Királyházi Csaba: Babylingo

„A történetek összekötnek minket, a történetekben találkozhatunk” – szól a JCDecaux hetedik alkalommal meghirdetett Álljon meg egy novellára! irodalmi pályázat szlogenje. Az idén a Librivel közösen megvalósított pályázatra több mint háromezer-kétszáz alkotás érkezett. A kiválasztott húsz nyertes novella megdöbbentően ismerős jeleneteket és hétköznapi helyszíneket elevenít meg, amelyekben újra és újra visszatér a kapcsolódásra való igény.

A JCDecaux ikonikus novellapályázata évek óta meghatározza a hazai nagyvárosok látképét: hét év alatt közel huszonkétezer-ötszáz alkotás érkezett a felhívásra, melyek közül mostanra már száznegyven jelent meg az ország legforgalmasabb busz- és villamosmegállóiban, beleértve az idei húsz győztest is. A pályázat célja tartalmas olvasnivalót kínálni a tömegközlekedésre várakozóknak, a kortárs irodalom köztereken való népszerűsítse. Olyan szerzőknek is kiemelt felületet biztosít a megjelenésre, akik korábban még nem publikálták az írásaikat.

A zsűri elnöke ismét Grecsó Krisztián József Attila-díjas író volt, aki Vecsei H. Miklós színművésszel, Jamniczky Tímeával, a JCDecaux Hungary vezérigazgatójával, valamint Ludvig Orsolya Stefanie-val, a Libri marketing és kommunikációs igazgatójával választotta ki a húsz nyertes alkotást.

Ezeket az írásokat közöljük hétről hétre.

„Babylingo… milyen hülye név…”

Renáta elfintorodott, de végül rányomott a letöltés gombra. Nem hitt benne, hogy működni fog az alkalmazás, de a kíváncsisága erősebb volt a szkepticizmusánál.

A barátnője már napok óta nem hagyta békén. Folyton azt hajtogatta, hogy a Babylingo mennyire szuper. Hát majd most kiderül.

Még nem volt senki a játszótéren, amikor Zsófikával odaértek. A fű nedves volt a reggeli harmattól, és a napsugarak melegét még alig lehetett érezni. Zsófika türelmesen megvárta, amíg édesanyja lepakolta a cuccaikat a padra, és nekiállt kihámozni őt a babakocsiból.

Zsófika már viszonylag stabilan tudott állni és járni, de még nem beszélt. A monológszerű gügyögések és hablatyolások között Renáta hiába kutatott értelmes szavak után. Amikor panaszkodott emiatt a barátnőjének, ő rögtön ajánlgatni kezdte neki a Babylingo-t. Pont erre való – mondogatta folyton. – Bámulatos cucc. Egy mesterséges intelligencia van benne, ami a gügyögést lefordítja értelmes szavakra. Próbáld ki!

Nagyon ódzkodott tőle, hogy letöltse. A mesterséges intelligenciától mindig is irtózott. Nem értette mitől működik, és ijesztő volt számára minden olyan gép, ami látszólag úgy gondolkodott vagy viselkedett, mint egy ember.

Kiemelte Zsófit a babakocsiból, aki amint szilárd talajt érzett a lába alatt rögtön megindult a homokozó felé. Renáta magához vette a műanyag vödröt és a homokozós játékokat és pár lépéssel utolérte Zsófit. A kislány ügyesen átmászott a homokozó körüli alacsony műanyag padon, és elkezdte két kézzel széttúrni a középen magasodó fenséges homokvárat.

Tíz éve még aggódott volna, hogy a pici gyerek szájába vagy a szemébe megy a homok, de amióta minden játszótér homokozójába mikroszkópikus nanorobotokat telepítettek rendes homok helyett, nem történhetett ilyesmi. Az intelligens homokszemek automatikusan elkerülték a gyerekek testnyílásait, és a ruhákról is maguktól leperegtek.

Renáta leült a padra, elindította a Babylingo-t, és maga mellé tette a telefont. Várta, hogy Zsófi belekezdjen szokásos bébimonológjainak egyikébe.

Pár perc múlva Zsófi megragadott egy lapátot, és kacarászva csapkodni kezdte a homokvár egyik megmaradt tornyát. Rögtön ezután csücsörítős, nyálas prüszkölésbe kezdett.

A telefon halk pittyenéssel vonta magára Renáta figyelmét.

„Ez jó játék! Szeretem ezt játszani” - üzente a Babylingo applikáció.

Renáta nem volt meggyőzve.

Azért ehhez a megállapításhoz nem kellett gyermekpszichológus diploma.

– Szomjas vagy, Zsófi? Gyere, igyál egy kis vizet. – Renáta kivette a cumisüveget a táskából és Zsófi felé nyújtotta pont a szája elé. Zsófi elhúzódott, és a műanyag katicának kezdett pöntyögni érthetetlen nyelven.

A telefon fordított.

“Vidd innen! Nem kell! Nem vagyok szomjas!”

Renáta számára ez már sok volt.

Először megijedt, de aztán elhessegette az érzést. Ki akart próbálni valamit.

– Tudod, hogy én ki vagyok?

Zsófi megfogott egy piros almaformát, és nekiállt csapkodni a kisautót. Nem nézett az anyjára, de folyamatosan, érthetetlen nyelven gőgicsélt.

„Te vagy az én anyukám. Emlékszem rád.” – állt a képernyőn. A nő a kezébe vette a telefont, aztán újra Zsófi felé fordult.

– Mire emlékszel még?

„Emlékszem, amikor először láttam a fényt és először vettem levegőt, volt ott egy ember. Nem láttam, de éreztem. Felemelt és beszélt hozzám. Azt gondoltam róla, hogy ő Apa.”

Renáta a szájához emelt kézzel próbált elfojtani egy feltörő kiáltást. Másik kezével görcsösen szorította a telefont.

„Azután nem láttam többször, de hiányzik. Fogunk még vele találkozni?”

Renáta szeméből kontrollálhatatlanul kezdett folyni a könny.

– Nem kicsim. Nem fogunk – szólt remegő hangon.

Felállt a padról, elkezdte összepakolni a játékokat, aztán összeszedte Zsófit és bekötötte a babakocsiba. Mielőtt hazafelé indultak volna elővette a telefont, és néhány kattintással kitörölte az alkalmazást.

A szétszórt nanohomok szemcsék visszagurultak a homokozóba, és mire a következő család megjelent a játszótéren, már újra ott állt középen a fenséges homokvár.

Nyitókép: Királyházi Csaba (forrás: JCDecaux)

Lásd még:

Csák-Nagy Kriszta: Aki épp arra járt – A 2024-es Álljon meg egy novellára! pályázat nyertes írása

Lengyel Hajnalka: Hazatérés – A 2024-es Álljon meg egy novellára! pályázat második helyezettje

Kiss Zsuzsanna: Tűzijáték – A 2024-es Álljon meg egy novellára! pályázat harmadik helyezettje

Fekete Dorottya: Adat, élet – A 2024-es Álljon meg egy novellára! pályázat döntőbe jutott írása

Hojdák Annamária: Művész – A 2024-es Álljon meg egy novellára! pályázat döntőbe jutott írása

Összekötnek minket a történetek – Kihirdették az Álljon meg egy novellára! irodalmi pályázat 2024-es nyerteseit