Művészetterápia másként – az élőzene erejével

Dr. Kövi Zsuzsanna és Kövi Arthur Bálint nem csak a magánéletben alkot párt; művészetterápiás foglalkozásokon is partnerek. Az élőzene varázsáról, energiák találkozásáról és nem hétköznapi egészségfejlesztő programjukról beszélgettünk.

Házaspárként evidens a kapcsolódásuk a magánéletben, de hogyan jött létre a művészetterápiás program?

Kövi Zsuzsanna: Körülbelül tíz éve kezdtem el művészetterápiás csoportfoglalkozásokat tartani pszichológushallgatóknak a Károli Gáspár Református Egyetemen. Ezeken az alkalmakon néha Bálint is részt vett meghívott előadóként, és élőben csellózott.

Jelenleg is az egyetem falain belül tartják ezeket az alkalmakat?

K. Zs.: Most ősszel egy művelődési házban, az Óbudai Kulturális Központban indultak önismereti és művészetterápiás csoportjaink. Ezeket természetesen már nem egyetemistáknak tartjuk, részt vehet rajtuk bárki, aki jelentkezik.

Hogyan definiálná azt a fajta művészetterápiát, amit önök nyújtanak?

K. Zs.: Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem pszichoterápia. Úgy mondanám inkább, hogy lelkiegészség-fejlesztő programként működik, amelynek az Antalfai Márta-féle komplex művészetterápiás módszertan az alapja. Tehát ezt nem pszichiátriai betegeknek, hanem olyan egészséges embereknek tartjuk, akiknek van valami életnehézségük vagy lelki problémájuk, amiben segítséget tudunk nekik nyújtani.

Miben egyedi, amit csinálnak?

K. Zs.: Amiben szerintem nagyon különleges, az az élőzene. Sok művészetterápiás foglalkozáson a zene számítógépről vagy CD-ről megy. Én is így kezdtem a pszichológiai művészetterápiás foglalkozásokat, aztán amikor Bálint egyszer eljött, és élőben játszott csellón, megfigyeltük, hogy – összehasonlítva azzal, amikor a számítógépről ment a zene – sokkal mélyebb alkotások, nagyobb katartikus rálátások születtek. A legkülönlegesebbnek Bálint improvizációs képességét tartom: ráhangolódik a csoporttagokra, a reakcióikra, és annak megfelelően alakít a zenén. Előfordul olyan is, hogy a résztvevők alkotásai alapján kezd el zenélni, és az egész egy „itt és most” spontán egymáshoz kapcsolódás a zene segítségével.

Kövi Arthur Bálint: Próbálom őket személyesen megragadni zenével. Varázslat a lelkekkel, misztikum, amit Zsuzsi csinál ilyenkor.

Miként tudja egymást segíteni a zeneművészet és a pszichológia a gyógyító munkában?

K. Zs.: A pszichológiai gyakorló munkámban, a tudományos munkámban és az oktatói munkámban is három dolgot integrálok: a művészet gyógyító erejét, a természet gyógyító erejét és a hit gyógyító erejét. Az utóbbin nem feltétlenül istenhitet kell érteni, hanem azt, amibe az életünk értelmeként hitet vetettünk. Az én fejemben a lelkiegészség-fejlesztés úgy forr össze a zenével, hogy segíti a nem látható világgal, illetve a belső megérzéseinkkel való kapcsolódást. A zene által előhívhatók olyan lelkiállapotok, amiket nem biztos, hogy tudatosan képesek vagyunk előidézni.

K. A. B.: A zenében nagyon nagy segítő erő van. Amikor a megfelelő pillanatokban megjelenik az élőzene, az olyan, mintha az emberi lelkek számára valami nagyító lenne, hirtelen kinagyítana, kitágítana valamit, és így, zenével kiegészítve a terápia sokkal nagyobb hatást fejt ki, mint önmagában.

Milyen elemekből épül fel egy művészetterápiás alkalom?

K. Zs.: Általában van pár ellazulást, befele fordulást segítő gyakorlat, amely előhoz valamilyen képeket, érzéseket. Ezt az ellazulást és belső képalkotást segíti általában egy vers és egy hozzá kapcsolódó zene. Ezután az élmények feldolgozása történik, ami jellemzően képzőművészeti alkotás: lefestik, lerajzolják, esetleg agyagból megformálják mindazt, ami megfogalmazódott bennük. Az alkotásokkal kapcsolatosan mindenki megoszthatja érzéseit, asszociációit. Arra is volt példa, hogy az alkotásokra kapott asszociációkból aztán a résztvevők verset alkottak vagy eltáncolták az érzéseiket. Csináltunk már olyan alkalmat is, amikor a résztvevők jeges vízbe mártották a kezüket, és utána ezt a fájdalmat festették meg. Mert ha már „kint van” egy érzés, akkor rá tudok nézni, és így jobban el is tudom engedni.

Miben ragadható meg a művészetterápiás foglalkozás lényege?

K. Zs.: Én nem a csoport direktív vezetője vagyok, hanem moderátor vagy facilitátor, és elősegítem, hogy a tagok adjanak nem ítélkező, egyes szám első személyben megfogalmazott visszajelzéseket arról, hogy milyen érzést kelt bennük a kép, mire asszociálnak. Magát az alkotást nem kell minősíteni, hogy szép-e vagy sem, mert nem az a lényeges. Amikor készen vannak a művek, akkor minden résztvevő címet ad a saját munkája mellett a többiek alkotásainak is. A többiek természetesen semmit nem tudnak arról, hogy milyen lelkiállapotban van az adott illető, mi zajlik benne, miért azt alkotta, amit, és ily módon tükröt tartanak neki. Nagyon érdekes, ahogy ezek a címek, asszociációk, érzések, amiket a társak mondanak, segítik az egyént annak a kérdésnek a megválaszolásában, amivel ő a csoportba érkezett. Sokszor katartikus élmény, hogy ezekben a címekben ott van a válasz.

Feltételezem, van valamilyen előre elgondolt tematikája ezeknek az üléseknek, ugyanakkor a résztvevők is alakítják, hogy mi történik közben.

K. Zs.: Igen, a csoporttagok elmondják, hogy melyek az aktuális kérdések az életükben, mi az, amivel most szeretnének foglalkozni vagy mi az, amire választ szeretnének kapni. Egyrészről tehát hoznak valamilyen témát. Másrészről pedig minden alkalomnak van egy konkrét tematikája. Mindez Antalfai Márta művészetterápiás módszertanából ered, és nagyon jónak tartom, ahogy minden hónap ráhangolódik a természeti körforgásra, a világ aktuális működésére. Novemberben például megjelenik a halottak napja, az elmúlás, a halállal való szembenézés, húsvétkor, tavasszal az újjászületés, az újév kezdete, karácsonykor, a szeretet ünnepekor a belső fény megtalálása, annak továbbadása. Ősszel a termésekkel foglalkozunk, olyan értelemben is, hogy aktuálisan mi a termés az életünkben. Mérlegre tesszük, hogy miket arattunk le eddig, mit tudunk még összegyűjteni és mit tudunk elengedni.

Adódik a kérdés: a természet más vonatkozásban is megjelenik a terápiában, például különleges helyszínek formájában?

K. Zs.: Van egy háromórás programunk a Mátyás-hegyi barlangban, ami egy klasszikus kúszós-mászós barlang, szűk járatokkal, és ahova már többször levittük a csellót is. Ott van egy, a természet által kialakított színházterem, aminek nagyon jó az akusztikája, és körbe le lehet ülni. Mintha csak az anyaméhben lennénk. Nagyon katartikus tud lenni, amikor lekapcsoljuk az összes lámpát, és a sötétben meghallgatunk például egy Bach-művet. Később többen azt mondták, hogy ez az élmény megváltoztatta az életüket, megvilágosodásszerű pillanatot éltek át. Sokan szembenéztek a saját sötétségükkel vagy a halállal, ami korábban nagyon félelmetes volt számukra, de amikor tapasztalták a teljes sötétséget, mégis nyugalmat és békességet éreztek, nem félelmet.

Muzsikusként önnek milyen pluszt jelent egy-egy ilyen természeti helyszín?

K. A. B.: Amikor levisszük a barlangba a résztvevőket, az nem csak nekik, nekünk is óriási élmény, arról nem is beszélve, hogy a természet gyógyító ereje önmagában is nagy segítőnk. Számomra mindenképpen pluszsegédletet jelent, ha Zsuzsi természeti környezetben tart kurzust, és én ehhez csatlakozom zenészként. Olyankor nem csak az ő zseniális tudománya van jelen, ahogy a lelkekkel bánik, hanem a zene és mellette a természet is – mint kvázi három istenség. Amikor hagyományos teremben van a művészetterápiás foglalkozás, akkor a természet gyógyító szerepét nem érezzük olyan erősen.

Mi az optimális csoportlétszám egy ilyen összejövetelen, ami csoportenergetikai szempontból is ideális, ugyanakkor profitábilis is?

K. Zs.: A barlangi programot egyáltalán nem pénzért csináljuk, mint ahogyan azok a túravezetők sem, akik kísérnek bennünket. A természet óvása érdekében nagyon limitált, hogy hány fő mehet le egyszerre a barlangba, úgyhogy ebből nem is lehetne és nem is akarunk bizniszt csinálni. A barlangban 10-12 fő az ideális csoportlétszám, a klasszikus művészetterápiás csoportban a 6-8 fő.

Az elmondottak alapján úgy tűnik, ez a fajta művészetterápia kifejezetten felnőtt korcsoportnak szól.

K. Zs.: Ez a komplex művészetterápiás, lelkiegészség-fejlesztő program felnőtteknek való, de hasonló művészeti és pszichológiai foglalkozásokat, tábort tartottunk már gyerekeknek is. Az a fő különbség köztük, hogy a felnőtteket célzó művészetterápia hosszabb, többalkalmas foglalkozás, míg a gyerekekkel van, hogy csak egyszer-kétszer találkozunk, például egy táborban. Ettől függetlenül az a tapasztalatunk, hogy egy-egy alkalom is nagyon katartikus, transzformatív tud lenni.

Milyen fajta zenét játszik ezeken a terápiás alkalmakon?

K. A. B.: Egyrészről komolyzenét játszom, megírt darabokat, másrészről improvizatív elemekkel segítem az inspirációt. Ezek az inspiratív elemek emblematikusak, olyanok, mint a filmzenében egy kis színezés. Ez önmagában nem tekinthető nagy zenei teljesítménynek, mégis, amikor egy vers felolvasásakor megjelenik, akár csak alig hallható hangokkal is, nagyobb hatást ér el az emberi lelkekben, és segíti a terápiás munkát. A cselló egyébként kitűnően alkalmas a nagyon szép, melankolikus, kicsit a fájdalom szépségét is megmutató muzsikálásra.

Előre egyeztetik, hogy milyen zene lenne megfelelő az adott összejövetelen?

K. A. B.: Megbeszéljük, hogy a zene milyen hangulatú legyen, milyen érzelmet próbáljon közvetíteni, mit segítsen előidézni, és ezeket a zenei betéteket a megfelelő pillanatokban helyezem a folyamatba. Hogyha a Zsuzsi kéri, akkor disszonáns zenét játszom, de általában nem ezt kéri (nevet). Bennem elég sokféle energia van a zenében is, és szeretem a tüzet, az erőt megjeleníteni.

Csellóművészként mit nyújt önnek egy-egy ilyen muzsikálás?

K. A. B.: Hihetetlenül élvezem, ha nyitott közönségnek játszhatok. Az emberek nem tudják, de lényegében koncertet adok nekik titokban, mert kompozíciósan improvizálok, ugyanúgy, mint egy koncertteremben. A művészetterápiás alkalmakon a befelé figyelés sokkal fókuszáltabb, koncentráltabb, mint egy hagyományos koncerten. Nekem ez hatalmas élmény. Szeretem az intimebb környezetet, mert így közelebb kerülünk egymáshoz, sokszor fizikai értelemben is. Nekem egyfajta misszió, hogy a koncertélményt elvigyem a privát szférába. Amikor Zsuzsi megpuhítja a lelkeket, az nekem kiváló lehetőség, másfelől nagy felelősség is, hogy milyen húrokat pengetek. Nekem, az én lelkemnek is jó, amikor zenélhetek, és egyfajta gyógyító erő, terápiás jelleg visszahat rám is. Azok a különösen jó alkalmak, amikor én is teljesen fel tudok oldódni, amikor az én lelkem is gyógyul.

Vannak távlati terveik a programmal kapcsolatban?

K. Zs.: Már régebb óta tervezem, hogy a barlangi terápia keretében együtt dolgozzak egy pszichiáterrel, de még nem találtam olyan pszichiátert, aki nagyon le akart volna jönni a barlangba (nevet), illetve eddig ez nem fért bele az időmbe. Nagy álmom továbbá barlangi születéscsoportokat tartani. A barlang több járata is olyan, mintha szülőcsatorna lenne, ahol újra át lehet élni a születést – ami lehetőséget ad a születéskori traumák átírására.

K. A. B.: Szeretném, ha majd a művészetterápiát több olyan helyszínre is el tudnánk vinni, ahol a természet közvetlenül is megjelenik.

Személyesen mit ad önöknek a közös munka?

K. A. B.: Amikor egy-egy terápiás alkalom után a résztvevők arról számolnak be, hogy nekik ez életre szóló élményt jelentett, az nekünk is nagyon lelkesítő, ránk is nagy hatással van. Igazából annak van értelme az életben, hogy ezáltal segíteni tudunk az embereknek.

-------------------------------

Dr. Kövi Zsuzsanna:
Pszichológus, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Pszichológiai Továbbképző központjának tanszékvezető egyetemi docense. NLP- és művészetterápiás végzettséggel bír. Tanulmányait az ELTE Pszichológia szakán végezte. Doktori fokozatát az ELTE-n szerezte személyiség- és egészségpszichológia témában. 2018-ban részt vett a KRE személy- és családorientált egészségtudomány kutatócsoportjának (KRE) megalakításában. Fő érdeklődési területei: mentálhigiéné, lelki egészség, reproduktív egészségpszichológia, élmény- és művészetterápia, ökoterápia (természettel való kapcsolat), kultúrközi pszichológia.

Kövi Arthur Bálint:
Első darabjai improvizációból születtek, melyekkel tizennyolc éves korától kezdve folyamatosan koncertezik. Középfokú zenei tanulmányait a Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskolában végezte, ahol később évekig improvizációt tanított. Húszas évei elején második lett az országos Starker János gordonkaversenyen, majd harmadik a Kertész Ottó csellóversenyen, később a legjobb vonóstanszaki diplomázóként pénzjutalommal végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen mint gordonkatanár és kamaraművész. Diplomahangversenyén saját szólógordonkára írott szvitjét is játszotta. Tagja volt a Mendelssohn Kamarazenekarnak, az Instrumenta Nova kamarazenekarnak és a pécsi Pannon Filharmonikusoknak. Művészeti vezetője volt a világzenei Cosmos triónak majd quartetnek, amely improvizatívan egyesítette a népzenét és a komolyzenét. Zenei érdeklődése, illetve darabjai széles spektrumon mozognak, több műfajt foglalnak magukban.

Nyitókép: Kövi Zsuzsanna és Kövi Arthur Bálint (a képek forrása: a Kövi házaspár archívuma)