Amikor a túl sok már bűn – a megbélyegzés mechanizmusa

„Boszorkányok márpedig nincsenek!” – mondta ki az 1100-as évek elején Könyves Kálmán. Nem minden ország volt olyan szerencsés, hogy ilyen felvilágosult uralkodója legyen. Egy születőben lévő nemzet, a későbbi Egyesült Államok polgárai, vallási vastörvényekkel tartották össze a túlélés érdekében kolóniájukat, amibe nem fért bele az ördögi megszállottságnak hitt másság. Nem dermesztő történelmi utazásra, a középkori boszorkányperek kegyetlen idejébe visz bennünket Vasas Erika koreográfus és két táncosa – Lőrincz Emma és Baumgartner Krisztina – a Budapest Táncfesztivál SALEM című bemutatóján, hanem a kirekesztés és üldöztetés áldozatának lelki stációit követhetjük végig. De hol a tömeg? Talán ott ülünk a nézőtéren? A darabot 2026. április 27-én mutatják be a Nemzeti Táncszínház Kistermében. Az alkotóval beszélgettünk.

Mond önnek valamit az a név, hogy Bridget Bishop?

Igen, ő volt az első áldozata a mai Massachusetts államban lévő Salem városában az 1600-as évek végi boszorkánypereknek.     

Hát, nekünk jutott egy, pap létére is felvilágosult király, aki már 600 évvel korábban megtiltotta Magyarországon a boszorkányüldözést. A darab azonban nem az amerikai salemi történetről szól.     

Nem a salemi boszorkányperek jelentik a koreográfia kiindulópontját, de a darab azokra rezonál. Megpróbáltam elrugaszkodni az eseménytől és az azt feldolgozó irodalmi művektől. Épp most néztük meg a női főszereplőkkel a perekről szóló kétórás dokumentumfilmet, amely láttatja, hogy milyen dinamikával történtek az események, miképpen jutottak el a város lakói odáig, hogy a vallási fanatizmusnak és a tömeghisztériának köszönhetően megvádoljanak mintegy kétszáz lányt és asszonyt.

A dramaturgom, Mezei Bence – ő színész és rendező is – nagyon hosszú és elmélyült kutatómunkát végzett, de volt egy pont, ahol egy picit leállítottam az eszmecserét a perekről, mert úgy éreztem, hogyha ennyire az eredeti történetre fókuszálok, az túlságosan lefojtja a gondolatvilágomat, a vizuális képzeletemet. Nagyon fontos volt az számomra, hogy a darab ne lenyomata legyen ennek a mitikus történetnek, hanem egy XXI. századi társadalmi problémához kapcsolódjon.

Nyúljunk még egy kicsit vissza az eredeti eseményhez! Ez az a korszak és régió, Új-Anglia, ahol a puritánok, az angol protestánsok rendkívül szigorú és radikális egyházi szabályok szerint éltek. Éppen ott és akkor, Bostonban játszódik A skarlát betű is, amely szintén számos táncfeldolgozás alapja. Ha lehántjuk a vallási fanatizmust, mint motivációt, marad a tömeg és a kirekesztettek két pólusa.  

Pontosan így van, engem leginkább a kizárás gesztusa érdekelt. Az előadásban megtartottunk egy meseszerű, nagyon mitikus világot, ahol megjelennek a boszorkányok, a karaktereket is kidolgoztuk. De leginkább arra fókuszáltunk, hogy milyen könnyen bélyegeznek meg embereket az őrület tüneteit tapasztalva. Nem tudták pontosan, hogy mit is látnak, és mi okozza a nők viselkedésében megjelenő szétesést. Sokféle találgatás volt, hogy az ördög szállta meg őket, vagy valamiféle betegség terjedt el közöttük, tehát nem volt egyértelmű, hogy mivel is vádolják őket pontosan.

Az előadásban a fizikalitás nagyon könnyűvé teszi ennek az állapotnak a megjelenítését. Szinte meseszerűen válik boszorkánnyá a három táncos. Onnantól kezdve, hogy ráfogják valakire, hogy őrült, vagy az ördög hatása alatt áll, olyan erős stigmát tesznek rá, amit nagyon nehéz lemosni. Az érintettnek is nagyon nehéz megszabadítaniuk magukat ettől a képtől. Azt gondolom, hogy ez soha nem lehet aktuálisabb, mint napjainkban, hiszen nagy bennünk a megfelelési vágy, próbálunk illeszkedni valamiféle trendhez, igazodni egy normához.

Érdekes követni, hogy a miként reagál a másságra a környezetünk és mindez milyen módon determinálja a sorsunkat. Valaki kiközösítése sokféle módon történhet, de a darab nem erről szól. Sokkal inkább arról, hogy a kizárás mit okoz az áldozat pszichéjében, hogyan tudnak a megbélyegzettek túlélni. Az eredeti perek idején például sokan inkább bevallották, hogy igen, valójában boszorkányok – kényszerből vállalták a stigmát. De miért történik az, hogy valaki eggyé válik a rákényszerített szereppel? Vagy épp’ azért teszi ezt, hogy mentse a bőrét? Próbáltam nem leragadni a történetnél, hanem a táncművészek érzeteire támaszkodni. Mádi László zeneszerző érdekes és zseniális világa nagyon könnyen megteremtette a fizikalitás alapját, letisztult és minimalista módon csak a tartalomra koncentráltan jelenünk meg.

A SALEM szereplői: Lőrincz Emma, Vasas Erika és Baumgartner Krisztina (fotó: Hirling Bálint)

Szóval azt vizsgálta, hogyan hat a tömeg kiközösítése az egyénre. Csakhogy a darabban csupán három szereplő van, három boszorkány. Hogy jelenik meg a tömeg és az általa keltett presszió?

Jaj, nagyon jó a kérdés! Most még benne vagyunk a próbafolyamatban, és még bármi megtörténhet. Ezt most áruljam el?

Hát, hogyne!

A dramaturgia megmutatja, hogy miképpen válnak boszorkánnyá ezek a hölgyek. A három női sorsban a másság kibontakozása rituálészerű és a végén már boszorkányokként, efféle karakterként látjuk őket. Ennek ábrázolásában van némi humor is. A darabban egy jelenet teszi egyértelművé, hogy mikor válnak üldözötté, ezt fénytechnikai megoldással oldjuk meg: az egyik szereplőt folyamatosan követi, vagy próbálja lekövetni egy fejfény. Ez megjelenik a zenei motívumokban is.

Vagyis odaképzeljük a tömeget.

Pontosan, asszociálunk rájuk.

Talán mi magunk, a nézők válunk a tömeggé?

Ez a lehetőség is adott, de én abban gondolkodom, hogy a közönség azonosulni tud velünk, kialakul köztünk egy dialógus és önmagukban meglátják a színpadon megjelenő minőséget. Nem feltétlenül a támadó csoport, hanem az, ami ezekben a nőkben megjelenik, vagy a művészekben a színpadon látható. Talán, ha a néző úgy vesz részt az előadásban, hogy picit kikapcsolja a gondolatait és megpróbál csak ösztönösen rezonálni a látottakra akkor lehet, hogy sok mindenre reflektálhat önmagában.

Említettük, hogy a színpadon három boszorkány, illetve táncos jelenik meg, három különböző karakter, még a hajszínük is teljesen más. Igen ám, de megvan-e közöttük a szolidaritás?

A három egyéniség a véletlen műve, de inkább a sors kezének vélem, hogy megtaláltam ezt a két fantasztikus táncosnőt, akikhez előadóként is csatlakozom. A próbateremben a szolidaritás és az egységesség lett a legeslegelső vonal, amin elindultunk. Meg voltam győződve arról, hogy nagyon külön fogunk mozogni és három individuumot fogunk látni, de a darab „megcsinálta” önmagát. Hármunk különbözőségéből valamifajta egység született, rengeteg közös mozgás van az előadásban, ami a darabjaimban eddig nem volt kifejezetten megfigyelhető, úgyhogy most nekem alkotóként is új helyzet ez, és nagyon élvezem.

Baumgartner Krisztina, Vasas Erika és Lőrincz Emma a próbán (fotó: Vasas Erika)

Hármójuk közül lesz olyan, aki magára vállalja a boszorkány szerepét, miközben mindannyian alapvetően bűntelenek?

Igen, alapvetően az az érdekes, hogy ebben a minőségben mindhárman végigmennek a saját külön történetükön, és mégis van bennük valami nagyon közös, ami a boszorkányszerepet illeti, és amit ők teljes mértékben magukra vállalnak. Az eredeti események szörnyű tragédiával érnek véget, rengeteg nőt felakasztottak, egyet pedig kővel zúztak agyon a perek végén. Valahogy azt gondoltam, hogy milyen ideális lenne, hogyha ez a három nő nem kötélen végezné. A darab vége a legutolsó pillanatban dől el, minden nap formálódik, annyira folyamatában van még, hogy nem tudom, hova fut ki, mi lenne tökéletes befejezése ennek a történetnek. Ezért bántam óvatosan az alaptörténet a feldolgozásával, hogy ne szűkítse be a perspektívámat. Mert ha azt vállaljuk, hogy a sztorit dolgozzuk föl, akkor nyilván fontos lenne a történeti hűség.

Végzős BA pszichológia szakos hallgató, épp a diplomamunkáját írja. Mi volt ebben az egész történetben a pszichológiai megközelítése kulcsa?

Azért is vágtam neki az egyetemnek, hogy valahogy integrálhassam majd a kapott tudást akár alkotóként is a darabjaimba. De azért mindig óvatosságra intenek bennünket, hogy amíg még nem vagyunk pszichológusok, addig csak befelé fókuszáljunk és szedjük fel a tudást.

Igen, de alkotóként azért nem köthetik meg a kezét.

Alkotóként valóban nem, viszont az az érdekes, hogy az ember észre sem veszi, hogy a szemüveg mégiscsak fölkerül a szemére. Nagyon sokat olvasok a témában, magam is nyilván meglátok pszichológiai minőségeket és összefüggéseket abban, ami színpadon történik – a kirekesztettségről, az elfogadásról, a megbélyegzésről és az üldöztetésről. Hogy az ember hogyan tudja feldolgozni, ha folyamatosan veszélyben érzi magát. A darab annak a feszültségét hivatott megmutatni, hogy milyen érzés, amikor valaki körül folyamatosan szorul a hurok, nem lehet egy nyugodt perce sem, mert abban a feszültségben kell élnie, hogy bármikor elkaphatják. Ráadásul egy olyan dologért, amit el sem követett.

A Zárt ajtók című darabomban is hasonló volt a helyzet, amikor elkészült, akkor szinte delíriumban voltunk. Miután átadtam a szerepemet Baumgartner Krisztinának, és megnéztem kívülről az előadást, akkor jöttem rá, hogy mit is csináltunk. Ott láttam meg a valós összefüggéseket, úgyhogy ez számomra is egy utazás végig.

Amiről eddig beszéltünk, az akár egy prózai darab is lehetne, de mégiscsak táncról van szó. Kortárstáncos, a saját útját járja, a kortárs műfajokban nehéz bármiféle esztétikai normákat számon kérni, mert nem erről szól, soha nem is szólt erről. Annyit azért áruljon el, hogy mennyi a darabban a koreográfia és mennyi benne az az improvizáció, amit a táncosaira bíz?

Minden eddigi darabom nagyon különböző volt ebből a szempontból. Nagyon fontos nekem, hogy a táncosok hozzáadják a saját minőségeiket, az ő fizikalitásukból dolgozunk. Nálunk mindig úgy indul egy próba, hogy legalább fél órát beszélgetünk, és nem azért, mert lusták vagyunk elkezdeni a próbát, hanem mert nagyon szeretem magunkat helyzetbe hozni, szeretem érezni, hogy vagyunk egymással. Ki hogyan van a saját mindennapjaiban? Mert ebből tudunk elkezdeni dolgozni, és utána nagyon szépen behúzódunk a darabba. Egyelőre sok a koreografált mozgásanyag, viszont kifejezetten szeretném, hogyha az egyéni megnyilvánulásokban sokkal nyitottabb utakat járnánk, és ezért lesznek az előadásban improvizatív jellegek. Tapasztalt táncművészekkel dolgozom, nem fogják magukat rosszul érezni, vagy befeszülni egy ilyen pillanattól. Az egész darabban tetten érhető egy kicsit nyomasztó hangulat, és nekünk is bele kell merülnünk ebbe ahhoz, hogy megérezzük, hogy milyen minőségű végeredménynek kell ebből születnie.

----------

SALEM
Időpont: 2026. április 27., 19:30
Helyszín: Nemzeti Táncszínház, Kisterem, 1024 Budapest, Kis Rókus u. 16-20.

Jegyvásárlás ITT.

Az előadás a Nemzeti Táncszínház szervezésében közös programként valósul meg. Támogató: NKA.

Nyitókép: Vasas Erika (fotó: Dénes Gábor)