„Remélem, a legfontosabb munkák még előttem állnak”

Neve mára összeforrt a magyar független filmmel: producerként nemcsak történeteket visz vászonra, hanem a filmes közösséget is építi. A 44. Magyar Filmszemlén három filmjét (Fekete pont, Nyersanyag, 27) is díjazták, előtte néhány nappal pedig a Filmkritikusok Díjátadóján vehette át a magyar filmgyártásban elhivatottan dolgozó producereknek járó szakmai elismerést, az Árvai Jolán-díjat. Osváth Gábor a függetlenfilmes lét kihívásairól, az elismerésekről és a Filmszemléről mesélt.

Milyen érzés volt átvenni az Árvai Jolán-díjat?

Az előző két évben olyan példaértékű producerek kapták ezt az elismerést, mint Petrányi Viktória és Muhi András. Akkor afféle életműdíjként gondoltam rá, így kisebb sokk volt, amikor értesültem róla, hogy az idén én kapom. Az átvételekor el is mondtam, hogy imposztor-szindrómás emberként nagyon összezavartak vele! De természetesen hatalmas öröm, és biztatásnak is veszem a jövőre nézve – remélem, a legfontosabb munkák még előttem állnak.

Ha jól tudom, a Filmszemle mindig is különleges szerepet töltött be az életében.

A 2000-es évek elején az ELTE-n voltam filmszakos hallgató, miközben filmes újságíróként dolgoztam – kihagyhatatlan esemény volt a Filmszemle. Egy levegőt szívhattunk olyan ikonokkal, mint Jancsó, Makk, Bacsó… És persze vetítésekről is vannak remek élményeim: az A nyomozó ősbemutatóján a fordulatkor spontán kitörő taps, a katarzis, amit az Iszka utazása adott. 2010-ben az Itt vagyok című SZFE-s vizsgafilmünkkel megnyertük a rövidfilmes fődíjat, ez volt az első film, amiben produceri kreditem volt. 

Az idén hosszú kihagyás után megrendezett Filmszemlén már jóval több alkotás okán voltam érdekelt – ha jól számoltam, a kisfilmekkel együtt tizenkettő produkciónk volt versenyben.

A Fekete pont forgatásán

Idén a Legjobb első film Simó Sándor díját nyerte el a Szimler Bálint rendezésében, Rév Marcell operatőri munkájával készült Fekete pont, amely a vártnál sokkal nagyobb közönségsikert aratott a mozikban.

A legfontosabb dolgokról gyakran utólag derül ki a jelentőségük, de itt a munka legelejétől érezhető volt – ez Szimler Bálintnak nyomasztó is lehetett –, hogy valami különleges van készülőben. Kisebb csoda és hatalmas szakmai összefogás eredménye, hogy létrejöhetett egy ilyen szűkös költségvetésű projekt. Tíz filmes cég és az odaadó stáb részvételén múlott, hogy elkészülhetett. Aztán jött a mozi premier, és a Fekete pont önálló életet kezdett élni, téma lett. A mára majdnem százharmincezres nézőszám minden várakozásunkat felülmúlta, és szuper érzés, hogy a bevételekből  valamilyen módon a szakmának, stábnak is visszaadhatunk.

Tavaly augusztusban tartottuk Locarnoban a világpremiert, de még most is minden hétre jutnak örömhírek. Sok a fesztiválmeghívást kapunk, áprilisban a New York-i Lincoln Centerben volt a Fekete pont amerikai premierje. Bemutatták az erdélyi mozikban is, és nemrég dőlt el: a szlovákiai mozikban is vetíteni fogják.

A Nyersanyag a mozikban kevesebb nézőt vonzott, mint a Fekete pont – csalódott emiatt?

A Nyersanyag a kritikusok körében kiemelkedő fogadtatásban részesült, de tény, hogy a nézőszámokra ez nem volt érdemi hatással. A magyar low-budget és/vagy szerzői filmek esetében a négy-öt ezer mozinéző sajnos átlagosnak mondható. A kérdésre válaszolva: csalódott csak akkor lennék, ha a Nyersanyag elfelejtődne – de szerintem inkább hivatkozási alap lesz majd jobb körökben, és ezt meg is érdemli. Jelenleg elérhető a Cinego streaming platformon, így akik a mozikban nem látták, otthon megnézhetik.

Tudatos döntés, hogy nem a közönségfilmek irányába nyitott, hanem inkább a kifejezetten erős társadalmi mondandójú művek létrejöttét támogatja?

Ha csak rajtam múlna, természetesen több közönségfilmet csinálnék. A függetlenfilmezés nem passzió, hanem gyakran egy sok verítékkel járó B-terv – mert amíg bizonyos filmeket el tudunk engedni, ha kútba dől a finanszírozás, mások ügyekké válnak, amelyek mozivászonra kívánkoznak.

A kommerszebb alkotások is foglalkoztatnak, az elmúlt években több ilyen filmterven is dolgoztunk. Csak egy jutott el a megvalósulásig, a Tiszeker Dániel által rendezett Nagykarácsony, amelyre nagyon büszke vagyok. Most is fejlesztünk egy vígjátékot, és merészebb műfaji kísérleteket is tervezünk. Az ideális az lenne, ha két-három évente lehetőség nyílna egy nagyobb filmre, amely céges szinten is megteremtené a biztonságot, hogy jónéhány rövidfilmen vagy saját fejlesztésen is ügyködhessek.

A produceri lét egyik legnagyobb kihívása a finanszírozás. Mit lehet tenni, ha a tervezett film nem kap állami támogatást?

Egy-egy filmterv elutasítása mindig „kis halál”. Ilyenkor gyakran kerül fiókba az adott projekt, ritkább esetben pedig megpróbáljuk alternatív módon tető alá hozni. Magánszemélyek adományaiból (például crowdfunding által) vagy rentálcégek jóindulatából legfeljebb rövidfilmeket valósíthatunk meg, egész estés filmeket nem. Sajnos a hazai céges mecenatúra eléggé elhalt – az utóbbi években rendre szomorú eredménnyel zárult, ha szponzort kerestünk. A Nagykarácsonynál egyedül a Dreher állt mellénk, pedig a film jellege és potenciálja miatt azt hittük, más nagy cégeknél is lehet esélyünk. Mindezt persze a koronavírus járvány közben kellett intéznünk, ugyanakkor – amennyire rálátok a marketing- és reklámpiacra – most talán még bizonytalanabb a helyzet… Miközben két közelmúltbéli pozitív példa újraértelmezheti a piacot. A Futni mentem sikere és az ennek okán némileg átalakuló szponzorációs hajlandóság érdekes új helyzetet teremthet – nem baj, ha kezdetben csak a vígjátékok számára, később tágulhat a kör. A másik izgalmas vonal a Marsra magyar! című sorozat, amelyet teljes egészében a Telekom finanszírozott –  hamarosan kiderül, mennyire „adaptálható” ez a megoldás más projektekre.

Osváth Gábor, Buda Flóra Anna és Lukács Péter Benjámin (forrás: Osváth Gábor)

Hány projektet pörget egyszerre az ujjai körül?

Jelenleg túl sokat, és nem is ideális, hogy ennyi fut egyszerre. Részben kényszer szülte helyzet, mert a cég fenntartásához nagyobb produkció híján több kisebbet kell párhuzamosan vinni. Az utóbbi időben egyértelművé vált: muszáj pár dolgot újragondolnom a működésem kapcsán, mert szakmai, emberi és mentális értelemben is meglátszott a szétforgácsolódás eredménye, és adódtak már emiatt súrlódások, sértődések, okoztam csalódásokat. Ezért az elmúlt bő egy évben nem igen vágtam bele új projektbe: most igyekszem a meglévőkre koncentrálni, hogy az azokat megillető figyelemmel vigyem végig mindet.

Szerencsére ritkán vagyok egyedül a produceri szerepkörben. Nagyon hálás vagyok producertársaimnak, mindenekelőtt Dreissiger Lászlónak, aki több filmben is mellettem volt, de sokat köszönhetek Mártonffy Zoltánnak, Lévai Balázsnak, Fülöp Péternek, Zachar Balázsnak, Tóth Annának és Szy Marcellnek. Külön szeretném kiemelni még két számomra fontos embert: szinte az összes animációs filmem fő motorját, Lukács Péter Benjámint, valamint Deák Dánielt, aki a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál alapítója és legfontosabb szakmai–emberi iránytűm. Ha ők nem lennének, nem csak kevesebb filmem lenne, de már rég össze is roppantam volna a súlyok alatt. 

Sajnos a választott hivatásom nem igazán teszi lehetővé, hogy mondjuk fél évnyi sabbaticalra, elvonulásra menjek – pedig alig akad olyan munkakör, ahol ez ne lenne hasznos, hát még az olyan fokozottan stresszes szakma esetében, mint amilyenbe én keveredtem. De mindezekkel együtt minden oké, ráadásul minden hétre jutnak örömhírek, kisebb-nagyobb sikerek. És hülyén is érezném magam, ha az Árvai-díj apropójából készült beszélgetésben tovább panaszkodnék. Szóval a pohár félig tele, csak néha muszáj magamat is emlékeztetni: milyen eszméletlen mázli, hogy jó filmeken dolgozhatok, tehetséges emberek között.

Nyitókép: Osváth Gábor (fotó: Valuska László)

Lásd még:

„Nem is akartunk megoldást kínálni” – Beszélgetés Szimler Bálint rendezővel

„Olyan filmek létrejöttében szeretek részt venni, amelyeket akár tanítani is lehet” – Beszélgetés Muhi Andrással

Itt a Friss Hús idei versenyprogramja – Történelmi mérföldkő a fesztivál életében