„Kívül mosolygok, miközben mélyen belül kicsit meghalok”

Dramaturgiai értelemben a történet legfontosabb eleme a titok – mondja. Az emberekben is leginkább az érdekli, amit nem árulnak el magukról: a titok és az igazság. Persze az igazság szemlélet kérdése. Attól függ, ki és honnan nézi. Gárdos Péter barátságról, hűtlenségről, a mesék iránti rajongásáról, idejétmúlt, nagy romantikus hőskultuszról, és arról, mikor látta utoljára kiválónak a magyarokat. Mint minden jó film és regény esetében, most is egy történettel kezdődik…

1985-ben mutatták be az Uramisten című első nagyjátékfilmünket, amelyet a magyar kritika fanyalogva, a külföldi viszont lelkesen fogadott. New Yorkban még fanclub is szerveződött a film köré. A Montreali Nemzetközi Filmfesztiválon a zsűri különdíját nyertük meg vele, amelyet a híres amerikai színésznő, Mariel Hemingway adott át egy puszi kíséretében. Egy pillanatra úgy érezhettem, beérkeztem mint játékfilmrendező. Azután leszállt a repülő Ferihegyen, taxi várt, és indultunk egy vágóhíd felé. Még a fesztivál előtt elvállaltam egy referenciafilmet, amely történetesen a magyarországi vágóhidakat volt hivatott bemutatni. Némi iróniával állapítottam meg, hogy az is csak Kelet-Közép-Európában történhet meg valakivel, hogy időben ennyire közel kerüljön egymáshoz Hemingway és a sertésvágóhíd.

Gárdos Péter az Uramisten forgatásán (forrás: Gárdos Péter)

A barátság, a mese és a titok fontos elemei az alkotásainak. Beszéljünk ezekről a fogalmakról!

A nyolcvanas évek közepén, amikor az első nagyjátékfilmemet rendeztem, kizárólag diplomával lehetett filmhez jutni. Ketten voltunk kivételek: Erdős Pál és én. Ő néhány évvel korábban készíthette el első filmjét, az Adj, király katonát! címűt, amellyel kapott is egy jelentős díjat Cannes-ban. Szerencsém volt. Néhányan őszintén támogattak, elsősorban Biró Zsuzsa és Sándor Pál. Valószínűleg az sem volt mellékes, hogy akkoriban már régóta együtt dolgoztam Máthé Tibor operatőrrel. Ő jelentette a szakmai biztonságot. Osvát András dramaturg barátom is fontos szereplője volt az akkori életemnek, hiszen nélküle nem lettem volna képes túlélni az első próbálkozásainkat kísérő folyamatos visszautasításokat, amelyekkel a filmes döntőbizottságok a forgatókönyveinket fogadták. Mégis, így visszatekintve azt gondolom, hogy a döntő impulzusokat Biró Zsuzsa adta. Nem pusztán azért, mert megtanított dramaturgiailag gondolkodni, hanem azért is, mert elképesztő szeretettel és empátiával hitt bennem. Sok-sok évvel a történtek után a mamám elmesélt egy telefonhívást. „Ez egy bizalmas beszélgetés lesz” – valami hasonló felütéssel kezdte Zsuzsa. „Szigorúan titkos, anyák egymás között.” Meg akarta nyugtatni a mamámat, mert tisztában volt azzal, hogy ezek most keserű, embert próbáló évek, és neki, az anyámnak is elkél némi biztatás. „Péter filmhez jut majd” – ígérte. „Nem szabad elszontyolodni.” Ilyen volt a Biró!

A későbbi években a csapatunkhoz csatlakozott Tóth Zsuzsa dramaturg is, aki imádni való ember volt. Egy időben szünetelt a munkakapcsolata Sándor Palival, akivel olyan nagyszerű filmeket készítettek közösen, mint a Régi idők focija és a Ripacsok. Én akkoriban kezdtem el feljárni hozzájuk. A férjét, Féner Tamást gimnazistakorom óta ismertem, de erről majd később mesélek. Szóval, Biró azt javasolta, hogy dolgozzunk együtt Tóthtal. Onnantól kezdve tizenöt éven át, heti négy-öt napot töltöttem Tóth Zsuzsáék budai lakásában. Szinte minden filmünk ott született meg, ahogy a Magyar Televízió olyan sikerműsorai is, mint az Első szerelem, A lyoni omnibusz, az Öt kicsi indián és a Showbálvány. Arra különösen büszke vagyok, hogy mind-mind saját ötletből szökkentek szárba, szemben a ma oly divatos külföldi licenc műsorokkal. Életem legfantasztikusabb, leggondtalanabb évei voltak ezek. Szőttünk, fontunk – ahogy Biró mondta. Az idő körülbelüli húsz százaléka volt a munka, a többi csupa játék, pletyka, gonoszkodás. A fél szakmát kibeszéltük… Néha ott vendégeskedett Geszti Péter, Szilágyi János… Horvát János is évekig járt fel abba a lakásba, amíg csináltuk az Öt kicsi indiánt, amelynek ő volt a műsorvezetője.

Gárdos Péter és Eperjes Károly az Uramisten forgatásának szünetében (fotó: Markovits Ferenc)

Kritikusok szerint a filmes munkássága nagyon hasonlít Sándor Páléhoz.

Mindig is imádtam a filmjeit. Büszkén vállalom a rokonságot. Pali éppen abban az időben készítette a Ripacsokat, amikor a Hunniába adtuk be a forgatókönyveinket, egyiket a másik után. Pali meghívott a film próbavetítésére. Máig emlékszem a csodára. Elvarázsolva ültem a vetítőben, abban reménykedtem, hogy egyszer majd én is csinálhatok ilyen filmeket. Palival azóta is nagyon egy húron pendülünk, hasonlóan gondolkodunk világról, emberi viszonyokról, történetmesélésről.

Kamaszként határozta el, hogy filmrendező lesz.

Igen, és erre bizonyítékom is van! A huszonötödik érettségi találkozónkon részt vett egykori osztályfőnökünk is, aki a gimnázium első évében, pontosabban már az első napon azt a feladatot adta a tizennégy éves kamaszoknak, hogy néhány sorban írják meg, miről álmodoznak, mivé szeretnének válni. A történelemtanár osztályfőnökünk huszonöt évvel később a jeles alkalomra magával hozta az akkori fogalmazásainkat. Mindenkinek fel kellett olvasnia a sajátját. Az én irományom első mondata így szólt: „Két éve elhatároztam, hogy világhírű filmrendező leszek.” Képes voltam ezt a nagyképű, bornírt mondatot leírni, de legalább bizonyítja, hogy valódi mániáról van szó.

Gyerekkoromban hetente legalább egyszer elmentünk az öcsémmel a lakásunkhoz közeli Marx vagy a Bethlen moziba, ahol megnéztük az éppen aktuális filmet. Az 1953-as szovjet gyerekfilmet, a Maximkát legalább tucatszor láttam. A másik agyonnézett mozi az 1962-es A kétéltű ember volt.  Máig fújom kívülről a snitteket. Nem volt elhanyagolható körülmény, hogy az apám újságíró lévén az összes képes hetilapot hazahozta. A kedvencem a Film Színház Muzsika volt. Az újság utolsó oldalain hétről hétre beszámoltak a nagyvilág filmes eseményeiről. Többnyire gyönyörű filmszínésznőket is bemutattak Brigitte Bardot-tól Virna Lisiig. A fotókat persze kivágtam, és gyűjtöttem. Titokban szerelmes voltam mindegyikükbe.

A gimnázium harmadik éve után apám segítségével bekerültem nyári munkára az előbb említett újság szerkesztőségébe. Apám valahonnan ismerte a neves fotóst, Féner Tamást, így mellé osztottak be kisinasnak. Tamás rögtön az első napomon Vass Évát, a gyönyörű, szőke színésznőt fotózta a Gellért-hegyen. Nekem az volt a dolgom, hogy a derítőlapot tartottam a színésznő mellett, fölött, egy kisebb sziklára mászva. Erős tériszonyom volt, megszédültem. A derítőtábla elrepült a légben, én pedig fejjel lefelé a kőre zuhantam. Nagy volt a rémület. Vass Éva a közelben lakott, feltámogattak hozzá, a pamlagra fektettek, az álomszép színésznő saját kezűleg helyezte a homlokomra a nedves zsebkendőt. Ezzel a varázsos pillanattal be is léptem a szakmába. Azután hab került a tortára azzal, hogy egy általam készített fotó is megjelent a lapban. A nevezetes fotográfiát A Tenkes kapitánya című televíziós sorozat forgatásán készítettem. Féner Tomi azt ígérte, ha sikerül olyan pillanatot rögzítenem, amelyik neki is tetszik, megjelenteti a következő lapszámban, a fotó alatt a nevemmel. Így is történt. Mai napig emlékszem, ez volt az első keresetem, nyolcvan forintot kaptam a fényképért. Talán ezekből a történetekből is kiviláglik: korán eljegyeztem magam a mesterséggel…

Úgy tudom, egy huszonöt éves barátsága kezdődött a Szegény Avroszimov című könyvvel, amely kapcsolat végül árulással ért véget. A barátsággal törvényszerűen együtt jár a hűtlenség is?

Az ember élete során elkövet bizonyos szintű árulásokat. A kérdés az, mikor lépi át ez a szint azt a határt, amelyet már nem lehet megbocsátani. Az említett barátommal számtalan dolgon mentünk keresztül, azt hittem a szövetségünk már kiállta az idő próbáját. Egyszer csak egy közös ismerősünk figyelmeztetett, hogy a barátom furán viselkedik egy olyan filmes társaságban, ahova nem voltam bejáratos. Gúnyosan, gonoszul, kárörvendve beszélt az egyik utolsó filmemről. Hitetlenkedve, elutasítóan álltam a pletykához. Csakhogy egyre többen mesélték ugyanezt. Tudomásul kellett vennem, hogy itt bizony az árulás, az elárulás kínos esete forog fenn, ezen nincs mit szépíteni. Az a srác, akivel éjszakákon át sétáltam és vitatkoztam egy regényről – ez a Szegény Avroszimov volt –, akivel egyetemi éveimet átnevettük, akivel minden titkomat megosztottam, már nem létezik. Megszakítottam a barátságunkat. Talán ki lehetett volna magyarázni az árulást, de én képtelen voltam módot adni erre.

Persze nekem is vannak elszámolatlan ügyeim. Például előfordult, hogy egy barátommal, aki sok-sok éven át legközelebbi munkatársam is volt, befejeztem az együtt gondolkodást. Súlyos, kínos dolgok ezek. Úgy éreztem, egy út végére értünk, lehetetlen tovább folytatni, valahogy megszűnt a közös inspiráció. Annyi mentségem lehet, hogy ilyen ügyekben nem sumákolok. Szemtől-szembe szakítok.

Ahogy öregszem, egyre inkább az a benyomásom, hogy minden kapcsolat, így a barátság is valamiféle funkció mentén szerveződik. A barátság esetében gyakran az érdek merül föl mint funkció, és nem negatív értelemben. Vagyis jó érzés egy húron pendülni, ez a szövetség alapja. Aztán sajátos érdek lehet, hogy azonos szakmában vagytok, és megerősítést kaptok egymástól a mesterségbeli gondoknál, vállvetve harcoltok azonos célokért, és így tovább. Ha ez a mélyben meghúzódó érdek valamilyen okból megszűnik, a barátság is könnyen elhalhat.

Forog a Szamárköhögés. Balról jobbra: Barbalits Péter első asszisztens, Gárdos Péter, Egri Pál segédoperatőr és alul Máthé Tibor (fotó: Hegyi Gábor)

Az első kisjátékfilmje címe: Lidérc. A mesei elemek, mint a rémálom és a látomás már ebben is megjelentek, ahogy a későbbi alkotásokban a csoda motívuma is.

Hihetetlenül keveset tudunk a világról, ezért jogunk van ahhoz, hogy a fantáziánk segítségével kiegészítsük. Ráadásul mélyen hiszek a transzcendenciában. A Lidércben egy, a világ széthullása elől a pincébe menekülő férfi rémlátomásait próbáltuk megidézni. Hogy a transzcendens mennyire jelen van az életemben, arról elmesélek egy történetet. A Szamárköhögést mutattuk be Amerikában. New Yorkban egy tüneményes magyar lány volt a kísérőm, akivel sétáltunk abban a városban, ahol előtte soha nem jártam. Egy sarkon furcsa érzés fogott el, úgy éreztem, voltam már itt. Megjósoltam a kísérőmnek, hogy ha befordulunk, a sarkon túl egy cipészműhelybe ütközünk. Pontosan így történt. Bizonyos dolgokat nem tudunk megmagyarázni. A posztmodern ugyan azt állítja, hogy elfogytak a történetek, ehhez képest körülöttem csak úgy cikáznak! Talán innen ered a mese iránti rajongásom.

Mi a helyzet a titokkal?

Dramaturgiai értelemben a történet legfontosabb eleme a titok. Valamit megmutatok, mást elhallgatok. Képzeljünk el egy tengerből kiálló sziklát, amelyből csak néhány métert látunk, miközben a kőtömeg a víz mélyén még kilométereken át húzódik. Így működik a jó történet is. Az a fontos, hogy a történetet úgy meséljük el, hogy azok az információk, amelyeket a nézők vagy az olvasók megkapnak, felkeltsék az érdeklődést olyan dolgok iránt, amiket elhallgatunk. Az emberekben is főként az érdekel, amit nem árulnak el magukról: a titok, az elhallgatott, eltitkolt rejtély.

Tegyünk egy kitérőt! Mit gondol a magyar filmfinanszírozási rendszerről?

Abszurdnak tartom, hogy a sokak által gyűlölt és megvetett Kádár-korszakban demokratikusabb volt a filmelfogadás rendszere. Öt stúdió működött, amelyekhez forgatókönyvekkel lehetett pályázni. Természetesen akkor is voltak emberi játszmák, de abban az esetben, ha az egyik kapu bezárult, kopogtathattunk a másikon. Ráadásul hatodik kapuként ott állt a Magyar Televízió. Mindez versenyhelyzetet teremtett, ami mindenkinek jót tett. A Vajna-korszakban a műfaji filmekre helyezték a hangsúlyt, ami okozott némi problémát. Sokszor én magam sem tudtam konkrétan megnevezni, milyen típusú film rejtőzik a benyújtott forgatókönyveimben. Mostanra azonban egyetlen kapu maradt, ráadásul politikai komisszárt neveztek ki a szakma élére. A fő értékelési szempont az, ki mennyire lojális a hatalomhoz. Mindemellett főként olyan, úgynevezett történelmi filmeket támogatnak, amelyek kritikátlan, idejét múlt, avítt, nagy romantikus hőskultuszt támasztanak fel.

Ez történik az új Semmelweis-film esetében is?

Semmelweis kiváló orvos, sőt zseni volt, másfelől nehezen elviselhető, zárkózott, bipoláris személyiség, aki ráadásul a kor tudományos elvárásainak nemigen felelt meg. Életének második fele, a Magyarországon töltött másfél évtized a legérdekesebb és legproblematikusabb része a történetének. A róla elkészült filmről nem szívesen beszélek. [Gárdos Péter Geszti Péterrel együtt szeretett volna filmet készíteni a legendás orvos életéről, azonban ez nem valósulhatott meg – a szerk.] Inkább csak a szándék, a választott koncepció okozza a gondot. Ugyanis Semmelweis sorsa bizonyos értelemben szimbolikus, azt példázza, hogy miképpen áll a magyar társadalom a tehetséghez, a mássághoz, a kiemelkedőhöz. Ezeket a kérdéseket mellőzni nem hiba, hanem bűn.

Gárdos Péter a Szamárköhögés forgatása idején (forrás: Gárdos Péter)

Mikor látta utoljára kiválónak a magyarokat?

Amikor láttam az Oppenheimer című filmben azt a néhány magyar tudóst, akik részt vettek a világ elpusztításának bonyolult és szomorú kísérletében [Robert Oppenheimer elméleti fizikus, aki munkatársaival létrehozta a világ első működő atombombáját – a szerk.] Persze mindaz, amiben részt vettek, számos etikai kérdést vet fel, mégis jó volt a nézőtéren magyarnak lenni, mert mindannyian, így Teller Ede és Szilárd Leó is, akiknek az alakja feltűnt a vásznon, zsenik voltak.

Az egyik regényét úgy jellemezte, hogy az egy olyan elképesztően tehetséges magyar ember életéről szól, akit gyakorlatilag megfojtott az irigység, a féltékenység és a kisszerűség. Mikor és hogyan találkozott először ezekkel a jelenségekkel?

Két regényem szól jelentős, világhírű magyarról. Most nyilván elsősorban Semmelweis Ignácra gondolt, de Kempelen Farkas is hasonló pályaívet futott be. Amikor elkezdek egy történettel foglalkozni, mindig szükségem van személyes dobbantóra, ezekben a regényekben – a Semmelweis Ignác rövid boldogságában és a Királyi játékban – csak írás közben döbbentem rá erre az engem is roppantul érdeklő mozzanatra. A féltékenységre, az irigységre. Túl azon, hogy ebben a zárt, kicsinyke szakmában, amelyikben az életem döntő részét töltöttem, ezek a pusztító érzelmek eléggé gyakorta fordultak elő, az a tapasztalatom, hogy olyan kis országokban, mint amilyen Magyarország is, jóval könnyebb engedni az irigység csábításának. Valahogy mintha ez a kisszerű hozzáállás a kiemelkedőhöz, a tehetséghez az igazán nagy országokban, Amerikában, Oroszországban kevésbé lenne jellemző. A siker, úgy tűnik, magányt szül. Van abban valami paradox, hogy jómagam akkor csalódtam leginkább emberekben, amikor a szakmám sikeres pillanatait éltem. Ma már talán jobban kezelem az ilyesmit, nem fáj annyira.

Miután megírtam a regényt, az a bizarr ötletem támadt, hogy készítek hozzá egy filmelőzetest, amely azon kívül, hogy reklámként funkcionál, talán megsejdít valamit egy el nem készült mozidarabból is. Hogy milyen lehetett volna az a Semmelweis-film, amelyet elkaszáltak. Halmos Ádám barátomnak, az Open Books tulajdonosának tetszett az ötlet, pénzt is áldozott rá, a többi barátom a szakmából, köztük a vágyott főszereplő, Thuróczy Szabolcs, aki mellesleg megszólalásig hasonlít Semmelweisre, jelképes összegért vállalták a közreműködést.

Semmelweis Ignác életével kapcsolatban mondta azt is, hogy kétszáz-háromszáz éve jellemző a magyar sorsra, hogy a nagy formátumú embereknek két lehetőségük van: megbolondulnak vagy meghalnak. Az elmúlt húsz évben folyamatosan írta a forgatókönyveket, többnyire nem lett belőlük film. Meglehetős önérzettel viseli a sorsát.

Az Uramisten című filmünk egy fiatal artistáról, Sajek Oszkárról és egy idős, egykori szabadulóművészről, Binder Lipótról, az ő párbajukról szól. Sajek mindenáron, semmilyen eszköztől nem visszariadva szeretné megszerezni az öreg titkát, azt, hogy miképpen lehet kitörni egy jégtömbből. Évekig küszködtünk a forgatókönyvvel, azután elkészült a film is, és jóval később, egy alkalommal Biró Zsuzsa kimondta a lényeget, amire soha nem gondoltam. Azt fejtegette, hogy az Uramisten alapvetően rólam szól. Arról az akaratosságról, hitről, mániáról, amellyel szerettem volna betörni a játékfilmesek vágyott világába. „Maga arról csinált filmet” – így fogalmazott Zsuzsa – hogy soha nem szabad feladni!” Furcsa, de korábban ez eszembe sem jutott. Az a lényeg, hogy állni kell a pofonokat. Ez nem önérzet kérdése, hanem a szakma elemi vonása.

Másrészről imádom a változatosságot. Nem hiszem, hogy a sorsom kizárólag egyetlen mesterségre predesztinált. Bölcsészkaros egyetemistaként élveztem, hogy tanulmányokat, cikkeket írhattam különböző lapokba. Számtalan könyvkritikám jelent meg az akkori Magyar Nemzetben. A filmhíradós időszakom tele van háromperces stílusjátékokkal, izgatott a műfajban lévő ezernyi lehetőség.  Később dokumentumfilmeket készíthettem, bejárhattam a fél országot. Jöttek a játékfilmek. Felkértek színházi rendezésekre. Művészeti vezető lehettem Debrecenben, azután a Pinceszínházban. A rendszerváltás után nagy örömöt jelentettek a sajátos televíziós sorozatok. Közben belekóstolhattam a reklámfilm műfajába. Végül, amikor a nyolcadik forgatókönyvemet is visszautasították, elkezdtem regényeket írni. Mindez arról szól, hogy nem csak egyetlen dologban találom meg a boldogságot. Visszakanyarodva a filmhíradókra, megjegyzem: a következő regényemet éppen azokról a figurákról írom, akik ezeket a rövid, filmes-újságírós szösszeneteket készítették. Vagyis arról, hogyan áldozzák fel az emberek némi anyagi ellenszolgáltatásért az elveiket, lényegében a saját jövőjüket. Az akkori élményeimet, a valóság megváltoztatásához való viszonyomat próbálom elmesélni, ami sajnos aktuálisabb, mint valaha.

Íróként meg lehet élni Magyarországon?

Nem hiszem. Egy átlagos magyar prózai mű manapság ötezer forintba kerül, és kétezer-háromezer példányban jelenik meg. Ki lehet számolni, mennyi a fizetség, ha az író két-három évig dolgozik a művön, majd tíz százalékot kap minden eladott darab után. Én kiváltságos helyzetbe kerültem azzal, hogy a Hajnali láz nemzetközi siker lett. [A könyvet közel negyven nyelvre fordították le. Az elmúlt években szinte valamennyi európai országban megjelent, de már Tajvanon, Brazíliában, Kínában, Izraelben és Dél-Koreában is saját nyelven olvashatják a kötetet, amely irodalmi díjakat nyert el Londonban, Párizsban és Szentpéterváron. A könyv alapján készült film a szerző rendezésében 2015 végén került a mozikba – a szerk.]

Néhány évvel ezelőtt írt egy regényt Hét mocskos nap címmel, amellyel kapcsolatban az a fura érzete támadt, hogy van még dolga a könyvvel. Így született meg a Szemérmetlen történetek. Mi történt?

Úgy volt, hogy a Hét mocskos napból tévésorozatot készítünk, amihez megírtam a forgatókönyvet, de ahhoz újra el kellett olvasnom a regényt. A sorozatból nem lett semmi, de közben belém hasított a felismerés, mennyire nem azt írtam meg, amit szerettem volna. Felhívtam Halmos Ádámot, és megkérdeztem tőle, mit szólna ahhoz, ha alapvetően újraírnám a Hét mocskos napot. Tetszett neki az ötlet.

A könyv egyik szereplőjének, Tatjána Tureckájának a története, amelynek egy részlete szerepel a könyv borítójának belső oldalán is, különösen érdekes. Milyen személyes élményanyagból dolgozott a karakter megformálásakor?

A testvérpár, Tatjána és Olga figuráját, a sorsukat azzal a tragikus döntéssel, amely megváltoztatta az egész életüket, azaz a Moszkvából való száműzetésüket, egy általam meglehetősen jól ismert családi krónika inspirálta. Volt szerencsém olvasni azokat a leveleket, amelyeket a testvérpár egyik tagja írt egy rokonának. Konkrétan innen tudom például, miképpen élte túl az általam Tatjánának nevezett személy a háborút egy paradicsomföldön, miközben körülötte milliók haltak éhen. Nincs az az írói fantázia, amellyel ezt ki lehetett volna találni.

A regényben szereplő másik szál pedig teljes egészében a nagyapám története. 1944-ben, amikor anyámat még nem deportálták a bergen-belseni koncentrációs táborba, egy este a nyilasok megszállták azt a csillagos házat, ahova őt a szüleivel átköltöztették. Szerencsére addigra a papája, az én nagyapám megszervezte, hogy egy barátja elrejtse őket. Így töltöttek el három éjszakát egy pesti garázs taxijában. A regényben Bódait meggyilkolják, a nagyapámnak viszont más sors jutott. Miután eljöttek a garázsból, a család szétszakadt. Anyám koncentrációs táborba került, nagymamám bujkált Pesten és Budán, nagyapámat pedig a mauthauseni lágerbe vitték. Azt túlélte. 1945-ben hazafelé tartva a sorstársaival együtt egy Bécs melletti húsgyár raktárába szabadultak be. Nem tudtak ellenállni az ott elraktározott húsoknak. Nagyapám két nappal később bélcsavarodásban meghalt.

A Hajnali láz forgatásán (forrás: Gárdos Péter)

A Kempelen Farkasról és sakkautomatájáról szóló A királyi játékban írja: „Az igazság szemlélet kérdése. Attól függ, ki nézi, és honnan.” Nagy igazságkereső hírében áll.

Miközben tudom, hogy sokféle igazság létezik, keresem azokat a sarokpontokat, amelyek közelebb visznek a megoldáshoz. Néhány éve a hazugságok olyan bonyolult rendszerébe kerültem, hogy három héttel később egy kórházi ágyon találtam magam. Azóta egyre többször jut eszembe, hogy vajon érdemes-e tovább kutakodnom. Említettem, hogy akkor csalódtam leginkább emberekben, amikor a szakmám sikeres pillanatait éltem. Ma már többnyire csak mosolygok, és igyekszem az élet humoros oldalára fókuszálni. Erre Sándor Pali barátom azt szokta mondani: „Te csak eljátszod, hogy röhögsz, közben pedig szépen beledöglesz…” Lehet, hogy igaza van. Talán hozzátartozik a színjátékhoz, hogy kívül mosolygok, miközben mélyen belül kicsit meghalok.

Lásd még:

Semmelweis Ignác rövid boldogsága
– Dr. Schwab Richárd videóbeszélgetése Gárdos Péterrel, a Semmelweisről szóló regény szerzőjével

Nyitókép: Gárdos Péter (fotó: Máté Péter)