„Most kellene sokat dolgozni!”

A Budagyöngye előtt találkozunk. Ruganyos léptekkel érkezik, melegítőben, tornacipőben, munkából – 2024 júliusától ugyanis a Dagály Termálfürdő úszómestereként dolgozik. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Máté Gábor és Horvai István osztályában diplomázott 2003-ban. Tagja volt a székesfehérvári Vörösmarty Színháznak, az Új Színháznak, játszott a Thália, a József Attila, a Centrál Színházban, szerepelt filmekben, televíziós sorozatokban, jelenleg a Belvárosi Színházban a Lavina, a 6színben pedig a Kódfejtő című darabokban láthatjuk. Amatőr triatlonista. Száraz Dénes színművészt ismeri és szereti a magyar közönség, az utóbbi időben mégis alig találja meg szerep, munka, alkotás. Pedig ő úgy érzi, megérkezett, készen áll.

Mivel telnek a napjai?

Tegnap este improvizáltam egy jót Bácskai Juli Pszichoszínházában Budaörsön, majd ötkor keltem, mentem a Dagályba, szolgálatba. Az ötvenméteres medencénél voltam, utána ugyanott úsztam és most itt vagyok. A délutánt pedig a fiammal töltöm. A január jól alakult, volt kilenc előadásom, az uszodába pedig heti ötször kell menni – ez kimerítő. Mert van, hogy jól eltelik az idő, de azért akadnak komor pillanatok. Amikor az ember magába fordul, mert hat-nyolc órája ül a termálmedencénél, nem igazán szól senkihez, csak figyeli a vizet. Podcastekkel múlatom az időt, keresem a közéleti tartalommal, tudománnyal, politikával kapcsolatos szakértői beszélgetéseket, így könnyebben tanulok, és sokszor rácsodálkozom a hallottakra – ezek fontosak az életben. Olvasni csak a wellnessnél tudok, most éppen Cserhalmi könyve van nálam. Ja, és Bartók Rádiót hallgatok, újabban hegedű- meg csellódarabokat. 

Száraz Dénes (fotó: Lamos Csaba)

Hogyan lépett be az életébe az úszómesterség? 

Valamit muszáj volt ideiglenesen találnom. Mondjuk, az ideiglenesség nézőpont kérdése, hiszen már hét-nyolc hónapja csinálom. Úgy alakult, hogy nem kaptam elég munkát, azon kattogtam, mit csinálhatnék, amihez nem kell egy teljesen új szakmát elsajátítanom. Triatlonozom, amelynek része az úszás, és itt bármikor úszhatok meló után, a Dagály ötvenes medencéje nyitott, ott a Duna-part, szép a kilátás. Fontos szempont volt az is, hogy ne egy irodában, zárt helyen dolgozzak. Elvégeztem tehát egy tanfolyamot, és azóta is csinálom.

Olyan könnyedén beszél róla, pedig nehéz lehetett ezt meglépni.

Nehéz volt, persze. 2003-ban diplomáztam, és bár mindig hullámzó volt a pályám, de nullára még soha nem csúsztam. Tavaly júliusban azonban összesen három előadásom volt, muszáj volt valamit keresnem. Nem akarok úgy tenni, mintha rendjén lenne, hogy Máté Gábor és Horvai István osztályába jártam, náluk diplomáztam, és most nem élek meg a szakmámból. De a helyzetem nem kirívó. Félre ne értse, nem az úszómesterséget szeretném lehúzni, remek szakma, ugyanolyan hivatás, mint bármi más, amire feltesszük az életünket. Arról van szó, hogy nem ezt tanultam, nem ebben fejlesztettem, képeztem magam, nem ez a fő csapásirány számomra. Színész vagyok. És irtó ritka, hogy olyan felkérést kapjon az ember, amire azt mondja, van értelme, ezért tanultam. Színészként nem vagyunk a helyünkön, és erről nyilván tehetnek a kereskedelmi csatornák, a celebkultúra. El vagyunk ájulva a streamingplatformokon futó külföldi filmektől, sorozatoktól és az azokban szereplő művészektől, pedig, ha lenne rá lehetőségünk, színészként mi is ott lehetnénk, megvan hozzá a tehetségünk. De lehet, hogy ez egy jel: talán mást kellene csinálni. Bár most játszom két előadásban, amelyekre igazán büszke vagyok, a kritika is jól fogadta és a közönség is szereti azokat. Szerelem-előadások: a Belvárosi Színházban a Lavina és a 6színben a Kódfejtő. Na, az ilyen darabok miatt lesz az ember színész. Legalábbis én biztosan ezért lettem. A témájuknak, a mélységüknek, a rendezőjüknek, a helyszíneknek, a szerepeknek, a kollégáknak köszönhetően alkotó munkát tudunk végezni. Így szeretek dolgozni. Szerintem csak így érdemes. A Lavinát játsszuk havi kétszer, a Kódfejtőt egyszer. Mindeközben az edzőmtől hetente megkapom az edzéstervemet, mindennapra van valami: úszás, bringa, futás.

Melyik a kedvenc?

A bringa. Tizenkét éves korom óta csinálom.

Mit jelent önnek a sport? Verseny, kihívás, játék, énidő?

Őszintén? Drog. És néha átbillenek a másik oldalra. De ha lefutok huszonhárom kilométert, sokkal jobban érzem magam. Sport nélkül nekem nem megy, egyszerűen a testemnek szüksége van arra, hogy használjam. Fizikailag is. Mindazonáltal addiktív és veszélyes, ha nem hagyjuk pihenni a szervezetet. Ezért van edzőm, hogy figyeljek erre. Még egy okosórát is vettem, ami monitorozza az alvásomat.

Száraz Dénes (forrás: Száraz Dénes)

Egy korábbi interjúban említette, Scott Jurek amerikai ultramaraton futó „Tedd a dolgod, és kész!” kijelentése inspirálja. Eszerint él? 

Azt hiszem, igen. Ez, az élet minden területére érvényes szemlélet leegyszerűsíti a problémákat.

A Színművészeti Egyetemen szerzett tapasztalatairól pedig korábban így nyilatkozott: „A szakma nehézségét és igazságát kaptam meg az egyetemen”. 

Igen, és ma is tartom, amit mondtam. Nem vitatom a színművészetis tanárok szakmaiságát, távol álljon tőlem, hogy bármi rosszat mondjak róluk. De egy fontos dolgot ne feledjünk: az, hogy egy olyan iskolában, ahol tizennyolc-húsz éves fiatalok teljesen megnyílva, a lelkük legbelsőbb zugaiba engednek bepillantást számukra vadidegen embereknek, a legkülönbözőbb karaktereket formálják meg, fájdalmat, bánatot, szomorúságot bányásznak elő magukból, és nincs mellettük valaki, például egy pszichológus, aki segít, aki rálátva ezekre a folyamatokra támogatást nyújt nekik, na, szerintem ez a legnagyobb bűn. Legalábbis 1999-ben, amikor ott tanultam, nem volt ilyen segítő szakember. Pedig ha nekem akkor valaki azt mondta volna: „Dénes, értékes ember vagy, ilyen és ilyen jó tulajdonságokkal, ne akarj másokhoz hasonlítani, találd meg saját magadat!”, akkor könnyebb lett volna ez az egész. Sőt ma is könnyebb lenne. Bementem az egyetemre magabiztos gyerekként, és 2003-ban kijöttem önbizalomhiányos emberként. Elvették az önmagamba vetett hitemet. Azóta igyekszem összeszedni magam.

Kemény szavak. 

Igen, kemény szavak. Tudja, mikor sikerült rátalálni a saját hangomra? Az elmúlt években. Meg az imént említett előadásokban. Most, hogy megvan, most kéne sokat dolgozni. És ilyen munkákat csinálni.

Simon Kornéllal a Kódfejtőben (fotó: Szkárossy Zsuzsa / 6SZÍN)

Hosszú utat járt be idáig: színházak, reklámok, filmek, sorozatok. Pályafutása számos mérföldköve közül melyik mit mesél önről? Mit tettek hozzá ahhoz a Száraz Déneshez, akivel ma beszélgetek?

Tényleg volt minden. Simon Kornéllal játsszunk a Kódfejtőben, éppen ő mondta a napokban: „Dini, akárhány színészt ismerek, neked a legérdekesebb és a leggöröngyösebb a pályád”. Azt mondja, hogy ilyet még nem látott. És már csak röhög, hogy mit csinálok: uszodamesternek álltam? És már én is vele nevetek. Igen, volt sok minden. Ha ki kéne emelnem közülük néhányat, akkor a már említett Lavinát és a Hurok című filmet mondanám Madarász Istivel. Főszerepet játszottam, számomra ez óriási dolog volt.

Van olyan szerepe, amely különösen közel áll önhöz? És van-e szerepálma?

Hogy mennyire áll közel hozzám, az nem igazán számít. Inkább magát a szerepet szeretem eljátszani, megteremteni, előhozni magamból. A Lavinában például egy negyvenöt éves fickót játszom, aki próbálja újrakezdeni az életét, van egy huszonéves barátnője. Együtt mennek el egy baráti házaspárhoz – ők egykorúak, évtizedek óta házasok. A helyzetből keletkező viszonyok kibontakozása elképesztően érdekes. Ahogyan az is, mit ért abból a fiatal barátnő, mi fontos egy középkorú férfinak, hogyan tud megfiatalodni, létezni a lány mellett. A másik a Kódfejtő, ahol Kornél egy homoszexuális autista zsenit játszik, én pedig a darab folyamán három, egymástól élesen eltérő karaktert formálok meg, szinte ötpercenként váltogatva azokat, így magát a másságot mutathatom meg három különböző reakción keresztül. Nagyon jó, érzékenyítő előadás. Szerintem ez lenne a feladatunk nekünk, színészeknek: a társadalomkritika, az érzékenyítés, reakció az igazságtalanságra, az egyenlőtlenségekre. Ennek van értelme igazán. Tükrök vagyunk, membránok, egy nehéz, terhelt, kemény világban. Hiszek a dráma erejében. Vígjátékot is jó játszani, és fontos, nagy meló az is, de az igazi rezgő membrán a dráma. Egyszer szeretném eljátszani a Macbethet. Na, az fontos szerep, izgalmas. Megmutatja a férfiúi összetettséget: adott az erős harcos, akit mégis egy nő, a szeretett nő befolyásol. Ez a küzdelem nagyon is közel áll hozzám, kicsit én is ilyen vagyok. Ha valaki rám néz, lát egy képet, egy kisugárzást, egy energiát. És ha megismer, kiderül a határozatlanság, a bizonytalanság, a túlérzékenység, az pedig már általában nem kell. Macbeth karakterében ezzel lehet dolgozni. Kemény fickó, aki nekimegy bárkinek, a frontvonalban harcol, de közben iszonyatosan befolyásolható. Engem is elvakít a szerelem. 

A Lavina című előadásban (fotó: Éder Vera / Orlai Produkció)

A megformált szerepek, karakterek alakították a személyiségét?

Nem mondanám. Viszont az, hogy egy szerepet jól formáltam-e meg, és az számomra sikerélmény-e, az formál. Hozzám tesz valamit – más az attitűdöm az élethez, más a viszonyom a hétköznapokhoz, tegnap például Bácskai Juli Pszichoszínháza után boldogan jöttem haza, mert úgy éreztem, jól oldottam meg a feladatot. Ez fel tudja dobni az ember életét, hetét. 

Analizáló alkat: szó szerint magára húzza a karaktert, amit megformál. Mennyire megterhelő ez a mély átlényegülés?

A Kék róka című filmben (forrás: MEGAFILM)

Egyáltalán nem az. Sőt inkább marha jó érzés, amikor elkapok egy karaktert, és az életre kel. Klassz lazán benne lenni egy karakterben és abból megszólalni. Megtalálni karakterjegyeket, beszédstílust, gesztust. Ezeket általában kitalálom, vagy filmekből veszek példákat, könyvből, más előadásokból. Ezért szerintem az egyik legfontosabb feladatunk nekünk, színészeknek, olvasni, filmeket nézni, napra késznek lenni mindenben – különben miből merítünk, mit játszunk el? Rá kell vennünk magunkat, hogy érdeklődjünk: leginkább minden iránt. De ez nem esik nehezemre. Mostanában valahogyan ez is lazábban megy. Könnyebben, természetesebben tudom életre kelteni a karaktereket. Talán eljutottam oda, hogy már magamból építkezem. Lehet, hogy öregszem. Érdekes, egyre jobban hiszek abban, hogy filmen jó tudnék lenni, olyan igazán jó. Tudja, amikor nézőként azt érzi, hogy igazából nem is játszik a színész, annyira zsigeri a dolog. Azt szerintem nagyon tudnám hozni – már most is megkapom különböző rendezőktől, hogy játsszak már valamit. De a viccet félretéve, bízom benne, hogy jöhet még egy drámai szerep, egy skandináv típusú nyomozós filmben, tragikus életekkel, titkokkal terhelt sorsokkal, harminc ledarált lábbal a medencében és sötét hangulatokkal. Azt nagyon szeretném. Talán egyszer eljön az ideje.

Nyitókép: Száraz Dénes (fotó: Lamos Csaba)

Lásd még:

„Itt sosem lesznek az elsőkből utolsók” – Beszélgetés Márfi Márk színművésszel

„Felvállaltam: igen, ez vagyok én” – Beszélgetés Bíró Eszterrel