Orlai Tibor: Ha nem tudunk együttműködésben gondolkodni, hanem mindenki csak a saját pecsenyéjét sütögeti, az tragédiához vezet

Interjút adott a WMN-nek Orlai Tibor producer, az Orlai Produkciós Iroda alapítója. A beszélgetésben mesélt többek között arról, hogyan került a szakmába, mikortól érezte azt, hogy a színházi világ részévé vált, szóba került az intézmények állami támogatása, a függetlenek finanszírozása, fennmaradási lehetőségei is.

A producer az interjúban elmondta, elvből nem pályázik állami támogatásra, így őrzi függetlenségét. „Másrészt pedig, ha magánszínháznak vallom magunkat, akkor annak megfelelően kell működnünk is, következésképp nemhogy nem ehetek, de nem is kérhetek ugyanabból a fazékból, mint a struktúrán belüli színházak” – tette hozzá. „A kultúra állami támogatás nélkül nem tud létezni. Igenis vannak olyan színházak és más művészeti intézmények, amelyek fenntartása az állam feladata. A nemzeti színházak és művészszínházak mellett állami feladat a független társulatok fenntartása is, amelyekben megjelenik az a progresszió, amiből aztán a művészszínház táplálkozik. Borzasztó nagy problémának tartom, ha a független színházi élet elsorvad, és amíg volt lehetőségem, támogattam is alkotókat és előadásokat, mert kötelességemnek éreztem. De a helyzet annyit romlott az elmúlt pár évben, hogy már nekünk is mindent újra kell értékelnünk. Én most, az év végén éreztem azt először az elmúlt tíz évben, hogy jelentősen csökken a fizetőképes kereslet.”

Orlai Tibor arról is beszélt, hogy a nézőszám csökkenése miatt az előadások élettartama is lerövidült, a művészszínházi előadásokat a magánszínház csak keresztfinanszírozással tudja kitermelni.

Orlai Tibor (fotó: Tiszeker Dániel)

„A magánszínházi működés alapkritériuma, hogy amikor befektetünk egy előadásba – úgy 10 és 30 millió forint közötti összeget –, úgy kell megterveznünk az életpályáját, hogy az mihamarabb megtérüljön, azaz minden előadás kitermeljen az operatív költségeken túl annyi pluszt, amivel a befektetéseket visszatermeljük. Hiszen a saját pénzünket fektettük be, és nagyon nem mindegy, hogy ez mennyi idő alatt térül meg, mert ettől függ, hogy mikor tudunk újabb előadásokba befektetni. Ezért van állandó játszási kényszerünk, miközben az operatív költségeink jelentősen növekedtek az elmúlt években – és ez nemcsak a rezsi, de a humán erőforrás, a díszlet, a kellék, a jelmez, és a szállítás tekintetében is érvényes –, miközben a bevételek nem a költségnövekedés arányával megegyezően mértékben emelkednek. Leegyszerűsítve: a jegyáremelés nem fedezi a költségnövekedést.”

Beszélt a vidéki színházak helyzetéről is: „Egyre több helyen elvárás, hogy a meghívó művelődési házak, színházak, rendezvényközpontok is kitermeljék a maguk költségét a meghívott produkció jegyárbevételéből. Ez viszont a rendkívül megnövekedett utazási és szállítási, illetve humánerőforrás-költségek miatt oda vezet, hogy inkább kevesebb szereplős kamara-előadásokat hívnak nagyszínpadi körülmények közé, a sokszereplős, nagyobb háttérapparátust igénylő, nagydíszletes előadások pedig egyre kevesebbet tudnak utazni. A fő probléma az, hogy az operatív költségek terén nincs több tartalékunk. Az elmúlt tíz évben bejártuk azokat az utakat, amikkel a költségeinket tovább tudtuk csökkenteni.”

A kérdésre, miszerint hisz-e abban, hogy egy magánszínház működőképes lehet-e Magyarországon, így válaszolt: „Csak rétegszínházként, művészszínházként nem. És ha visszatérhetünk még egy szóra az állami támogatáshoz: nemcsak az nem mindegy, hogy mennyi pénz jut az államtól kultúrára, és hogy azt hogyan, kiknek osztják el, de az sem, hogy ezt a pénzt a támogatottak hogyan használják fel. 2025-ben Európában rendkívül nehéz fenntartani azt a rendszert, ahogyan ma például a vidéki színházak működnek. Nekik ugyanannyiba kerül egy produkció létrehozása, mint nekünk, de azok nagyon sok esetben csak 6-8, a legjobb esetben is maximum 25-30 előadást érnek meg, aztán kifut a bérlet, elfogy a helyi közönség, és le kell venni a műsorról. Ez olyan luxus, amit szerintem ma nem engedhetünk meg magunknak. Az, hogy a színházak között nem indulnak meg regionális együttműködések – amibe be lehetne vonni pesti színházakat is –, hogy egy-egy új előadás ne csak egy városban legyen műsoron, hanem a környező színházakban is műsorra kerüljön bérletes formában, hogy több évadon át, ötven-hatvanszor játszhassák, szerintem elfogadhatatlan. Ezáltal jelentős anyagi forrást lehetne átcsoportosítani, és némi módosulással, de megmaradhatna a rendkívül értékes társulati színházi forma vidéken is.”

Belülről induló reformot vár a színházi világban, méghozzá minél előbb. „Mert ha [a reform] nem indul el, és nem tudunk együttműködésben gondolkodni, hanem mindenki csak a saját pecsenyéjét sütögeti, az tragédiához vezet.”

A teljes interjú ITT olvasható.

Nyitókép: Orlai Tibor (forrás: Orlai Produkciós Iroda)

Lásd még:

Kulturális misszionárius: Orlai Tibor – „Ahhoz, hogy a szekérből robogó vonat váljon, meg kell éreznem, mi motiválja a többieket, milyen feladat jelent számukra kihívást, élvezetet.”

„Az egész színházi kultúra hatalmas korszakváltás küszöbén áll” – Beszélgetés Orlai Tibor producerrel

A független kísérletezés kulcskérdés a színház jelene, még inkább a jövője, a progresszió érdekében

Együtt a független színházi világ legjava –  2024 szeptemberétől új csapat költözik az Átriumba

Több független, mint állami – Tavaly először került kevesebb NFI-s, mint független nagyjátékfilm a mozikba