Hal helyett inkább hálót szeretne adni, amivel majd halat tudnak fogni

Gauder Milán a Mastercard kártyatársaság globális alelnökeként az egyik legmagasabban jegyzett magyar topmenedzser volt nemzetközi szinten, amíg úgy nem döntött negyvenöt évesen, hogy hátat fordít a multis világnak, és egy időre közös ügyek és társadalmi célok szolgálatába áll. Nevével közéleti és kulturális szerepvállalásai miatt is találkozhattunk, támogatója volt az előválasztásnak, és ő az egyik társalapítója az Átrium Színháznak.

A kulturális hírekben futótűzként terjedt, hogy az Átriumot üzemeltető Kultúrbrigád csapata a jövő évadban nem folytatja tovább. Ön, illetve az Átrium tulajdonosai mikor szembesültek ezzel a helyzettel?

Szorosan nyomon követtük a csapat anyagi helyzetét, ezért már tavaly nyáron tisztában voltunk azzal, hogy a működésük fenntarthatatlan. Aztán a közösségi gyűjtés felemelő, hihetetlen, ám sajnos csak átmeneti mentőövet dobott nekik. Tavasszal, amikor újra átnéztük a számokat, már ott lógott a levegőben, hogy fenntartható módon, hosszú távon nem fognak tudni megállni a saját lábukon. Lelkileg már készültünk erre az esetre, augusztus elején pedig a Kultúrbrigád jelezte nekünk a döntésüket.

Forrás: MTI

A színház vezetőségének közleménye után több sajtóorgánum is úgy tálalta a hírt, hogy bezár az Átrium. Erre ön írt egy tisztázó posztot a Facebookon, amelyben az állt: azon dolgoznak, hogy méltó működtető utódot találjanak, és jövő ősszel is művészettel és közönséggel töltsék meg az Átriumot. Hol tartanak most?

Szerencsére nem hajt a tatár, mert a Kultúrbrigád végigviszi az idei évadot, csak jövő júniusban fejezik be. Így van időnk és lehetőségünk arra, hogy sokakkal beszélgessünk a folytatásról. Remélhetőleg január-február magasságában meglesz az üzemeltető és az a két-három társulat, akikkel újra tudunk nyitni. Már bejelentkeztek csapatok és egyének is a színház működtetésére, és nekünk is vannak a fejünkben társulatok, akikkel szívesen dolgoznánk. Az már más kérdés, valóban meg tudják-e oldani, hogy a színház önjáró legyen, hiszen a Kultúrbrigád sem tudta, pedig ők bejáratott előadásokkal és elkötelezett közönséggel bírtak.

Miben lesz más ez a restart, mint a tizenegy évvel ezelőtti kezdés volt, amikor megvették az épületet?

Amikor megnyitottuk az Átriumot, mindent a nulláról kellett kezdenünk, be kellett vezetnünk a brandet, be kellett járatni a helyet. De kiszámíthatóbb volt a gazdasági környezet, és jobb volt az üzleti modell a taotámogatási rendszer léte miatt. Most pedig pont fordítva van: már van egy ismert brand, egy jól ismert helyszín, de sokkal rosszabb az üzleti modell, és gazdasági recesszió is van éppen. Az sem volt könnyű, és bár optimista vagyok, azt gondolom, hogy ez sem lesz egy könnyű menet.

Gauder Milán 2008-ban (forrás: mastercardservices.com)

A közönség azt érzékeli, hogy van egy alkotócsapat, amely sok energiát tesz abba, hogy nívós előadásokat hozzon létre, de arról szinte soha nem esik szó, hogy az, aki ehhez biztosítja a feltételeket, mennyi saját tőkét és mennyi saját energiát tesz bele.

Már abba is négy évnyi munkát kellett fektetni, hogy egyáltalán meg tudjuk venni az épületet. 2007-ben pályáztunk rá, nyertünk is, de végül elgáncsolták az ötletünket, és mégsem adták el az épületet. Három évig pereskedtünk. Aztán 2012-ben újra kiírta a főváros a pályázatot. Ekkor kerestem meg a Lakatos Péter–Csiby Éva házaspárt, akikkel végül megvásároltuk. Akkor 175 millió forintot tettünk bele.

A színházat mindig ingyen biztosítottuk a fenntartóknak, először Magács László alapítványának mint működtetőnek, majd a Kultúrbrigádnak is. Kockázatot is sokszor vállaltunk, és a taót is előre kellett finanszírozni. Saját munkát is sokat tettünk bele, az üzleti tudásunkkal és gondolkodásunkkal egészítettük ki az ő művészeti munkájukat, és adtuk a kapcsolatrendszerünket is, ha kellett.

Forrás: kontextus.hu

Az egyik legmagasabban jegyzett, nemzetközileg is elismert topmenedzser, akinek kiváló érzéke van a feltörekvő pénzügyi trendekhez – miért érezte úgy, hogy színházat kell gründolnia?

A magam módján már az Átrium előtti időkben is segítettem független társulatoknak, főleg Bodó Viktor és Pintér Béla társulatainak. Próbáltam a fenntartható gazdasági működés elérésében segíteni nekik. Nagyon sikeres előadásokat készítettek, és ez nagyszerű is volt, az viszont már nem annyira fenntartható, hogy kétezer forintért értékesítettek jegyeket egy ötven-száz fős nézőtéren. Ez soha nem lesz rentábilis. Kis pincéből meg apró padlásszínházból soha nem lehet jó színházi üzleti modellt felépíteni. Ahhoz tér kell. Itthon azonban úgy épült fel a rendszer, hogy a nagyobb színházi terek mind állami tulajdonban voltak, és tartozott hozzájuk egy társulat is, vagyis a helyszín és a társulat egy és oszthatatlan volt. A saját helyüket kinövő progresszív színházi társulatok legfeljebb a Trafóban vendégszerepelhettek meg néhány fesztiválon. Saját játszóhelyről álmodni sem mertek. Minden egy szabad helyért kiáltott, ahol szabadon lehet alkotni. Persze ehhez az kellett, hogy olyan művészi minőséget állítsanak elő, hogy meg tudjanak élni a piacról. Mert a mi missziónk az volt, hogy

bebizonyítsuk: a minőség meg tud élni a piacról. Úgy gondoltuk, a minőségért el lehet kérni a pénzt, és az olcsó kultúra tévképzetét is át tudjuk írni a fejekben.

Fotó: Földesi Máté István / Portfolio

Az olcsóság miért probléma?

Ebben a szegmensben mintha megmaradt volna a kommunizmus. Nyolcvan százalékban – a befizetett adókból – az állam fizeti ki a színházjegyek árát, a valós értéküknek csak húsz százalékát fizetik ki értük a nézők ténylegesen. Az a tévképzet épült be az emberekbe, hogy a színház olcsó dolog – így aztán fogyasztóként túl magas elvárásaik sem lehetnek, hisz' ők csak egy mozijegy árát fizették érte. Arra tettünk kísérletet, hogy ezt a gondolkodást ledöntsük. Az embereket rá akartuk ébreszteni arra, hogy a színház nem egy olcsó, értelmiségi, de hozzáférhetetlen dolog. Akkoriban az jellemezte a művészszínházakat, hogy olcsó volt a jegy, de nem lehetett kapni. Csak a bennfentesek és a bérletesek férhettek hozzá. Ráadásul

én mint kapitalista üzletember azt szeretném, ha megmérettetne a kultúra.

De itthon az a megmérettetés, hogy egy bizottság eldönti, ki kap pénzt meg ki lesz az igazgató. Mi megkíséreltük, hogy a közönség szavazatán múljon: az Átrium sikeres-e vagy sem. És ők a pénztárcájukkal szavaznak. És ha 18 ezer forintot fizetnek egy Őrült Nők Ketrece-jegyért, akkor joggal várhatják el a minőséget. Persze most cinikusan lehetne azt mondani, hogy lám-lám, nem sikerült, az Átrium elbukott, de azt gondolom, minimum részsiker, hogy ez a társulat eddig kitartott.

Az Őrült Nők Ketrece (forrás: klasszikradio.hu)

Mecénásként vagy tulajdonosként tekint magára?

Ezt az épületet megvettük, rengeteg pénzt költöttünk rá, majd utána ingyen adtuk oda, és soha nem veszünk ki belőle egy forintot sem, de ettől még nem definiálom magam mecénásként. Ez persze tűnhet mecenatúrának, de

inkább társadalmi befektetésnek gondolom,

ahol nem az én hasznomat várom, hanem azt remélem, hogy általa a társadalom más szintre lép, több lesz, nyer vele.

Üzletemberként viszolygok attól, hogy csak halat adjak, inkább hálót szeretnék adni, amivel tudnak majd halat fogni. Az olyan mecenatúrát, ami csak halat ad, veszélyesnek érzem, mert nem a fenntartható dolgok létrejöttét segíti, csak a túlélést.

Alkalmanként támogatom hiánypótló könyvek kiadását, a Bátor Tábort is, tavaly az előválasztást, a szavazatszámlálási projektet támogattam, ellenben tizen éve, havi szinten támogatom a Van Helyed Alapítványt s általa ózdi roma gyerekek oktatását. Ezek egy része szintén társadalmi befektetés, kis részére pedig inkább adományokként gondolok.

Forrás: mobilarena.hu

A LinkedInen ez a Konfuciusz-idézet a mottója: „Két életünk van. A második akkor kezdődik, amikor rájössz, hogy csak egy van.” Mikor kezdődött a második?

Húsz évet lehúztam a nagyvállalati kultúrában jól fizetett nemzetközi menedzserként. Negyvenöt évesen otthagytam, de azért ez az átmenet nem elvágólag volt. Nem az történt, hogy előtte csak munkaalkoholista nagyvállalati kizsákmányolóként éltem, nem csináltam semmi társadalmilag fontos dolgot, és most hirtelen megtértem. Társadalmi projektek az általános iskolai újsággal vagy rádióval kezdődnek, de az Átriumba is tizenöt éve kezdtünk bele. Csak most jutottam el oda, hogy anyagilag és mentálisan is megengedhetem magamnak, hogy megváltoztassam az arányokat, mivel mennyi időt töltök.

Mit gondol, a mecenatúra terén hol tart ma Magyarország?

Nem szeretném erősíteni az itthoni fanyalgó hangokat. Látok jó példákat. Az általam mentorált fiatalok az üzleti karrierjük mellett társadalmi projektekben is részt vesznek. Azt gondolom, az a fiatal, aki most csak időt vagy csak pár ezer forintot tud szánni egy ügyre, tíz év múlva egy nullával, húsz év múlva meg két nullával többet fog adni.

Bízom benne, hogy nekik már ez lesz a természetes. Az, aki ad, lelkileg feltöltődik, soha nem kevesebb, mindig csak több lesz.

Kapcsolódó:

A Kultúrbrigádnak egészen biztosan ez az utolsó évada az Átriumban – Interjú Zsedényi Balázs operatív igazgatóval

Lásd még:

„Hogy bezár az Átrium? Egy frászt!”

Hogyan tovább, Átrium?

Búcsúzik az Átrium Színház

------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Gauder Milán (fotó: Gauder Blanka)