alkotói és előadói minimál-tiszteletdíjakat legalább ajánlás szintjén integrálta a pályázati rendszerbe az önkormányzat, azaz ezeket a projektek költségvetésénél is szem előtt kell tartani. 2021-től pedig az erősen produkciós szemléletű pályázatba bekerült egy egyéves, alkotói ösztöndíj. Ez lényeges, mert amíg a támogató csak előadást, vagyis egy „terméket” akar látni, nincs helye a folyamat vagy kutatás alapú projekteknek. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a kuratórium nem légüres térben dolgozik: 2018 óta Bécs kulturális főtanácsosa az a Veronica Kaup-Hasler, aki a steirischer herbst előző művészeti vezetője volt. Nem politikus háttérrel került ebbe a pozícióba: a terület kiváló ismerője és elkötelezett támogatója, aki a kuratóriumnak és a szakmai érdekképviseleteknek is fontos szövetségese.

Ha független előadóművész vagyok, aki Bécsben pénzhez akar jutni, mik a lehetőségeim?

Ha valaki először pályázik, a projekttámogatás az első lépés. Szóba jöhet az alkotói ösztöndíj is, bár ott inkább olyan művészek esélyesek, akiknek már van szakmai tapasztalatuk és ismertek helyi szinten. A projekttámogatás jelentős összeg: húsztól ötvenezer euróig terjedhet. Ez mindig csak részfinanszírozás lehet, általában a befogadóhely koprodukciós partnerként hozzájárul a költségekhez. A művészek többnyire nem várják el, hogy az önkormányzat folyamatosan támogassa őket, de ha valaki elnyer egy ötvenezer eurós projekttámogatást, abból már megvalósítható egy komoly elképzelés. A kuratórium „mindent vagy semmit” alapon támogat, vagyis ahelyett, hogy aprópénzt osztogatna, ha teheti, a teljes kért összeget ítéli meg.

Ellenőriztem: a projekttámogatásoknál nagyjából minden ötödik pályázat nyer, a működési támogatásnál szinte minden második.

Külföldi mintákat is szem előtt tartva mondom, hogy ezek az arányok nem rosszak. Működési támogatásra eleve kevesen pályáznak, és nem csak alkotók. Vannak köztük kisebb előadó-művészeti szervezetek és független kezdeményezések is, kérnek támogatást például performansz-sorozatokra, rezidenciákra, mentorálásra. Maguk az alkotók sem úgy gondolkodnak, hogy egyik lépcsőfokról lépnek a következőre: van, aki egyéves működésre pályázik, utána projektért indul, és így tovább. A kuratórium nem feltétlenül ítéli meg újból a működési támogatást, ráadásul az új belépőknek is lehetőséget kell biztosítani. A kurátori működés árnyoldalai közé tartozik a pozíció nagyfokú láthatósága: itt nem lehet névtelennek maradni.

Arra céloz, hogy a művészekkel akár konfliktusba is keveredhet a kurátor?

Mondjuk úgy, hogy különböző művészek különböző stratégiákhoz nyúltak, ha nem voltak elégedettek a döntésekkel. A transzparencia segített ilyenkor: aki kérte, annak adtunk visszajelzést a pályázatáról. Ez pluszmunka volt, amit azért vállaltunk, hogy megmutassuk, átlátható módon működünk és számonkérhetőek vagyunk. Mivel a pályázati folyamat arról szólt, hogy párbeszédbe kerüljünk az alkotókkal, a döntés után is nyitottnak kellett maradnunk, a kritikára is. Láttam, hogy ha érdemi visszajelzést kapott az alkotó, azt értékelte, akkor is, ha nem értett vele egyet.

Erdődi Katalin (fotó: Czeizer Csenge)

Könnyű volt visszatérni a „valóságba”, vagy ez a kurátorkodás rányomta a bélyegét a bécsi kurátori és dramaturgi pályája folytatására?

Csak két évig csináltam ezt a munkát, és nem is akartam folytatni, sokkal jobban érdekel, hogy az alkotói folyamat részese legyek. De ebben a két évben mindazt, amit akartam, kivettem ebből a helyzetből, és tettem is bele eleget. Büszke vagyok az általunk bevezetett változtatásokra, és bár biztosan vannak alkotók, akik nem díjazták a kurátori működésemet, együtt kell tudnom élni ezzel a tudattal.

Nyitókép: Erdődi Katalin (fotó: Lena Rosa Händle)

Lásd még:

Ausztriában az energiaszektor adja a legtöbb pénzt a kultúrára