Goda Gábor: Nekem a tér mindig a tudat analógiája

Majdnem negyven éve létezik Goda Gábor különleges, független társulata és alkotóműhelye, az Artus, amely nehezen besorolható, a nézői kreativitásra erősen építő előadásokat hoz létre. A hangokból, zenékből, mozdulatokból, táncból, képekből álló, általában egy központi gondolat köré szövődő produkciókat leginkább a gesamtkunstwerk, vagyis az összművészet szó jellemzi. Az Artus ugyanakkor műhely és befogadó tér is egy egykori kelenföldi gyárépületben.

Az önök előadásai még a kortárs tánctársulatok produkciói között is igen különös helyet foglalnak el, a tánc mellett erőteljes a társművészetek, a zene, a képzőművészet, a projekció jelenléte is. Hogyan jön létre egy-egy előadásuk? Képeket lát maga előtt vagy verbalizálható gondolati mag van?

Van egy gondolati mag, de pontosan nem verbalizálható. Azért a társulatban tudunk arról beszélni, hogy mit szeretnénk kifejezni, megmutatni, de hogy milyen úton jutunk oda, azt akkor még nem tudjuk. Ezzel párhuzamosan beindulnak víziók, hangok, képek, mozdulatok, elkezdjük keresgélni a hogyant. Mindenki beleteszi a saját ötleteit, személyes emlékeit, felidéz momentumokat a gyerekkorából, az életéből a témával kapcsolatban, és szép lassan elkezd kialakulni az előadás.

Akkor ez tulajdonképpen egy demokratikus, közösségi színházcsinálási folyamat?

A színház soha nem demokratikus folyamat, nálunk sem, hisz' nem szavazunk, közösséginek viszont közösségi. Nem vertikális, hanem horizontális a rendszer. Én tudom, mi a koncepcióm, a vízióm, a zeneszerző tudja, mi a legjobb hang, egy táncos mozdulatokat tud találni, a jelmeztervező a ruhákhoz ért, és én rendezem a produkciót, mert az egészre én látok rá, szóval mindenkinek megvan a helye a folyamatban. Egymás mellett és nem egymás felett állunk.

Jelenet a Szél kapuja című előadásból (forrás: artus.hu)

Az elmúlt évek legjelentősebb produkciói A Szél kapuja, a Cseppkánon és a Minden is voltak, ezeket most újrajátsszák a Müpában, illetve a Nemzeti Táncszínházban. Ismerem a függetleneket érintő szomorú helyzetet, mégis megkérdezem: nem készül új előadással?

Készülnénk, de nem kaptunk támogatást. A Kérész Művek sorozat, vagyis az egy nap alatt készülő előadásaink egyik új epizódja most még megvalósul, de más nem. Új darabot akkor tudunk csinálni, ha kapunk támogatást. Adtunk be pályázatot, de egyelőre nincs válasz. Az a hír járja, hogy a függetlenek támogatása meg fog szűnni.

Már meg is szűnt. Reagált Csák János kulturális és innovációs miniszter a neki írott felszólító hangú nyílt levelére?

Semmiféle reakció nem jött, informális úton sem. Nem feltétlenül van hatása ezeknek a vészjelzéseknek, de attól még meg kell tennünk ezeket a lépéseket. Nem szabad szó nélkül hagyni azt, ami ártalmas.

Mit gondol, miért üldözi ennyire a kormányzat a független színházakat? Mert ez már nem puszta negligálása a szcénának.

Ha csak közöny volna, hagynának minket, mert a függetlenekre fordított teljes pénz nem tétel ahhoz képest, amilyen pénzszórás megy máshol. Biztos, hogy ez nem pénzkérdés, hanem egy döntés, amely mindent, ami gondolkodó, független, ami nem illeszkedik a rendszerbe, nem szolgálja a fennálló rezsimet, próbálnak eltüntetni. Ugyanez történik a pedagógusokkal. Az, hogy az oktatás olyan szintűvé silányodik, amilyenné jelenleg, tudatos döntés. Hogy a szabadon gondolkodó művészeket ellehetetlenítik, félretolják, láthatóan szintén szándékos. Tudatos jövőépítés folyik, egy olyan országé, ahol egyre többen szavaznak, dolgoznak és adóznak, ugyanakkor a gondolkodó réteget próbálják megszüntetni, hisz ennek képviselői olykor kellemetlen kérdéseket tesznek fel. A jelenlegi hatalom láthatóan a következő harminc évet próbálja úgy kialakítani, hogy olyan ország jöjjön létre, ami egyértelműen őket gazdagítja.

Kérész Művek 80. – RENDSZERHIBA (forrás: artus.hu)

Hogyan lehet ilyen közegben a kortárs táncművészet, egyáltalán a kortárs művészet utánpótlását megoldani?

Ki kell tartanunk. Még van a Táncművészeti Egyetem, a Kortárstánc Főiskola, és én is tartok a MOME-n és a Metropolitan Egyetemen kurzusokat. 

Korábban rendszeresen szerepeltek külföldön, ilyen irányba nem lehet menni?

A Covid-járvány után leállt a külföldre járás, a világ átállt az online kultúrára, hisz olcsóbb, nem kell a társulatokat utaztatni. Mindaz, ami korábban természetes volt, – hogy a társulatok utaznak és erre pénzt áldoznak –, mára nagyon lecsökkent, majdnem teljesen megszűnt. Vagy csak nagyon kis társulatokat tudnak meghívni, vagy arra ösztönöznek, hogy streameljük az előadást. De ott az élő művészetből a lényeg vész el.

Mi a színházi, alkotói filozófiája?

Nekem az alkotásban elsősorban nem a produktum a fontos, az is csak eszköz arra, hogy az alkotók és a közönség között megtörténjen a találkozás. Számomra a színház lényege, hogy a nézők és az előadók közösen hozzanak létre egy olyan minőségi együttlétet, figyelmet, ami által megnyílik egy másik, emelkedettebb világ. Nekem ezt jelenti a görögök által definiált katarzis.

A Szél kapuja (fotó: Dusa Gábor)

És ha épp ez nem jön létre?

Nagyon ritka az ilyen. Amikor itt vagyunk a gyárban, mindig működik. Egyrészt ide olyan néző jön, aki tudja, hogyan kell nézni, a jelenléte hozzátesz az estéhez. Nekem a legnehezebb a konvencionális színházi terekben alkotni, ahová úgy jön a közönség, hogy „szórakoztassatok”, és nem tudja, hogy ahhoz, hogy működjön a színház, neki is kell adnia, méghozzá az aktív figyelmét. A „nézés” nem passzív állapot.

És amikor egy, a gyárba tervezett előadást a Müpában vagy a Nemzeti Táncszínházban, vagyis konvencionális színházi térben mutatnak be, azzal hogyan birkózik meg?

Számomra ez a kihívás, de sokat lehet játszani a tempóval, a látvánnyal, a csöndekkel, azzal, hogyan ébresztjük fel a figyelmet. Azt is mondhatnám, hogy a nézőket is meg kell rendezni. Itt a gyárban sokszor változtatunk azon, hogyan helyezkedjenek el a térben, hogyan menjenek föl vagy le a lépcsőn, s közben elfelejtik, hogy ők nézők, inkább a vendégeink lesznek. És persze egy ilyen előadás megosztja a közönséget, valakinek való, valakinek nem. Ha egy előadás mindenkinek tetszik, akkor nekem gyanús, hogy valamit elrontottunk. Törzsközönségünk mellett különös módon mégis újabb és újabb nézők jelennek meg nálunk. Múltkor megkérdeztem a közönséget a Kérész Műveken,  hogy hányan voltak már nálunk, a nézők fele mondta, hogy még nem. Magam is csodálkoztam, jó arány, hogy ennyi új érdeklődő van.

Hogyan működik a csapata? Ez egy társulat vagy mindenki független?

Ez egy olyan társulat, ahol mindenki független. Olyan társulatunk, hogy fenntartsunk színészeket, zenészeket, táncosokat, akik csak ebből meg tudnak élni, soha nem volt. Nekünk külön kell pályázni arra, hogy létrehozzuk az előadásokat, és külön arra, hogy azokat játsszuk a későbbiekben, hisz' akkor is fizetni kell a színészeknek. Az Artus Stúdióba száz, maximum száztíz néző fér be, ebből a jegybevételből nem lehet tizenöt művészt kifizetni. Ha valaki három szereplővel stadionban vagy nagyon nagy színházban játszik, akkor igen, de másként nem. Még a Müpa – amelyet egyébként úgy támogat a kormányzat, hogy megvehet nagyobb létszámú előadásokat – sem tudná a világsztárokat a jegybevételből kifizetni.

Milyennek találja a Nemzeti Táncszínház épületét táncszakmai szempontból? Volt olyan szakmabéli, aki azt mondta: sok funkciója nem jó.

Zoboki Gábornak abban is kellett gondolkodnia, hogy itt a táncelőadásokon kívül Fidesz-rendezvények, konferenciák, bálok is lesznek. Vagyis nem tisztán színházi funkciókra kellett terveznie. De a színpadnak is vannak nehézségei, hiszen ez valaha gyárépület volt, így bizonyos tartóelemeket nem lehetett arrébb mozdítani. A Nemzeti Táncszínház és a Müpa színpada nekem mindig kihívás, kaland. Számomra előadást rendezni erdőben, tetőn, gyárban, garázsban, vízparton a normális. Valakinek persze nyilván ez lenne a kihívás, de nekem ezek a terek az otthont jelentik. A hagyományos színházban van egy színpad, egy nézőtér, és ennyi a tér. Nem lehet mozogni, vándorolni, tereket változtatni. Nekem a tér mindig a tudat analógiája. A legtöbb hagyományos színházi előadás dramaturgiája a történetre épít, én a térre. Számomra a tér dramaturgiája az igazán meghatározó.

Cseppkánon (forrás: artus.hu)

De van sok rossz tér is, amiben rossz létezni.

Minden teret meg lehet szelídíteni, minden tér jó valamire. Nem mindenre, de valamire igen. Az Artusban van, hogy az előadás egy része a fürdőszobában, az udvaron vagy a tetőn zajlik, ilyenkor kiderül: ezek is remek terek.

Most nem tudtak új darab munkáiba kezdeni, de azért alakul a fejében a következő? Vagy ezt a kérdést inkább eltolja magától?

Alakul, de eltolom magamtól.

Mondjon azért valamit, kérem, hisz' annyi előadásuk indult már úgy a közelmúltban, hogy az lesz az utolsó vagy legalábbis valamiféle összegző, és a Csák Jánosnak írt nyílt levelében is azt írta: most aztán tényleg lehúzzák a rolót.

Elkezdtünk kísérletezni egy témával, amit úgy neveztem el, hogy a tökéletes hiba. Egyébként is a paradoxonokkal szeretek dolgozni, de megfigyeltem, hogy nagyon sokszor akkor jön az ihlet, a legjobb ötlet, amikor hiba csúszik a dolgokba. Az igazán nagy dolgok akkor jönnek létre, amikor a rutinszerű cselekvésekbe becsúszik valami váratlan. Egy előadásban is azok a legcsodálatosabb pillanatok, amikor valamit elrontunk. Ezek a hibák olyan jelenlétet, váratlan gesztusokat követelnek meg, amikre anélkül, hogy hibáztunk volna, nem találtunk volna rá.

Nem ez van az életben is? Hogy a legváratlanabb, sokszor legelrontottabb dolgokból lesznek a legnagyobb változások, döntések, személyiségfejlődések?

Dehogynem, ez pont az életről szól. És a rugalmasságról. Volt egyszer hosszú évekkel ezelőtt egy előadásunk, a Don Quijote mauzóleum, amikor nekikezdtünk, három hónapokig próbáltuk, kerestük a fogást a témán, de csak nem akart összeállni. És akkor úgy döntöttünk, egy időre félretesszük, és előveszünk egy másik témát, a Rókatündéreket. Egy évvel később, amikor az kész lett, visszatértünk a Don Quijotéhoz, akkor már úgy ment, mint a karikacsapás. 

Rókatündérek (forrás: artus.hu)

Ön egyszer kiállt, és huszonnégy órán keresztül forgott a saját tengelye körül, együtt a Földdel. Hogyan jött ez az akció és milyen hozadékokkal járt?

Egy látomásom volt, mintha megálmodtam volna. Láttam magam egy hegyen, ahogy lassan megfordulok a tengelyem körül egyetlen egyszer, de huszonnégy óra alatt, éppen amennyi idő alatt a Föld is megfordul a tengelye körül. És tudtam, hogy ennek meg kell történnie. Meg akartam élni, átérezni, milyen Földnek lenni. Négyszer csináltam meg ezt a forgást, háromszor a Pilisben a Látó-hegyen, egyszer pedig Izraelben az Negev-sivatagban. Egy körben álltam, amit huszonnégy karó, néha kő keretezett. Ezek segítségével mértem és szabályoztam az időt. Voltak segítőim is, akik végig velem voltak és vigyáztak rám. Ez egyfajta meditáció volt, le is írtam mind a négyet, most fog megjelenni egy könyvem Ars poetica címmel, abban is olvasható lesz. Ez a könyv nemcsak a színházról szól, mindenféle villanások, gondolatok, esszék és töredékek vannak benne. Néha egy mondat, néha egy szó. Képek, fotók is szerepelnek benne, amelyek szintén az ars poeticánkat fejezik ki. A Covid alatt kezdtem el írni, aztán rájöttem, hogy egy könyv nem is lesz elég, ezért három kötet van tervben, az első az Ars poetica, a második a Kérész Művekről szól, a harmadikban pedig az Artus negyven évét foglalom össze.

Miért lett Artus a társulat neve?

Ezt még annak idején, a nyolcvanas években találtam ki. Persze az is fontos, hogy benne van a művészet szó, de valójában valami más inspirált. Akkoriban nagyon sokat foglalkoztam a kerekasztal lovagjaival és a Grál mondakörrel, és ott Artur királyt Arthusnak hívják. És mivel én közösségben szeretek alkotni, együtt másokkal, ezért ez a név jól lefedte a szándékaimat. S ha megfordítjuk az Artust, a sutra szó jön ki, ami a hinduizmusban a tanítások füzérét jelenti, és ez is teljesen összhangban van azzal, amit évek óta csinálunk. De arra, hogy az Artus visszafelé Sutra, valójában csak később jöttem rá, mikor valaki az ablakunkra ráírta, hogy Artus, és én a másik oldalról olvastam el.

Hamarosan lesz egy olyan fellépésük, amely egy rendezvényhez kapcsolódik. Szeret megrendelésre dolgozni?

Valójában sosem dolgozom megrendelésre. Ha a felkérés megegyezik az egyébként is bennem dolgozó alkotói irányokkal, akkor vállalom. De csak akkor. És persze ez egyben azt jelenti, hogy anyagilag támogatják az alkotás létrehozását. Így ez mindkettőnknek jó. 

A folyamatos aggódás a jövő miatt, a hogyan tovább, a pénzek elapadása és a bizonytalanság nem öli meg az emberben a kreativitást?

A kreativitást nem lehet megölni, az az ember sajátja. Az, hogy abból mi valósul meg, más dolog, az már a szabadság kérdése. És ez a szabadság belül van. Nagy produkciók létrehozásához viszont pénz kell. Most ezek a nagyobb léptékű színházi tervek kerültek veszélybe. Ezekhez lenne szükség anyagi támogatásra.

* Az interjú létrejöttét a Nemzeti Táncszínház támogatta.

Lásd még:

„Mindaz, amit eddig csináltam, mostanra szépen összeáll, mint húslevesen a zsírkarikák”
– Interjú Lakatos János „Lakijani” táncos-koreográfus-táncfotóssal

Nyitókép: Goda Gábor (fotó: cedt.hu)