Közös ügy: elsőfilm nemzetközi finanszírozással

A premier előtti sajtóvetítésen a teremben ülők nem csupán nézők: tanúk. Ezúttal egy elsőfilm születésének tanúi. Van a levegőben valami sűrű várakozás – kíváncsiság, szakmai szigor és a kimondatlan, mégis nagyon is jelenlévő drukkolás. Hogy sikerüljön. Az első nagyjátékfilm ugyanis nem pusztán alkotás, hanem állítás. Helyfoglalás a szakmában, bizalomkérés a közönségtől. Magyarországon különösen igaz ez: itt minden megszülető film az elszántság, a kitartás és a szakma iránti makacs hit eredménye. Egy új magyar film nemcsak bemutató, hanem közös ügy.

A Mambo Maternica három, különböző országban élő nő történetén keresztül vizsgálja a gyermekvállalás dilemmáit – személyes és társadalmi szinten egyaránt. A film producerével, Iványi Petrával beszélgetünk a finanszírozás összetett hálózatáról, az európai koprodukció kihívásairól, a produceri jelenlét határairól és arról, milyen filmpremierre érkezni egy tizenkét hetes kisbaba édesanyjaként.

A gyerekvállalás előtt gondolkodott azon, hogy hogyan fér majd össze az életében az anyaság és a produceri munka?

Hú, rögtön az elején nagy témával nyitunk… Mindig tudtam, hogy akkor szeretnék babát, amikor már nem nekem kell napi tizenkét órát állnom a forgatáson, mert úgy szinte lehetetlen az anyaság és a munka összeegyeztetése. De a produceri lét amúgy sem hagyományos életforma. Nem lehet pontosan időzíteni sem a gyerek születését, sem a film bemutatóját, és a kettő között sem lehet mindig ideális távolságot tartani. A kisbabám novemberben született, februárban pedig már premierünk volt. Szerencsére van mellettem egy támogató partner, akivel a feladatokat meg tudjuk osztani – ha kell, ide is elhozza, vagy sétál vele, hogy legyen időnk beszélgetni.

A film története kapcsán különösen érdekes ez a téma. A forgatás alatt volt várandós?

Nem, a forgatáskor még nem voltam várandós – egy küzdelmesebb időszakban voltam az oda vezető úton. A film és az élet ritkán halad párhuzamosan.

Kerekasztal-beszélgetés a film sajtóvetítése után. A színpadon (balról jobbra): Iványi Petra, Schmied Zoltán, Székely Rozi, Sipos Vera, Török-Illyés Orsolya és Gyárfás Dorka (fotó: Tóth Artin)

Létezik idilli pillanat a filmkészítéshez?

Ez az országtól is függ. Elképzelhető például, hogy egy sikeres amerikai indie, azaz független alkotó akkora bevételt termel a filmjeivel, hogy meg tudja teremteni az idilli körülményeket. Dolgozhat a barátaival, és valóban közös munkaként élheti meg a folyamatot. Mert a filmkészítésben nagyon erős az együttalkotás szelleme. Ugyanakkor borzasztóan nehéz műfaj: hosszú munkaórák, szélsőséges körülmények, hóban, fagyban – vagy negyven fokban. Éppen ezért különösen fontos, hogy figyeljünk egymásra.

A film három országban készült, és több forrásból állt össze a költségvetés. Hogyan?

Magyar, német és francia beszállásokból. A német koproducer adta magát: a rendező, Nagy Borbála a berlini DFFB-n [Deutsche Film- und Fernsehakademie Berlin – Német Film- és Televízióakadémia Berlin – a szerk.] végzett. Az intézmény eszközökkel és utómunka-kapacitással is segített. Bori a rövidfilmjeivel több német díjat is elnyert – az azokkal járó pénzösszeg akár első nagyjátékfilmbe is befektethető. A francia támogatás egy regionális alaptól érkezett, Új-Aquitaniából; a koproducerünket egy bordeaux-i szakmai fórumon ismertük meg.

Sipos Vera és Schmied Zoltán a filmben (forrás: Budapest Film)

A sokféle forrás mennyire nehezíti a produceri munkát?

Sokkal bonyolultabb a logisztika, és még Európán belül is jelentősek a kulturális különbségek. Ezek összehangolása részben az én feladatom. Amikor egy forrásból jön a pénz, annak felhasználása elsősorban költségvetési kérdés, de ha több országból érkezik, ott már diplomácia is szükséges. Ráadásul „drágább” országokkal dolgozunk együtt: Németországban és Franciaországban bizonyos munkafázisok sokkal többe kerülnek. Alacsony költségvetésnél különösen bosszantó olyan munkafázisokat drágább országban csinálni, amelyeket itthon is elvégezhetnénk, de néha muszáj megtennünk, hogy megfeleljünk a támogatók előírásainak. Ezeket kell mérlegelni, majd meghozni a film számára legjobb döntéseket.  

Hogyan indult a közös munka a rendezővel?

Korábbról ismertük egymást, de a rövidfilmjeit még nem velem csinálta. Amikor megkeresett, Berlinben élt, és több magyar producerrel is beszélt – ezt kifejezetten szimpatikusnak találtam. Fontos, hogy megtalálja az ember azt, akivel egy hullámhosszra kerül. A forgatókönyv talán a második vázlatnál tartott, még nem volt forgatásra kész, de erős alap volt. A téma és Bori alkotóként azonnal érdekelt, onnantól együtt dolgoztunk tovább.

Az inkubátorprogramban való részvétel mennyire jelent ma előnyt?

Hat-hét éve, amikor a FOMO-t készítettük Hartung Attilával, még volt egyfajta jóérzésű segítségnyújtás a szakmában. Tudták, hogy kicsi a büdzsé, mostohák a körülmények, de aki megengedhette magának, jött velünk. Ma nehezebb a helyzet. A független filmek még kilátástalanabb helyzetben vannak, nagyobb segítségre szorulnak. Az inkubátoros keret kevesebbet ér, a forgatókönyvek azonban nem mindig alkalmazkodnak a százhúsz-milliós támogatási plafonhoz [A film létrejöttét részben a Nemzeti Filmintézet Inkubátor Programja támogatta – a szerk.].

Nagy Borbála a film sajtóvetítésén (fotó: Tóth Artin)

Kellett a film készítése során kompromisszumokat kötniük?

Inkubátorfilm esetén szinte mindenki kompromisszumot köt: a stáb és a színészek is nyomott áron dolgoznak. Kevesebb a forgatási nap, és a kompromisszum általában a látványban jelenik meg. Ezek a filmek gyakran megkapják a kritikát: „látszik rajta, hogy olcsó”. A Mambo Maternicát Budapesten, Párizsban, Bordeaux-ban és Berlinben forgattuk. Ha több pénzünk lett volna, talán több jelenetet vettünk volna fel külföldön és a forgatási időszak is tovább tartott volna.

Valós helyszíneken forgattak. A költségkímélés miatt döntöttek így?

Ez részben racionalizálás és fenntarthatósági kérdés is. Egy egynapos helyszínt műteremben felépíteni rengeteg hulladékkal jár, nemcsak a költsége magasabb. Ha nem muszáj hatszáz köbméter vizet ráereszteni egy díszletre, inkább valódi térben dolgozunk. Ugyanakkor hosszabb jeleneteknél érdemes lenne díszletben forgatni – kényelmesebb és kontrolláltabb.

Székely Rozi a filmben (forrás: Budapest Film)

A Mambo Maternica kifejezetten aktuális témát dolgoz fel. Ez megkönnyítette a támogatásszerzést?

Nyugat-Európában igen. Itthon inkább a közönségtalálkozók iránti érdeklődésben érzem a támogatást. Sokkal nyitottabbak a beszélgetésekre, mert a téma sokakat érint.

Producerként mennyire vesz részt a kreatív folyamatokban?

Szerzői filmekről beszélünk, nem megrendelt munkákról. Véleményezem a forgatókönyvet, részt veszek a casting gondolkodásában, a vágatot rendszeresen megnézem, de nem hozok döntéseket a rendező helyett. Erősen részt vevő producer vagyok, szeretek jelen lenni a forgatáson is, de jó csapat vesz körül, így hátrébb lépve is biztonságban érzem a filmet.

Török-Illyés Orsolya a filmben (forrás: Budapest Film)

Hogyan látja a magyarországi üzleti élet szerepét a filmkészítésben? Miként tudnának erősebben jelen lenni, és hogyan válhatna alapértékké a cégek számára a kultúra támogatása?

Ez iszonyúan izgalmas kérdés. Amikor külföldi fesztiválokon járok – kisebbeken és nagyobbakon egyaránt –, mindig feltűnik, hogy milyen presztízse van a kultúratámogatásnak. Szinte nincs olyan esemény, ahol – hangsúlyozom: ízlésesen – ne lenne tele a fotófal nagyvállalatok logóival. Ott természetes, hogy egy jelentős cég jelen van a kulturális térben.

Persze más a helyzet, ha egy világcég központja Párizsban vagy Berlinben van, és onnan támogat egy fesztivált, mint amikor a budapesti leányvállalatnak kellene megtennie a helyi büdzséből. Nyilván az erőforrások sem ugyanazok. Mégis azt gondolom, hogy a kultúra támogatása be tudna csorogni azok közé az értékek közé, amelyeket a nagyvállalatok a zászlajukra tűznek vagy beemelnek a CSR-stratégiájukba.

Nem vagyok naiv: érzem, hogy világszerte hátrébb sorolódik a kultúra a prioritási listán, nemcsak Magyarországon. Most mégis bizakodom. Tárgyalunk például a Telekommal Hartung Attila új filmje kapcsán, és úgy tűnik, igyekeznek közelebb kerülni a filmes kultúrához. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy filmek esetében a cégek inkább eszközzel vagy kapacitással segítenek. Gondolhatunk például a Porsche Hungáriára, amely autókat biztosít, de közvetlen pénzügyi beszállás ritkán történik – az inkább olyan közönségfilmeknél jelenik meg, ahol több százezres nézőszám várható.

Ez végső soron kulturális döntés a cégvezetők részéről: mi a fontosabb? Az, hogy a logó több százezer ember előtt jelenjen meg, vagy hogy olyan kulturális tartalom mellé álljanak, amely lehet, hogy kisebb közönséget ér el, ám értékes üzenetet hordoz? Ideális esetben a kettő nem zárja ki egymást. Az pedig különösen fájó, hogy Magyarországon még mindig nincs olyan szabályozás, amely – ahogy Európa számos országában – kötelezné a nagy streaming szolgáltatókat, hogy bevételük egy részét visszaforgassák a helyi kultúrában [Az EU AVMS-irányelv lehetővé teszi, hogy az országok kötelezzék a streamereket helyi befektetésre; Magyarország eddig nem élt ezzel a lehetőséggel – a szerk.] A Netflixnek vagy bármely más platformnak jelenleg nincs kötelező magyarországi költése. Pedig ez strukturálisan is erősíthetné a hazai filmgyártást.

Jelenet a filmből (forrás: Budapest Film)

A Mambo Maternica nem csupán három nő története, hanem annak a vizsgálata, hogyan hozunk döntéseket akkor, amikor nincs egyetlen jó válasz. És talán ugyanígy működik a filmkészítés is: bizonytalan terepen, kockázatok között, mégis hittel. Hittel abban, hogy érdemes megszólalni. Egy elsőfilm mindig vállalás. A rendező, a producer és a stáb részéről. És valamennyire a néző részéről is. Mert amikor beülünk rá, mi is állást foglalunk: figyelmet adunk.

És a figyelem ma talán a legnagyobb támogatás, amit adhatunk.

Nyitókép: Iványi Petra (fotó: Tóth Artin)

Lásd még:

Film az anyaság kimondatlan kérdéseiről: premier előtt a Mambo Maternica – Nagy Borbála filmje premier előtt több helyen látható az országban

Az anyaság nem pusztán individuális ügy – Budapesten, Berlinben és Párizsban forog Nagy Borbála első nagyjátékfilmje

A függetlenség ára – Interjú Salamon András rendezővel

Amikor a szűkösség szabadságot szül: a független film rejtett terei – Beszélgetés a Minden csillag című filmről Waskovics Andrea színművésszel és Petrovits Genovéva producerrel

A legkisebb költségvetésből készült legnagyszabásúbb sorozat – Beszélgetés Szabó Ádámmal, a Nincs visszaút című dokumentumfilm-sorozat alkotójával

„Olyan filmek létrejöttében szeretek részt venni, amelyeket akár tanítani is lehet” – Beszélgetés Muhi Andrással