„Nem pénz kérdése”

A magyar Forbes éveken át szentelt listát olyan filantrópoknak, akik elkötelezetten dolgoznak azon, hogy Magyarország jobb hely legyen. A lista pár éve megszűnt, lett helyette Év Filantrópja Díj, amit az idén Gauder Milán kapott. A miértekről, a hazai vállalatvezetők és tehetős emberek jótékonysági szokásairól, a lehetséges szebb jövőről a díj alapítóival, Galambos Mártonnal, a lap főszerkesztőjével és Pistyur Veronikával, a Bridge Budapest Egyesület ügyvezető igazgatójával beszélgettünk.

Több éven át mutatták be a magyar filantrópokat – miért volt szükség a díj megalapítására?

Galambos Márton: Amikor a lista megszűnt, Vera megkeresett és javasolta a díj alapítását, mi pedig örömmel csatlakoztunk a kezdeményezéshez.

Galambos Márton (fotó: Krasznai Zoltán)

Pistyur Veronika: A korábbi évek filantróplistáival kapcsolatban az volt az érzésem, hogy egyfelől ugyanazok a nevek kerülnek elő újra és újra, másfelől pedig nincs elegendő információnk. Mert kevesen voltak, akik a listára felkerülhettek, azok pedig, akiknek a neve szerepelhetett volna, vonakodtak láthatóvá válni. Meg kell tenni az első lépéseket, hogy egyszer eljussunk odáig: az érintettek szívesen mesélnek arról, mi mindent tesznek a társadalomért az üzleten túl. Hosszú az út és ahhoz, hogy célba érjünk, hiteles és megkérdőjelezhetetlen példákat kell mutatni. Ezért a díj.

2021-ben indultak, most hol tartanak ezen az úton?

P. V.: Még az elején. Már hetekkel a díjátadó előtt formálódik a fejemben, hogy mit is mondok majd, amikor ott állok Marci mellett a színpadon. És arra is gondolok, vajon mi lesz a beszédemben, ha már tizedszerre állunk ott. Addigra már lesznek elvárásaim. Most még nincsenek, csak csinálni kell, kitartóan. Remélem, kitartanak a példamutató filantrópjaink is.

Pistyur Veronika (forrás: Bridge Budapest)

G. M.: Úgy látom, hogy már a legkisebb aktivitás, segítség is életet ment. Igyekszem nem lebecsülni azt, ami van, de azt is látom, hogy apró lépésekben haladunk. Sőt időnként azt érzem, hogy visszafelé megyünk. Nem gondoltam volna tizenöt-húsz évvel ezelőtt, amikor újságíróként foglalkoztam a témával, hogy így lesz. Mindemellett időközben fantasztikus dolgok is megvalósultak. Bírnunk kell ezt az egyébként nem túl nagy komplexitást, hogy a két érzést egyszerre értsük és kezeljük: tisztában legyünk a makro csalódottsággal, miközben erőt merítünk megvalósult projektekből. A fantasztikus kezdeményezésekből, amelyekkel a díj kapcsán találkoztunk, például a Van Helyed Alapítványból és a Bátor Táborból.

P. V.: Tegyük hozzá, rendkívüli az az adományozói kör, amelynek köszönhetően az előbb említett szervezetek is tíz-tizenöt éve működnek. Éppen a díj kapcsán találkoztunk olyan személyekkel, akik nem voltak ismertek a szélesebb üzleti közegben – lehetséges ez azért is, mert a díjra civilek jelölnek. Ez volt a célunk: lássunk olyan példaértékű kezdeményezéseket, amelyek más kontextust hoznak be. Ilyen követendő példa Szakacsits Szabolcs, a 2023-as Év Filantrópja, a Tuxera alapítója. Az ő története egészen elképesztő: huszonhárom külföldön töltött év után úgy dönt, hogy visszatér az országba, és a visszatérése nem a fővároshoz, hanem a saját szűkebb otthonához, Nagykanizsához kötődik, ott tesz a fejlődésért. Ezen kívül pedig kifejezetten ökoszisztéma-fejlesztő kezdeményezéseket támogat.

Marci jól mondta: intenzíven éljük meg a kettősséget, a szomorúságot és az örömöt is, mert sokan – még ha a nagy egészet tekintve kevesen is – erejükön felül teljesítenek ebben a történetben. A szomorúságot alapvetően az okozza, hogy sokkal többeknek van, vagy lehetne lehetősége tudatosan gondolkodni a filantrópiáról, és ma még nem értjük pontosan, hogy miért nem változik a hozzáállásuk. Jövőre kutatást végzünk a Bridge Budapestben, hogy megértsük a szereplők gondolkodását, attitűdjét, viszonyulását, dilemmáit, elakadásait, az ambivalens érzéseit a filantrópiával kapcsolatban. Mert egyelőre csak benyomásaink vannak, és szeretnénk ennél tisztábban látni.

Pistyur Veronika és Galambos Márton a 2024-es Forbes Év Filantrópja díj átadóján (fotó: Fejes Bence)

A Forbes főszerkesztőjeként az üzleti élet számos vezetőjével találkozik. A velük való beszélgetésekből kirajzolódik valamiféle válasz?

G. M.: Az adományozás, illetve nem adományozás gazdasági, kulturális és pszichológiai kérdés. Az első a legegyszerűbb: nem hasít úgy a magyar gazdaság, mint a cseh vagy a szlovák, és mivel nincs is az az érzésük a vezetőknek, hogy a korábban elvárt, profiton felüli nyereséget termeltek, ezért kevésbé ötlik fel bennük, hogy adományozzanak. Márpedig Közép-Európában azt tanultuk meg – és itt jön a kulturális vetület –, hogy csak az van, amit magadnak csinálsz. Nincsenek közösségi megoldások. Csak egyéni megoldások vannak. És persze hogy ezt tanulva azt mondjuk: jobb lesz először egy lakást venni a gyereknek Londonban vagy Budapesten, vagy kifizetni a jogosítványt – kinek mire jut –, és csak utána valaki másra is gondolni. 

A válasz pszichológiai része pedig az, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon alapvetően cégalapítókról, eredeti tőkefelhalmozókról beszélünk – a pénzhez és a tulajdonhoz való viszonyuk egészen más, mint egy második vagy harmadik generációs, sikeres és vagyonos vállalkozónak. Ők azért jutottak ilyen magasra, mert az a típusú energia hajtja őket, aminek a célja annyi: megszerezni és megtartani. És ez nem rossz dolog, de jó lenne kiegészíteni a megosztással is. Megismerni az adakozás örömét. Akiben nincsen meg ennek még a csírája sem, az nem fogja érteni, mire gondolsz, ha azt mondod neki, adj a többletből.

P. V.: Ennek ellenére komoly erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy azon üzleti szereplők számára, akikben megvan a szándék, értsék, hogy az erőforrás nem csak pénz, de a kapcsolati háló és a tudásmegosztás, a lehetőségekhez való hozzáférés biztosítása is. Egyre több filantróp érti ezt, nem véletlen, hogy a három díj közül az egyik az Elkötelezett Polgár díj: aki ezt kapja, annál elsődlegesen nem az anyagi hozzájárulást értékeljük, hanem azt, ami a kapcsolatok mozgatásából, a tudásmegosztásból, a lehetőségekhez való hozzáférésből következik. Sokat teszünk azért, hogy megértessük: a bevétel, a profit, az anyagi erőforrás, az idő, a tudás kilencvenkilenc százaléka szinte mindenre elegendő. Ha csak a maradék egy százalékról tudatosabban gondolkodnánk, világok mozdulnának meg. Amennyiben a célokat tudatosan úgy tervezzük és alakítjuk, hogy kilencvenkilenc százalék marad a zsebben, és egy százalékot adunk tovább, abban nincsen veszteségélmény. De ha mindig az egész felett keressük a plusz egy százalékot, amit odaadhatnánk, az nem megy könnyen. Mert százegy százalékot produkálni nehéz. Ki lehet számolni, mennyi is az az egy százalék: lehet, hogy csak – számunkra – kisebb összegről vagy havi két óráról van szó, de másnak sokat ér. Kinek tudok segíteni könyvelőként, jogászként, újságíróként, auditorként havi két órában? Sokféle eszközzel támogathatunk fontos társadalmi kezdeményezéseket.

Galambos Márton és Pistyur Veronika a 2024-es Elkötelezett Polgár-díjas Horn Péterrel (fotó: Fejes Bence)

Azt látom, hogy ha meg is van a szándék az adakozásra, nincs meg a tudás ahhoz, hogy valóban jó helyre menjen a pénz, az idő, a kapcsolati erőforrás. Számos potenciális donor meséli, hogy évek óta beszélnek arról a családban, milyen jó lenne adni, de fogalmuk sincs, miként fogjanak hozzá. Mi ehhez próbálunk eszközöket nyújtani.

Emellett azon is törjük a fejünket, hogy mi hozhat áttörést. Mert messze le vagyunk maradva, és nemcsak Amerikához, Nyugat-Európához vagy akár Észak-Európához képest – felesleges hozzájuk hasonlítani magunkat –, sajnos a régión belül is erős a lemaradásunk. Még a balkáni országok is megelőznek minket mindenféle filantrópkontextusban. De az jól látszik, hogy a nevelésben bőven van mozgástér, igaz, ez megint tíz-húsz éves távlat, el kell kezdeni már gyerekkorban, és egyelőre Magyarországon nincs edukáció  ebben a témában. Már otthon és általános iskolai közegben kellene arról tanulni, hogy miként kell ezt csinálni. A Bridge-ben erre is gondoltunk, jelenleg is zajlik egy, a szülőknek és pedagógusoknak szóló segédanyag összeállítása – nemzetközi gyakorlatokkal és hazai jó példákkal is –, hogy hogyan lehet a filantróp minél fiatalabb korban átadni. Persze ebben az életkorban nem a pénzre, sokkal inkább a megosztásra, a közösségi élményekre kerül a fókusz. Az elmúlt harminc évben ezt a munkát senki nem végezte el igazán. A civilek tettek  azzal, hogy fantasztikus dolgokat hoztak létre, de ezzel együtt például a nagy adományozói oldal sem bővült olyan gyors ütemben. Ráadásul a civil kezdeményezésekkel kapcsolatos bizalom nincs az egekben – több okból sem, tett érte a kormányzati kommunikáció is, de el kell ismerni, hogy a civil közeg felkészültsége is fejleszthető még. Profikként, megfelelő transzparenciával kell működniük, meg kell tanulniuk jól kérni, jól riportolálni, jól építeni a kapcsolatokat. Ma még nem így működik a többség.

Ráadásul probléma az is, hogy a két világ nem feltétlenül érti egymást: az üzleti szereplő komoly professzionalizmust követel a civilektől, miközben a szociális érzékenysége nem éppen kifinomult, nem érti, hogy egy-egy társadalmi folyamat mennyi idő alatt megy végbe, hanem sokszor egyik évről a másikra történő, látványos változásokat vár el. Ez gyakran értelmetlen és aránytalan.

Mindenkinek tanulnia kell még, sok munkát elvégeznie, hogy azt mondhassuk, nincs szükség Filantróp Díjra, mert olyan sokakat tüntethetnénk ki, hogy egyszerűbb egy százas listát összeállítani.

Galambos Márton és Pistyur Veronika Küllői Péterrel, az idei Filantróp Példaképpel (fotó: Fejes Bence)

Előfordulhat olyan helyzet, hogy bár valaki rendszeresen adományoz, mégsem kerülhet fel még a jelöltek shortlistjére sem, mert vállalhatatlan?

G. M.: Nyomtatásban talán a vállalhatatlan túl erős szó.

P. V.: Fogalmazzunk úgy, hogy kritérium – ezt mindig el is mondjuk a gálán –, hogy a filantróp, akit díjazunk, a vagyonát vállalható módon építse. Ez egyébként a világon mindenhol így működik, számít a pénz eredete.

Mi alapján áll össze a zsűri?

P. V.: Olyan, elsődlegesen a civil szektorhoz kötődő szereplőket kerestünk, akiknek az adományozói oldallal is intenzív a kapcsolatuk és a maguk területén is összetett munkát végeznek. Például az Adománygyűjtő Szervezetek Önszabályozó Testületének alapítói, tagjai. Vagyis értik, amit mi is vallunk, hogy a civil oldalnak is változtatnia kell. Megjegyzem, jelenleg ebben a testületben mindössze ötvenhét civil szervezet van jelen. Ők azok, akik évente alávetik magukat az átvilágításoknak, elmondható róluk, hogy transzparensen működnek. Az adományozói oldalról jogos elvárás ez bármelyik civil szervezettel kapcsolatban. Ezt a testületet képviseli Gerencsér Balázs – ő egyébként a NIOK Alapítvány igazgatója is –, és a Cseh Balázs, a Magyar Élelmiszerbank Egyesület elnöke. Dr. Schranc Tünde, az Appy társalapítója egy innovatív, különleges modell gazdája és vezetője, ahol teret és fejlesztést biztosítanak húsznál is több, gyerekekkel foglalkozó civil szervezetnek. És itt van Balogh Máté András, aki az Art is Business vezetőjeként az üzlet és művészet közötti mecenatúrához kötődő ökoszisztémát fogja össze, képviseli és fejleszti azt. Minden területről próbáltuk integrálni azokat a szereplőket, akiknek a legátfogóbb tudása van ezen a területen. És persze egy-egy fővel képviseljük a Bridge Budapest és a Forbes csapatát.

Gauder Milnán (fotó: Fejes Bence)

Mennyire volt nehéz idén a zsűri döntése?

P. V.: Minden eddiginél gyorsabban született meg, egyhangúlag döntöttünk.

G. M.: A Forbes szerkesztőségéből nem én, hanem G. Tóth Ilda szavazott. Más módon idén is aktívan részt veszek az adakozási kultúra fejlesztésében. Néhány éve minden gálánkon egy-egy szervezet számára szervezünk gyűjtést. Hogy ne legyen személytelen az adakozás, körbejárok egy kártyaterminállal, nálam lehet fizetni. Ilyenkor közvetlen az élmény, látom, hogyan állnak a vendégeink az adakozáshoz. Mindez arra is jó, hogy érezzék: abban a közösségben, amiben mozognak – jelen esetben a Forbes közösségében – ez a norma.

Hogyan reagálnak, amikor közeledik a terminál?

G. M.: Eleinte furcsállották: tényleg jön a főszerkesztő a terminállal? Tényleg megkérdezi, hogy mennyit adok? Tényleg jöttem, és megkérdeztem. Mélyen személyessé válhat a helyzet, sokszor megható, olyan is volt, aki könnyek között mesélte, miközben fizetett, hogy számára mit jelent ez az adomány. 

P. V.: Gondolom, sokan nyomasztásként is megélték a helyzetet, nem?

G. M.: Igen, persze, ez is benne van.

P. V.: Most nevetünk, de ezért is mondtam, hogy sok még az elvégzendő munka. Én is tudok nyomasztóan hatni, de törekszem rá, hogy minél kevésbé legyek az, mert kontraproduktív lehet. Nem az a cél, hogy bárki nyomasztásként élje meg az adakozás, a filantrópia lehetőségét. Még akkor sem, ha egyébként azt gondoljuk, hogy egy bizonyos klubhoz való tartozás ma sehol a világon nem képzelhető el anélkül, hogy valakinek az üzleti portfólióján túl ne lenne társadalmi portfóliója is. Nem kérdés: van és kész. Ahogyan státuszszimbólum egy autó, egy óra, úgy státuszszimbólum az is, milyen társadalmi vagy kulturális kezdeményezéseket támogatsz, hogyan veszed ki a részed abban a hagyatéképítésben, ami az üzleten keresztüli és túli működés része. Ettől ma Magyarországon fényévekre vagyunk. Senki sem a globális kihívások megoldását várja a filantróptól, hanem csak azt, hogy adott esetben a mikrokörnyezetével foglalkozzon. És ha kicsiben kezd, gyorsan jön az eredmény és a jóérzés is – ez pedig katalizátorként működhet.

Fotó: Fejes Bence

Visszatérve a díjazottakra: miért pont ők?

P. V.: Az idei Elkötelezett polgár díjazottunk Horn Péter menedzser. Nem alapító, nem tulajdonos a rendszerben, mégis példaértékű, ahogyan erőforrásokat mozgat meg, hoz döntéseket és győzi meg a tulajdonosokat a támogatásokról. Ez is egy út: felvállalni a munkát, megértetni a cégen belül, miért fontos a filantróp gondolkodás. Sokan nem élnek ezzel a lehetőséggel, elengedik, úgy gondolják, hogy túl nagy konfrontációs felület.

G. M.: Inspiráló és példaértékű, hogy két másik díjazottunk párhuzamos világokban volt jelen, majd kiszállt a mókuskerékből. Ki tudták mondani azt, hogy elég. Pedig aki nagyon sok pénzt keres, annak nehéz azt mondania, hogy ez erre az életre már elég lesz. Mindez komoly belső munka, és úgy tűnik, ezt a munkát ők elvégezték. Amennyire kívülről megállapítható, boldogabb emberek, mint azok, akik erre nem képesek. 

Galambos Márton, Gauder Milán, Küllői Péter és Pistyur Veronika (fotó: Fejes Bence)

P. V.: Érdekes: az egyikük, Küllői Péter, az idei Filantróp Példakép olyan stratégiát választott, amelyben saját szervezetet alapított és saját ügyet képvisel [Bátor Tábor, Mosoly Alapítvány – HJ], és nem egy nemzetközi hálózatba csatlakozott. Ez sem gyakran fordul elő és fontos tudatossági mutató. És ott van Gauder Milán, az Év Filantrópja, aki nem alapított, hanem meglévő szervezeteket próbál a saját erőforrásaival a létező legjobban a fenntarthatóság útjára terelni [Off-Biennálé, Átrium Színház – HJ]. Ráadásul az elmúlt évtizedekben megszerzett üzleti tudással különböző társadalmi kezdeményezések működését segíti. 

G. M.: Róluk beszélve azt is hozzá kell tennünk – és ettől lesz teljes a kép –, hogy mindketten több mint húsz évet töltöttek el a kőkemény üzleti világban. Ennek az agresszív, növekedéspárti és mélyen kapitalista rendszernek részei és építői is voltak, mégis, így adatott meg a lehetőségük arra, hogy valami mást is csináljanak. Fantasztikus példát mutatnak, mert ez a lehetőség nagyon sokak kezében ott van, mégsem élnek vele. Vagyis a filantrópia nem csak pénz, de akarat kérdése is. 

Nyitókép: Galambos Márton és Pistyur Veronika az Év Filantrópjával, Gauder Milánnal a 2024-es díjátadón (fotó: Fejes Bence)

Lásd még:

Azt támogatjuk, amit a munkatársak választanak – Interjú Horn Péterrel, a B. Braun Magyarország vezérigazgatójával

Hal helyett inkább hálót szeretne adni, amivel majd halat tudnak fogni – Interjú Gauder Milán üzletemberrel, az Átrium társtulajdonosával, aki úgy döntött, egy időre közös ügyek és társadalmi célok szolgálatába áll.