Kortalan emberi történetek a színpadon

Szabadúszóként dolgozik, ezen egyelőre nem is változtatna. Repertoárja változatos: játszik monodrámát, szerepel a Mágnás Miskában és Goldberger Leó tragikus sorsát felelevenítő darabban. Rendez is, most például Szomory Dezső ikonikus művére, a Hermelinre készül. 

Beszélgetésünk előtt néhány nappal volt a születésnapja, az utolsó, ami hármassal kezdődik.

Így van, sokat tud rólam!

Hogyan néz szembe az idő múlásával?

Érdekes, évek óta várom, hogy betöltsem a negyvenet. Régóta úgy érzem, utána kezd majd kiteljesedni az életem. Mély, belső tudás ez, fogalmam sincs, honnan jön. Lehet azért, mert későn érő típus vagyok, és a kortársaimhoz képest később történnek meg a karrieremben bizonyos dolgok. Utólag jövök rá: nem is bánom, hogy így alakult. Afféle érési folyamatban vagyok most.

Ivanics Tamás (fotó: Köő Adrienn)

Milyen szerepekre vágyna így, érettebben? 

Nincs szerepálmom. Tudom, hogy mindenki ezt válaszolja, de nekem tényleg nincs. Örülök, ha olyan szerepek találnak meg, amelyeken keresztül elmondhatok valamit a világról. Amikor rendezek, kifejezetten ez az elsődleges célom.

Nem erőltetem soha a rendezést, csak akkor, ha jön valami, ami megfog, amihez közöm van, és meg akarom mutatni másoknak. Színészként szabadúszó vagyok, ennek megvan a varázsa, hogy eldönthetem, mit vállalok el. Közben iszonyatos a kiszámíthatatlanság, anyagilag nagyon nehéz tervezni. Mégsem szabad feladni. Valahogy mindig jönnek a munkák – egyik hozza a másikat. Tipikus példája ennek a mostani évadom: néhány hónappal ezelőtt annyit tudtam, hogy lesz két új bemutatóm. Gondoltam, jól van, majd csinálok mellette mást, vállaltam tanítást egy színi stúdióban, de egyszer csak, egyik pillanatról a másikra megtelt az évad. 

Mivel telt meg?

Játszom a Vámos Miklós Anya csak egy van című regénye alapján készült monodrámámban. Miután a Kultúrbrigád befejezte a színházi tevékenységét, Sztarenki Pál befogadta a produkciót a Pinceszínházba. Ott fut a másik előadásom, a Kamaszharc is. Ugyanott lesz tavasszal egy bemutatóm, a címe Dogma, a Kamaszharcot létrehozó alkotócsapattal dolgozunk rajta. Az előadás az előítéletekről fog szólni. Így a Pinceszínház kicsit az anyaszínházam lett. A szabadúszás mellett szeretem, ha van egy fészek, ahová hazajárhatok. 

Most próbálom a Spinoza Színházban a Goldberger Leó életét feldolgozó darabot, szintén nagyon izgalmas vállalás. 2025. december 11-én van a bemutató. Utána megyek Dunaújvárosba, ahol Spolarics Andrea rendezi a Mágnás Miskát. Régi álmom volt, hogy kipróbáljam magam zenés darabban, azon belül is operettben. Ez az előadás sokat jelent nekem. Hétéves voltam, amikor a szüleim elvittek egy egri Mágnás Miska-előadásra. Ott szerettem bele a színházba, ott határoztam el, hogy színész leszek. Mágnás Miska-mániás lettem, grófnak öltöztem farsangkor, betéve tudtam a dalokat. Felnőttként is mondogattam, ha játszanék benne, akkor Pixi vagy Mixi gróf szeretnék lenni. És egyszer csak telefonált Spolarics Andrea, hogy játsszam el Pixit! Ilyen, amikor egy gyerekkori álom valóra válik! Rendezni pedig Szomory Dezső Hermelinjét fogom a Kugler Art Szalonban.

A Kamaszharc című darabban Varga Ádámmal és Grisnik Petrával (fotó: Szabó Réka)

Az ominózus gyerekkori „Mágnás Miska-est” után miként indult el a pályán?

Jöttek a versmondó versenyek, az iskolai szereplések. Tizennégy éves koromban kezdtem el színjátszó csoportba járni Egerben. Abban az épületben működött (és működik ma is) a Harlekin Bábszínház. Valahogy mindig ott volt a látókörömben. Felvételiztem a Színművészetire tizennyolc évesen, először nem vettek fel, de a színjátszó csoport vezetője, Venczel Valentin szólt, hogy a Harlekinben indul egy bábszínész képző stúdió, próbáljam meg. Lengyel Pál, a leendő osztályfőnök a kezembe nyomott egy bábot – ezzel meg is „fertőződtem”. Lenyűgözött, hogy életre kelthetem az élettelent! Tudtam, hogy Meczner János és Csizmadia Tibor indít majd bábosztályt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, színművész szakon. Eldöntöttem, hogy bekerülök. Össze is jött. Az egyetem elvégzése után nyolc évet töltöttem Kecskeméten a Ciróka Bábszínházban. Csodálatos időszak volt, rengeteget tanultam, kaptam rendezési lehetőségeket is. De egyszer csak azon kaptam magam, hogy elmúlt a lángolás a báb műfaja iránt. Olyan volt, mint egy fontos kapcsolat vége, amivel nehéz szembenézni, de őszintének kellett lennem magamhoz, meg kellett vizsgálnom, miként vagyok önazonos. Csak úgy szabad színházat csinálni, ha közben az ember maximálisan jól érzi magát. A műfajból azonban nagyon sokat viszek magammal, azóta is erősen hat az alkotói gondolkodásomra – az absztraháció jó barátom. A kecskeméti távozásban – bevallom – szerepet játszott a pezsgő fővárosi élet hiánya is. Így a Covid-pandémia időszakában eljöttem Budapestre „szabadúszni”.

Fontos állomás a pályáján az Anya csak egy van. A darabért idén elnyerték az Antistigma-díjat is. Hogyan esett a választása Vámos Miklós regényére?

Nagyon foglalkoztatott az anya–fiú kapcsolat. Kutattam, bogarásztam, egyszerre rábukkantam Vámos művére, azonnal tudtam: ez az. Vámos először elképedt, hogy én játszanám az anyát és a fiút is, de aztán megtetszett neki a koncepció. Nem az anyukámmal való kapcsolatom, hanem apám és az ő anyukájával való viszony volt minta. Kisgyerekként nem értettem, miért van köztük állandóan feszültség. Ő folyamatosan meg akart felelni az anyjának, aki ezt el is várta, pedig jót akart a fiának. Miklós szabad kezet adott, nem látogatta a próbákat, mindent ránk bízott. Hatalmas öröm, hogy nagyon szerette a végeredményt. Az pedig furcsán keserédes érzés, hogy a személyes vonatkozások miatt csak egyszer bírta megnézni a feldolgozást, azt mondta, mélyen megérintette az anya figurája.

Az Anya csak egy van című darabban (fotó: Szabó Réka)

Most folynak a Goldberger, a textilkirály próbái a Spinoza Színházban.

Sándor Anna írta, Surányi András rendezi. Goldberger Leó titkárát alakítom, a címszerepet Cserna Antal játssza. A titkár próbálja megértetni Goldbergerrel, hogy mi várhat rá 1944-ben Magyarországon… Kicsit olyan, mint a lelkiismerete.

A darab nyitójelenetében ketten ülnek a haláltáborban, Mauthausenben, és utólag próbálják összerakni, hogy hogyan történhetett meg mindaz, amit átéltek. Ez a jelenet egyébként félig fikció – a valóságos titkár ugyanis még idejében elmenekült a családjával Törökországba. Goldberger tudta, érezte, hogy baj lehet, de óriási tagadás, önámítás is működött benne. Jót akart a mikrokörnyezetének is, meg az egész zsidóságnak, de a szemellenző miatt elkerülhetetlen lett a tragédiája.

Cserna Antallal a Goldberger, a textilkirály című darabban (fotó: Győrfy-Forgács Bea)

Richter Gedeon története szinte ugyanez, őt a Dunába lőtték…

Amikor dolgozni kezdtünk az anyaggal, több hétig szinte föl sem álltunk az asztaltól, Surányi Andrással ültünk, kávéztunk, beszélgettünk – nagyon mélyre menően. Döbbenetes volt megismerni, megélni az egész történetet. Azzal szembesültem, hogy ugyan tanultam történelmet, de valahogy nem úgy tanították, hogy érdekessé tegyék a számomra. Most tartok ott, hogy már rendkívüli módon érdekel – falom a történelmi könyveket. Érteni akarom a világot. Nagyon hálás vagyok, hogy a színházon keresztül átélhetek bizonyos történeteket. Olyan ez, mint egy időutazás. Az, hogy olyasvalakit játszhatok el, aki ténylegesen létezett, egészen döbbenetes élmény. Horthyék elvárása alapján Goldbergernek, meg az egész zsidóságnak asszimilálódniuk kellett volna, igaz, rövid időn belül már a korábban asszimilált zsidóság létét is megkérdőjelezték.

Valahogy mostanság is azt veszi észre az ember, mintha meg lenne kötve, ki milyen alapon mondható igaz magyarnak. Félelmetes, ha azt éreztetik, hogy: „Akkor vagy elfogadott tagja a társadalomnak (és ez bármilyen identitásra, közösségre, szubkultúrára érvényes), ha az általunk lefektetett értékek mentén gondolkozol. Ha nem, akkor kirekesztünk, megbélyegzett leszel.” Tragikus, hogy ma is ilyesmit kell tapasztalnunk. A darabban felfedezhető tehát áthallás a jelennel, de semmi esetre sem „kikacsintva”. Mindössze szépen, egyszerűen végigkísérhetjük a történetet: a gazdag textilgyáros Goldberger Leó nem menekült el Magyarországról, a német megszálláskor a Gestapo elhurcolta, a mauthauseni koncentrációs táborban megélte ugyan a felszabadulást, de annak az első napján belehalt az éhezésbe. A titkára, Vágó István György, aki beépült az angol titkosszolgálatba, folyamatosan figyelmeztette: veszélyes maradni. „Nézze – mondta – a fiatalok a numerus clausus miatt külföldre menekülnek.” Ezt például Goldberger azzal hárította el, hogy ő is tanult külföldön, és a javára vált. Nem volt hajlandó szembenézni a valósággal, nem hitte el, hogy a nácik mire képesek olyasvalakivel szemben, aki korábban nemességet kapott Ferenc József császártól és Horthy kormányzó kártyapartnere volt.

Vágó István Györgyként a Goldberger, a textilkirály című darabban (fotó: Győrfy-Forgács Bea)

Beszéljünk jövő évi tervéről, a Hermelinről. „Nagy fa és kemény dió együtt” – írta a darab színre állításáról Csáki Judit 2007-ben, amikor a Nemzeti Színház adta elő, Balikó Tamás rendezésében. Mégis belevágott…

Tudom, merész vállalás, de ha rendezek, soha nem egy az egyben akarom színre vinni a teljes művet. Mindig csak az egyik gondolatára csimpaszkodom rá, arra, ami kifejezetten érdekel. A Hermelinnek is több rétege van: vizsgálja a társadalom és a művész kapcsolatát, leképezi az akkori magyar társadalmat is, nagyban szól a múlt századforduló világának dekadenciájáról. És van egy pusztán emberi vonulata, ami engem nagyon foglalkoztat, valami, ami örökzöld benne, amit nem kell modernizálni, nem is kell vele csinálni semmit, de döbbenetes felfedezni, mennyire jelen van napjainkban is. A Hermelinben – ha egy szóval kellene jellemezni – ez a sodródás. Ott vannak az emberek, akik nagy hőfokon égnek, estélyeket tartanak és szeretőket, csodálatos lehetőségeik lennének, hogy párt találjanak, de sodródnak, nem mernek megállapodni. Nem merik vállalni az érzéseiket, félnek az elköteleződéstől. Inkább úsznak az árral, tovább a semmibe, szétforgácsolódva. Ezt látom napjainkban is. Az emberek cserélik egymást, a kapcsolatokban is egyfajta „fogyasztói társadalom” alakult ki. Keresik magukat egymásban, félnek a sérülésektől. Erre szeretném kihegyezni az előadást. A darab főhőse Pálfi Tibor – Szomory benne saját magát mintázta meg –, aki a bohém színházi világban, a pezsgős estélyek, színházi bemutatók sorozatában él. Megjelenik az életében a Tóth Hermin, akit szintén valóságos személy ihletett. Sikít a műből, hogy ez a két ember egymásnak van teremtve, de ott a sok szerető, akiket Tibor szintén áltat az ígéreteivel. Nem találja önmagát saját magában, így máshoz sem tud kapcsolódni. Hermin a modern nő egyik korai képviselője, próbál függetlenedni, önállósodni, vidékre megy játszani, közös gyereküket Tiborra bízza – mi meg csak nézzük, milyen szörnyű, hogy lenne lehetőségük a boldogságra, de félnek tőle.

A darabot a Kugler Art Szalon vállalta fel.

Amiben az a legnagyobb dobás, hogy a Kugler Art a Sütő utca 2-ben található, ott, ahol Szomory Dezső élt, az 5. emeleten. Kellér Andor írt erről egy könyvet Író a toronyban címmel. Már nem először dolgoztam a Kugler Artban, de csak most esett le, hogy Szomory a Hermelint arra a házra írta! A darab az ő otthonában játszódik! Nagyon szerettem volna, ha az ő lakásában adhatjuk elő, de nem kaptuk meg, a Kugler Szalon viszont csak pár emelettel lejjebb van. 

Ivanics Tamás (fotó: Köő Adrienn)

A Hermelin az előző munkái többségéhez hasonlóan független színházi produkció. Hogy látja, miként alakul a független színházak sorsa?

A független színházak működése nem könnyű, miután folyamatosan csökken vagy szűnik meg az anyagi támogatás, és a helyzet évről évre küzdelmesebb. Ezért kerestem meg Balogh Máté Andrást, az Art is Business vezetőjét, és kértem segítséget tőle. Zöldfülűként vágtam bele ebbe a „kalandba”, hogy mecénásokat, támogatókat találjak. Nem is tudtam, hogyan fogjak hozzá. Szerencsére neki ebben sokéves tapasztalata van. Nagyon örültem, hogy megtetszett neki a projekt, és rögtön ontotta az ötleteket. 

Az állam teljesen kiszállt erről a területről? Lehet egyáltalán pályázni a Hermelinnel?

Állami támogatás nem jár mindenkinek. Egy társulás lehet akár a szakma csúcsa, a közönség kedvence, de ha mernek kicsit is pofátlanabbak lenni, tükröt tartani vagy kritikát megfogalmazni, akkor nem számíthatnak állami támogatásra... Mintha ezeket a hangokat el akarnák némítani. A Hermelinnel egyébként simán pályázhatnánk, nincs benne se rendszerkritika, se ártalmasnak mondható tartalom, csak szeretet után sóvárgó emberek, akik sokfélék. De kizárt, hogy akkora összeg befolyjon, ami a szükséges büdzsét kitenné. Én magam nem vagyok járatos a mecenatúra működésében, ezért is kerestem szakembert. Máté biztat: szervezetek, cégek, magánemberek tudnak majd kapcsolódni ehhez a történethez. Reménykedünk.

Nyitókép: Ivanics Tamás (fotó: Köő Adrienn)

Lásd még:

Kamaszharc: Egy fiú lelkének színpadi utazása – Megvalósul Jocó bácsi nagy álma, színpadra állítják regényét

Színház, kávéház és sok minden más – Beszélgetés Sándor Annával, a Spinoza Ház alapító tulajdonosával

„Mi vagyunk a cukrászda, ahol néha savanyú az édesség, de sosem romlott” – Interjú Vajdai Vilmos színésszel, a TÁP Színház vezetőjével