Lírai agónia a táncszínpadon: létezik barátságos halál?

Hármas kihívás elé állította magát Szőllősi Krisztina, a Győri Balett koreográfusa A halál és a lányka című Schubert-mű színpadi adaptációjával. A halál témája, az elmúlás elleni harc táncszínházi ábrázolása önmagában is embert próbáló alkotói folyamat, ráadásul emlékezetes előzmény, hogy társulata, a Győri Balett repertoárján 2009-ben már szerepelt a darab Robert North amerikai táncművész-koreográfus feldolgozásában. A mostani adaptáció fiataloknak szóló beavató előadás, olyan közönségnek szól, akiknek a valóságában szerencsére ritkán van jelen a halál. A tavalyi győri premier után 2026. május 5-én a Nemzeti Táncszínházban a Budapest Táncfesztivál keretében a fővárosban is bemutatkozik a mű. A koreográfussal beszélgettünk a halálfélelmeinkről és az elfogadás esélyéről.          

Az elmúlás ábrázolása, a fiatalok megszólítása és az emlékezetes előzmény közül mely kihívásnak volt a legnehezebbmegfelelni?

Igazából mindegyiknek. Robert North után egy ilyen mély lélegzetvételű darabot koreografálni legalább akkora felelősség, mint beavató táncszínházi előadásként színpadra tenni és megtalálni a hangot a fiatalokkal. Nem volt könnyű úgy megjeleníteni a halál témáját, hogy ne keltsen félelmet, hanem fogadjuk el, hogy az élet természetes velejárója.

Jelenet az előadásból (fotó: Csapó Balázs)

Mi volt a kiindulópont? A sok megközelítés közül melyik volt a vezérfonal? A zenére építkező koreográfia vizualizálódott először önben, vagy az határozta meg a dramaturgiát és a mozgás eszköztárát, hogy fiatalokhoz kell szólni az elmúlás elkerülhetetlenségéről?

Schubert zenéjével és Robert North koreográfiájával a Táncművészeti Egyetemen találkoztam először. Végzős táncművész hallgató voltam és a vizsgakoncert egyik darabja lett volna. Castillo Dolores, a Nemzeti Balett művésze tanította be, címszereplőként pedig nagyon közel került hozzám a koreográfia. Schubert zenéjének második tétele olyan nagy hatással volt rám, hogy három évvel később az egyetem színházi tánc szakirányának végzősei számára egy húszperces darabot készítettem rá. Később Győrben kibővítettem ezt a koreográfiát. Akkor még a mozgás, a mozdulat, a koreográfia szerkezete érdekelt. Olyan halál-figura megalkotásán dolgoztam, amely nem félelmetes és démonizált, hanem akár szembe is jöhet velünk az utcán és úgy szólít meg, hogy a félelem nem belőle, hanem belőlünk fakad. A Győri Balettben gyönyörű tehetséges táncosokkal dolgoztam, és nagyon gyorsan elkészült a koreográfia a tavalyi XX. Magyar Táncfesztivál nyitónapjára. Közben újabb réteget kapott a koncepció: fiataloknak szóló beavató színházként a próza eszköztára segíti a megértést, az edukációs célok megvalósítását.

Egy picit maradjunk még a zenei alapnál! Amikor Schubert 1824-ben kamaraművet alkotott a mű eredeti dal változatából, már súlyos beteg volt. Szembenézett a halállal, mégis képes volt az elmúlás alakját barátságos, nyugodt, megszabadító jelenségként értelmezni. Minden alkotó magából indul ki, amikor hozzátesz még egy réteget a már meglévőhöz. Önnek voltak ezzel kapcsolatban belső élményei?

Igen, ez nagyon jó kérdés, sok gondolat járt a fejemben a zenét hallgatva. Schubert 1817-ben komponálta a dalváltozatot Mathias Claudius versére, a szöveg el is hangzik a zenei szövetben. Később kibővítette a művet d-moll vonósnégyessé. Amikor hallgattam a zenét, és összevetettem egy leirattal, fordítva képzeltem el a szereplők zenei megfelelőjét. A nyugodt dallamíveket a Lány alakjához kötöttem, a mozdulatai is így éltek a fejemben, a dinamikusabb, félelmetesebb részekhez a Halál képét kötöttem. Később rájöttem, hogy épp’ fordítva van. Nagyon örülök, hogy a darab narrációt kapott Levente tolmácsolásában, mert így a Lány és a Halál találkozásához személyes történetek kapcsolódnak – kiegészítve a zenét és a táncot.

Dr. Farkas Levente Andrásról van szó: a jogász és kulturális influenszer több művészeti ágat felölelő tudásanyaggal kommunikál a mintegy kétszázezer követőjével. Hogyan találták meg őt erre a feladatra?

Pár évvel ezelőtt találtam rá az online térben, majd megnéztem egy előadását az ELTE-n. Úgy vélem, Magyarország egyik modern kori filozófusa, nyers művész, árad belőle a művészet és annak szeretete. Annyira megfogott, hogy a társulat igazgatójával, Velekei Lászlóval úgy gondoltuk, hogy meghívjuk a projektbe. A videóiban megjelenő mély gondolatai alapján tökéletes lenne a halál misztériumának közvetítésére a nézők felé.

Úgy tudom, álmában se gondolta volna, hogy valaha táncelőadásban szerepel. Pláne a Győri Balettel együtt. Hogyan reagált, amikor felkereste az ajánlatával?   

Nagyon örült neki, az első pillanattól kezdve nyitott volt és természetesen mozgott a színpadi világunkban.

Jelenet az előadásból (fotó: Csapó Balázs)

Akkor mégiscsak igaz volt a sejtés, hogy ösztönös művész.  

Igen, biztos voltam benne. Kevés próbával hoztuk létre az előadást hétszáz néző előtt, olyan volt a színpadon, mintha oda született volna.

Mi az ő feladata a darabban?

Ő a halál prózai megtestesítője, kalauzol minket az egyes tételek között. Ijesztő, de mégis nyugalmat sugároz. Pőrén, nyersen beszél a halálról, adatokat sorol, szembesít minket azzal, hogy itt ülünk hétszázan ebben a teremben, de egy év múlva tizenhárman már biztosan nem lesznek közöttünk. Így indul az előadás.

Kicsit sokkoló.

Igen, de ez volt a szándékunk, felépítjük a történetet és eljutunk a Lány és a Halál költői találkozásához.

Saját történeteket fűz az egyes jelenetekhez, de vannak stabil pillérek a szövegben, amelyeket Csepi Alexandra dramaturggal és persze Leventével határoztunk meg. Ezek egyben támpontok is a táncosok számára.

Luka Dimić és Kovács Eszter a darabban (fotó: Csapó Balázs)

Mennyire improvizál Levente?

Eleinte hagytunk improvizációs lehetőséget az adott szövegkörnyezetben, nem akartuk korlátok közé szorítani, megvoltak a témái, a történetei, a szálak a baletthez. De aztán a próbák és a gyakorlás folyamán rögzült a szöveg is.

Miután mégiscsak táncdarabról beszélünk, amelynek két főszereplőjét, a Halált és a Lánykát tánctechnikailag és karakterformálásban is egyaránt nagy kihívás eltáncolni, beszéljünk arról is, hogy kik kaptak erre lehetőséget!

A Halál szerepében Luka Dimić, a Győri Balett magántáncosa remekel, a Lányka karakterét Kovács Eszter magántáncos alakítja, a Barátnő szerepében pedig Szendrey Rebeka debütál a színpadon. Nagyon összetett a dramaturgia, ezért jó érzés volt olyan táncosokkal dolgozni, akiknek nem kellett minden mozdulatot megmagyarázni. Lukával, a Halál szereplőjével például azon kellett dolgoznunk, hogy ne félelmetes alakként jelenjen meg, hanem sármos fiatal férfiként.

Luka Dimić és Kovács Eszter a darabban (fotó: Csapó Balázs)

Merthogy az is.

Igen, egy nagyon magas, sötétszőke, kék szemű, tehetséges táncos. Most mind a hárman nagyon-nagyon szép karriert futnak be a Győri Balettben, iszonyatosan lelkiismeretesen és odaadóan fogtak hozzá a szerepformálásokhoz.

Mennyire viselte meg őket szerepükben a korai halállal való szembenézés, a küzdelem ellene?

Egy-egy tétel lezárásakor, egy-egy szakasz végére érve bennem is újabb és újabb instrukciók fogalmazódtak meg. Amikor a lány először találkozik a halállal és ráeszmél arra, hogy ez az ő fiatal éveiben is bekövetkezhet, végigmegy bizonyos stációkon. Ilyenkor átbeszéltük, hogy miképpen kell ezt megélni.

Akik részt vettek az előadásban, azoknak azt mondtam, hogy mindenki Halál és mindenki Lányka. Nagyon-nagyon erős volt a csapat.

Kovács Eszter a darabban (fotó: Csapó Balázs)

Merthogy nem csak hárman táncolnak. Mi a többiek szerepe?

Szeretem közösségként kezelni a táncosokat a színpadon, nem mindig individuálisan jelenünk meg, hanem egy nagyon erős kohéziót képviselünk. Van, hogy a Halál táncosaiként jelenik meg a kar, máskor a Lányka támogatóiként az életigenlés szószólói.

Van egy különleges szereplője is a darabnak, az erős és kreatív vizualitás, amelyet a Széchenyi István Egyetem Művészeti Karának Design Campusa hozott létre. Mit csináltak ők? Mi volt az elvárás, miért őket hívta? 

Szerettük volna, hogyha a helyi egyetemmel valamilyen formában együtt tudunk működni. Megbeszéltük a tanárokkal, hogy féléves feladatként a hallgatók csapatmunkában színpadképet terveznek az előadáshoz. Nagyon-nagyon igényesen és szépen teljesítették a feladatot, alig tudtunk választani.

Hogy látja, vajon könnyebb a halállal való szembenézés a darab megtekintése után?

Nem az volt a célom, hogy megkönnyítsem vagy segítsek az elfogadásában. A halál súlya teszi fontossá az életünket, mert tudjuk, hogy ez bekövetkezik. Ma kell élnem, és amit ma meg tudok tenni, ami ma megadatott, az a legfontosabb a számomra.

Az előadásról bővebb információ és jegyvásárlás ITT.

Nyitókép: Szőllősi Krisztina (forrás: Nemzeti Táncszínház)

Lásd még:

Amikor a „túl sok” már bűn – a megbélyegzés mechanizmusa – Interjú Vasas Erika táncművésszel

Tánc, képzelet és energiák – Ilyen lesz a 26. Budapest Táncfesztivál