„A lelkesedésemet és a hitemet nem vehetik el”

Rendkívül különleges, sokoldalú alkotó, dokumentumfilmjeinek legfőbb védjegye az empátia és a művészetekhez való kapcsolódás. Halász Glória legfrissebb, Frenák Pál koreográfusi munkásságát bemutató egész estés portréfilmjét a New York-i táncfilm fesztiválon láthatta először a közönség. Az alkotóval beszélgettünk.

A nemrég New Yorkban, a Dance on Camera fesztiválon bemutatott filmje, a Who cares about Pal Frenak? már nem az első táncos témájú, egész estés dokumentumfilmje. Ön táncol?

Nem, soha nem táncoltam. Az egyetemi éveim alatt színházi szakírással is foglalkoztam, és ezen belül a tánc felé terelődtem. Közel tíz éven át rádióztam, volt egy táncos tematikájú rádióműsorom is, amelyben a szakma nagyjai közül többen is megfordultak, moderáltam tánchoz kapcsolódó beszélgetéseket, illetve egy kortárs táncegyüttes kommunikációs vezetője voltam, akikkel beavató színházi foglalkozásokat is tartottunk. Tehát először leginkább a színpad másik oldaláról láttam ezt a hivatást, aztán szépen lassan a színpad mögül is.

Hogyan fogadták New Yorkban az alkotást?

Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, pedig a fesztiválon szép számmal megfordultak a tánc világához közvetlenül nem kapcsolódó nézők is. A vetítést a Broadway-n található multidiszciplináris, kultikusnak számító előadó-művészeti központban, a Symphony Space-ben tartották, szóval, mondhatjuk, hogy bemutatták a filmünket a Broadway-n. Ez a világ legnagyobb, legrégebbi táncfilmfesztiválja, ötvenhárom éve rendezik meg. Nagy meglepetés és öröm volt, hogy a nívós művészeti magazinban, a The Brooklyn Rail-ben egy volt balettmester, táncszakíró tollából érzékeny és igen részletes kritika jelent meg a filmről.

Az 53. Dance on Camera Festivalon Vittoria de Bruin producerrel és Dr. Palotai Csengével, a Liszt Intézet Magyar Kulturális Központ New York igazgatójával (forrás: Halász Glória)

Honnan jött az ötlet, hogy Frenák Pálról készítsen filmet?

Egy már létező, ugyanakkor rögös utat bejáró, régóta alakuló projekt volt: a film összesen egy évtizeden át készült. Vittoria de Bruin amerikai, New York-i producer több magyarországi stábtól is megvált a munka során, én 2018-ban kerültem a filmhez, és öt éven át dolgoztam rajta. Vittoria hosszú éveken át Magyarországon élt, a nevéhez fűződik egy, a Budapest Klezmer Band-ről szóló film is [A City of Klezmer című alkotás 2006-ban készült, rendezője Novák Emil – a szerk.]. Lenyűgözte Pali művészete, és elhatározta, hogy saját költségén, teljes mértékben független finanszírozásban készít róla filmet. Amikor rendezőként csatlakoztam a projekthez, az volt a feladatom, hogy koncepciót, vezérfonalat találjak a meglévő matériához, illetve új felvételeket forgassak: interjúkat és más erőteljes vizualitású anyagokat, például Pali egyik ikonikus, legendás koreográfiáját a MenNonNo című szólójából. A filmben visszatérő motívum a víz, a kékség, ami a táncművész számára mindig a végtelenséget és a szabadságot szimbolizálta, amit gyermekként csak távolról, a nevelőotthon falain túlra pillantva láthatott. Ezen analógia mentén azt is mondhatjuk, én kormányoztam be a film hajóját a kikötőbe.

A Who cares about Pal Frenak?, magyarul a Kit érdekel Frenák Pál? címet kapta a mű. Miért?

Pali maga is vallja, hogy nem a személye érdekes, hanem az, ahogyan a tragédiáktól sem mentes életéből létrejön a művészeti produktum. Rendezőként igyekeztem elsősorban erre fókuszálni. Ilyen értelemben a film az alkotás – bármilyen művészeti alkotói folyamat – univerzális metaforája. Fontos volt számunkra, hogy az intézetben töltött gyermekkora, a siketnéma szülőkkel való kapcsolata, a jelnyelvi kommunikáció életében betöltött szerepe, édesapja korai elvesztése, azaz a személyes története megismertetése mellett a darabjaiból is mutassunk részleteket, így érzékeltethessük a nézőkkel azok alapját és azt, hogy életének motívumai miként jelennek meg a kreációiban – áttételesen vagy konkrétabban.

Frenák Pál a filmben (forrás: Halász Glória)

Alapvetően zárkózott, a darabjain keresztül megnyilvánuló alkotóról van szó. Hogyan sikerült a Párizsban élő nemzetközi hírű koreográfust ennyire megnyitni?

Vittoria kitartása és odaadása is hozzájárulhatott ahhoz, hogy kialakuljon benne a bizalom, és a mi korábbi személyes ismertségünk is segíthetett. A filmkészítés alatt végig együttműködő volt, bár nyilván számára sem volt egyszerű, hogy bepillantást engedjen lelkének ilyen mély rétegeibe.

Nemcsak a lelkébe, de a hétköznapi életébe is: megjelenik a filmvásznon az otthon és a tóparton végzett izomnyújtása, a munkára való felkészülése, látjuk étkezés közben, egy budapesti bérház udvarán is édesanyjával.

Pali karizmája még a hétköznapi cselekedeteiben is megnyilvánul. A forgatás óta elhunyt édesanyjával jelnyelven kommunikált. A francia volt az első verbális nyelv, amelyen igazán magabiztosan beszélt, hiszen Párizsban letelepedve a helyiek nyelvén teljesedett ki magánemberként és szakmailag is, ezért készült az interjúk egy része – például a feleségével és a lányával – franciául.

Frenák Pál az édesanyjával a film egyik jelenetében (forrás: Halász Glória)

Különösen tetszett, hogy megismerjük a sokoldalú produkcióit, a művészi hitvallását, a habitust, amivel a koreográfiákat készíti, ugyanakkor társulati tagok is megszólalnak, akik szembesítenek: művészként nem mindig könnyű együtt dolgozni a címszereplővel.

Pali el is elmondja a filmben, hogy nem egyszerű a vele való munka, de a nézők a darabjai személyes vagy akár a filmben szereplő részleteinek ismeretében maguk is mérlegre tehetik, hogy megéri-e az áldozatot egy csodálatra méltó alkotás – illetve általában a művészet. A magam részéről arra törekszem, hogy az alkotófolyamat, amelyben rendezőként veszek részt, feszültségmentes legyen, de még így is elkerülhetetlenek a konfliktusok.

A többi témához képest másképp készül egy táncról, táncosokról szóló dokumentumfilm?

Mivel fizikailag és lelkileg is bensőséges és zárt közegről van szó, talán még nehezebb láthatatlannak maradni, a munka során nem zavarni jelenlétünkkel a koncentrációt. Hasonló tapasztalataim voltak a cirkuszról szóló filmjeimnél, a Recirquel társulatot és a munkájukat bemutató Mi ez a cirkusz?-nál, illetve a Baross Imre Artistaképző Akadémián és a Kijevi Cirkuszművészeti Akadémián forgatott Cirkusztestvéreknél is. Ezek a forgatások is a próbatermek zárt világában zajlottak, de természetesen nem tehető egyenlőségjel a két műfaj közé – a tánc sokszor még intimebb.

A Cirkusztestvérek forgatásán (fotó/forrás: Blahó László / FP Films)

Honnan a cirkusz iránti rajongása?

Kisgyerekkoromtól kezdve rendszeresen jártunk cirkuszba, mindig szerettem a műfajt, azon belül az újcirkuszt is. Elvarázsolt, ahogyan egyszerre jelenik meg a mese és a valóság, az élet és a halál megkísértése. Dr. Lala címmel készítettem az első cirkuszi tematikájú, Balogh László bohócdoktori küldetését bemutató filmemet. A Recirquel társulat tagjaival és Vági Bencével pedig az első előadásukat követően, de még a rendkívüli nemzetközi sikereik előtt találkoztam és dolgoztam együtt, tehát a róluk készült film egyfajta művészeti kordokumentum is. Nemrég egy gyermekkori álmom vált valóra: a Fővárosi Nagycirkusszal készíthettem egy fikciós rövidfilmet.

Hogyan, milyen támogatással hozza létre a filmjeit? Az elmúlt időszakban átalakult az állami finanszírozás – már ha létezik még egyáltalán.Egyre többen függetlenednek a rendszertől.

A Mi ez a cirkusz?, a Három tánc és az Alla Zingara még a Magyar Média Mecenatúra program támogatásával készült, a 2023-ban bemutatott Cirkusztestvérek létrejöttét már a Nemzeti Filmintézet (NFI) segítette. Emellett a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa vagyok, a programom keretében egy egész estés táncfilmen és egy kreatív dokumentumfilmen dolgozom a Győri Balett-tel együttműködve. Jelenleg az első fikciós nagyjátékfilmemre készülök, amelynek forgatókönyvét is az NFI támogatásával fejlesztettük. A történet tökéletesen illeszkedik a tematikába, ami mindig is foglalkoztatott: egy, a valóságra a mese fénytörésében tekintő bábművész rendkívüli életéből kiinduló, mágikus realista, családi film lesz a képzelet erejéről, a varázslat valódi természetéről és az önmagunkba vetett hit fontosságáról. Már nyolc éve dolgozunk rajta, és projekt iránt nemzetközi partnerek is érdeklődnek.

Részlet a Mi ez a cirkusz? című filmből (forrás: Halász Glória)

Igazi „hosszútávfutó”, hisz’ mind a magán-, mind az állami finanszírozásban készülő filmjei lassan készülnek. Nem szegi kedvét az elhúzódó várakozás?

Kitartó vagyok, szeretnék hinni abban, hogy a befektetett munkának van értelme, és annak ellenére, hogy számos mélypontról kellett már felállnom, hosszú távban gondolkodom. Nyolc egész estés filmet készítettem, egy film munkafolyamata tényleg felér egy maratonnal. Természetesen időnként a nehézségek okán sötétté válik a hangulatom, de az elszántságomat, a lelkesedésemet és a hitemet nem vehetik el.

Céges támogatásért nem szokott folyamodni?

Eddig csak kisebb volumenben. Bevallom, nem könnyen kérek ilyen jellegű segítséget, pedig van bennem egyfajta menedzseri szemlélet is. Alkotóként néha nehéz e kettősség kezelése, hiszen a munkámhoz érzékenynek kell maradnom, ugyanakkor saját magam főnökeként is kell gondolkodnom – ez időnként belső feszültséget okoz. A nemzetközi szakmai kapcsolatépítésben viszont vannak pozitív tapasztalataim.

Tíz évvel ezelőtt az ENSZ filmfesztiválján, az UNAFF-en első helyezést nyert egy rendkívül súlyos témát, a savtámadások áldozatául esett indiai nők sorsát feldolgozó, Rupa butikja című filmje. Ez a díj hozott-e további konkrét lehetőségeket?

Elképzelhető, hogy közvetve igen, hiszen egy ilyen szakmai elismerésnek mindenképpen volt és van jelentősége. Az azonban még fontosabb, hogy nemzetközi szinten hívhattam fel a figyelmet a témára. Érdekes egyébként, hogy a film anyagi hátterét – a sok hozzá kapott önzetlen segítség mellett – nagyrészt magam teremtettem meg, mégis figyelemre méltó utat járt be: szerepelt amerikai, ausztrál, kanadai és kínai fesztiválokon, és több díjjal is elismerték.

Részlet a Rupa butikja című filmből (forrás: Halász Glória)

Nagyon megindító a már említett, Dr. Lala című filmje, amely az ismert bohócdoktorról, Balogh Lászlóról és a beteg gyerekekről szól, akiket fáradhatatlanul látogat a kórházakban.

Érzelmileg nehéz volt kezelni ezeket a helyzeteket, illetve azt, ha utólag megtudtam, hogy egy szereplő elveszítette a küzdelmet a betegséggel szemben. Fájdalmas, ugyanakkor sorsfordító is volt számomra, mert megérttette velem, hogy bizonyos – például munkahelyi, szakmai – problémákat át kell értékelnem az életemben. Ugyanakkor nagyon felemelő, hogy a forgatás idején komoly anyagi nehézségekkel küzdő Lala bohóc alapítványa a film hatására egyenesbe jött, és folytathatta a tevékenységét.

Minden filmjét magas fokú empátia jellemzi. Hogyan éri el, hogy nemcsak megnyílnak ön előtt a szereplői, de feltárják a legsebezhetőbb, legbelsőbb énjüket is?

Erősen hiszek az ismerkedés, az előkészítés jelentőségében a dokumentumfilmes és a fikciós munkáim esetében is. Egy-egy projekt elindításakor igyekszem a szereplőkkel először kötetlenül, nagyobb stáb és technikai felszerelés nélkül ismerkedni, akár több alkalommal időt tölteni velük. Tapasztalatom szerint ez szükséges a bizalom megalapozásához, amelyre később építkezhetünk. Hogy érezzék, valóban kíváncsi vagyok rájuk, és később fesztelenül tudjanak viselkedni forgatási körülmények között is. Múlt nyáron forgattam egy fikciós rövidfilmet, amelynek a szereplői részben gyerekek voltak. Amellett, hogy lenyűgöző színészi teljesítményt nyújtottak, a közös munka sikeréhez szerintem az is hozzájárult, hogy előtte több alkalommal is személyesen találkoztunk, beszélgettünk.

Manapság a különböző közösségi platformokra boldog-boldogtalan készít videókat, minifilmeket. Megváltozott ezzel a kép- és filmkészítés tempója, technikája és gyakorlata is. Hogyan hat önre mindez, miként befolyásolja a munkáját?

Igyekszem ennek ellenében dolgozni, és tőlem telhetően a lehető legjobb minőséget képviselni, még ha ezzel nem is feltétlenül vagyok divatos. Azt sokkal inkább küldetésemnek érzem, hogy szemléletet formáljak, érzelmeket váltsak ki a nézőkből. Azt tapasztalom, hogy amennyiben őszintén szólunk a fiatalokhoz, befogadóvá válnak, megnyílnak, és ők is megosztják a gondolataikat. Másrészt a Három tánc című, klasszikus balettet tanuló fiúkról készült filmem és a Cirkusztestvérek kapcsán is kiderült, hogy a felgyorsult világban is vannak olyan tizenévesek, akik hajlandóak akár egy évtizedet is áldozni azért, hogy elérjék a céljaikat.

Részlet a Három tánc című filmből (forrás: Halász Glória)

Dokumentumfilmesként is széles a portfóliója, most viszont Tükörben 2 címmel színházi előadást rendez. Hogyan kanyarodott a filmtől a színház felé, ráadásul a táncról szóló színház felé?

A Nemzeti Táncszínház kisebb termében mutatják be a klasszikus balett világában játszódó Tükörben 2 című táncszínházi nevelési előadásunkat. Olyan fiatalokról szól, akiknek a felnőttkor határán mérlegre kell tenniük addigi életüket, és kell eldönteniük, milyen irányba haladnak tovább, hogy megtalálják önmagukat. Az előadás prózai, történetet mesél el, de meghatározó benne a tánc: egyrészt a közegből adódóan, másrészt bizonyos pillanatokban költői, elemelt formában. A darab természetesen a táncon túl is értelmezhető, mindenki magára vonatkoztathatja az abban szereplő dilemmákat, hiszen  egyikünk sem kerülheti el az időnkénti tükörbe nézést. Prózai színészként is kiválóan helytálló táncművészekkel dolgozunk – ez szerintem világszinten is rendkívüli. A darabbal elsősorban középiskolásokat szeretnénk megszólítani, a szereplők részvételével egy feldolgozó foglalkozás is kíséri majd az előadásokat.

Mezei Ábel és Czvikli Fanni a Tükörben 2 című előadás próbáján (fotó/forrás: Kaszner Nikolett / Nemzeti Táncszínház)

Mi a legnehezebb a szakmájában?

Megőrizni a kíváncsiságot, a nyitottságot, az érzékenységet. És az, hogy ha szép számmal jönnek is a nehézségek, nagy levegőt vegyek, és visszatérítsem magam a helyes vágányra.

És a legszebb?

Amikor láthatom, hogy az elmesélt történetek valódi érzelmeket váltanak ki a nézőkből, esetleg hatnak az életükre. Egy kínai filmfesztiválon például a Három tánc vetítése után odalépett hozzám egy lány, aki elmesélte, hogy gyermekkorában táncolt, majd abbahagyta, de a film hatására eldöntötte: újrakezdi. Olyan is előfordul, hogy egy szereplő életét változtatja meg egy film. Néhány éve egy artistaművész lányról volt szerencsém portréfilmet készíteni, aki egy súlyos sérülést követően hosszú évekig a cirkusz közelébe sem ment, de a közös munka során sikerült feldolgoznia a traumáit, és ismét porondra lépett. Nagyon felemelő érzés, ha bármelyik oldalról ilyen közvetlen visszacsatolást kapok. Valódi ajándék ez egy alkotó számára.

Nyitókép: Halász Glória (fotó: Lékó Tamás)

Lásd még:

„A titok soha nem fejthető meg” – Beszélgetés Frenák Pál táncművésszel

„A tánc éltet” – Interjú Uhrik Teodórával

Világsztárokkal ünnepel a Nemzeti Táncszínház – 25 éves a Budapest Táncfesztivál