„Édesapám impulzív gyűjtő volt”

A 2024-ben alapított, kortárs alkotásokra fókuszáló budapesti kiállítóhelyen, a Rechnitzer Galériában találkoztam Rechnitzer Zsófiával. Édesapja, dr. Rechnitzer János hagyatékáról, gyűjteménye sorsáról, annak jövőjéről kérdeztem: kíváncsi voltam, mennyire határozta meg életét apja szenvedélye, a műgyűjtés, milyen kötelezettséget ró rá a kollekció gondozása, milyen örömöt jelent számára.    

Dr. Rechnitzer János Győr meghatározó személye volt. Tudományos munkája, kutatásai mellett műpártoló tevékenységet folytatott, lelkes műgyűjtő volt – tőle örökölte gyűjteményét. Hogyan hatott önre édesapja gyűjtői szenvedélye, mennyire alakította az ízlését?

Körülbelül együtt nőttem fel a gyűjteménnyel, nagy hatást gyakorolt az ízlésemre. Szerencsés helyzet, hogy érdekelt ez a terület, szerettem részt venni a gyűjtésben. Emlékszem, évekig rendszeres program volt vasárnaponként a nappali átrendezése, a képek áthelyezése egyik helyről a másikra. Édesapám vont be a közös játékba, nagyon élveztem. Felnőve egyre inkább kikristályosodott: valóban vonz ez a világ. Érdekelni kezdett a fotográfia, amivel néhány ősöm foglalkozott az 1900-as évek elején. Édesapám erre büszke volt, ahogyan Szilvi nővéremre is, aki szintén fotózott. Persze rám is, de szerette volna, ha hozzá hasonlóan én is közgazdász leszek – végül nem így történt. 2007-ben, amikor végeztem a gimnáziumban, még nem voltak speciális, művészetmenedzsmenttel foglalkozó szakok. [Rechnitzer Zsófia tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet szakát követően a University of Warwick, History and Business of the Contemporary Art Market szakán folytatta – a szerk.] Korán belecsöppentem a galériás közegbe, beletanultam a szakmába, amit végül ő is pártolt. Egymásra találtunk ebben, izgalmas szimbiózis jött köztünk létre. 

Rechnitzer János és Zsófia 2022-ben. A háttérben Maurer Dóra térinstallációja a győri Torulában.

Miként került kapcsolatba közgazdász édesapja a művészettel?

Győrsövényházán született, Héderváron nőtt fel. Körorvos apja révén jól szituált családból származott. A település általános iskolája abban az időben a hédervári kastélyban kapott helyet, oda járt ő is, az a környezet nyilván hatott rá. A családjában is volt néhány műtárgy, amelyek viszont nem maradtak meg. Pécsett, még az egyetem alatt házasodott össze az első feleségével. Ebben az időben, az 1970-es években sokat járt a pécsi vásárra, inspirálták Csontváry Kosztka Tivadar mellett Martyn Ferenc, Lantos Ferenc és azok a művészek, akik neve mintegy összeforrt a településsel, ahol akkoriban élénk kulturális élet zajlott. Budapestről pár kereskedő a nagybányaiak képeivel jött ide, ezeket, kisebb műveket vásárolt meg az örökségéből, így tudott elindulni. Később lehetőséget kapott a Magyar Tudományos Akadémia regionális kutatóintézetének létrehozására Győrben, ahol édesanyámmal le is telepedtek. Jött a rendszerváltozás, lendületet vett a tudomány, rengeteget dolgozott, kutatott. Részt vett a győri egyetem létrehozásában, a pályája termékeny, intenzív időszaka volt az 1990-es, 2000-es évtized.

Lantos Ferenc: Kompozíció, 1971

Milyen koncepció alapján jött létre a kollekció? Mely darabokat, korszakokat, alkotókat helyezte édesapja a középpontba? Voltak-e kedvencei? 

Impulzív gyűjtő volt, azt vette meg, ami tetszett neki. Édesanyámmal együtt találták ki a koncepciót, de mindig édesapám volt a hangadó. Az első időszakban  Barta Mária, Mándy Laura, Futásfalvi Márton Piroska munkáit gyűjtötte, akik a Nyolcak után húsz évvel egy női nyolcak csoportot alkottak. Megismerkedett Almási Tibor művészettörténésszel, aki jól ismerte Mattis Teutsch János munkásságát. Apával több ízben felkeresték a mester Brassóban élő unokáit. A festő kései korszakának darabjait vásárolták meg tőle, ő jó szemmel fantáziát látott ezekben a „maradék”, kevésbé értékelt művekben is. Ez volt talán az egyetlen olyan döntése, amikor a jövőben bízva vásárolt. Kutatni kezdte Mattis Teutsch művészetét, kiadta Almási Tibor róla írt monográfiáját magyar és angol nyelven.  

Mattis Teutcsh János: Fürdő után, 1929

A 2000-es évek eleje körül jött egy nagy váltás. Édesapám találkozott Dárdai Zsuzsával és Saxon-Szász Jánossal. Ők ismertették meg a MADI elnevezésű művészcsoporttal, az 1950-es években indult, Dél-Amerikából származó irányzattal. Olyan művészeket tekintenek MADI-nak, akik bizonyos irányelvek szerint alkotnak: Mobilitás, Absztrakció, Dimenzió, Innováció. Ezekből a szavakból áll össze e laza csoportosulás neve is, mindannyian geometrikusok. Édesapám a Tudományos Akadémia intézetében  létrehozott egy galériát 1999-ben. 2005-ben ezt átnevezték MTA MADI Galériának. Zsuzsára és Jánosra, a MADI „nagyköveteire” bízta a kiállítások megszervezését, hogy geometrikus alkotók munkáiból rendezzenek tárlatokat. Ettől fogva édesapám a geometrikus művészet és a MADI „rabja” lett, sokat utazott – és én is vele –, hogy ilyen alkotásokat lásson és megszerezzen. Racionális elme volt, a geometria rendszere közel állt a gondolkodásához, így kerültek a gyűjteménybe Nádler István és legfőbb kedvence, Maurer Dóra művei. Ennek külön örülök, az ő művészetük hozzám is közel áll. 

Carmelo Arden Qiun, a MADI mozgalom társalapítójának Katicabogár című alkotása 1957-ből

Milyen volt a kapcsolata a művészeti élettel? Kialakult az alkotókkal személyes barátság, támogatta őket mecenásként?

Édesapám Győrben élt, élete utolsó két évét töltötte csak Budapesten. Győrben rengeteg embert ismert, és fordítva. Örömmel jöttek megtekinteni a gyűjteményét. Nálunk minden a falakon volt, amíg lehetett. Egy idő után már kénytelen volt „raktározni”. Hamar kapcsolt: ami kikerült a fókuszából, azt megpróbálta eladni. Az érzelmi vásárlás miatt sok kép egy idő után „kiesett a pixisből”. Kultikussá váltak az Axioart oldalán az úgynevezett „kipakolásos” aukciói, a kollekció szelekciója. Gyűjtőkkel, győri művészekkel volt jóban, megalapította az M5 szalont is, egy baráti kört, ahová szintén sokan jártak el. Jó kedélyű ember volt, emblematikus figuráját csokornyakkendőjével, westie kutyájával az oldalán mindenki ismerte a városban. Olyan mecénás volt, akihez mindig lehetett fordulni, ahol tudott, segített: pénzzel, kapcsolatokkal, vásárlással. Nem alapítványt hozott létre, de mindig ott volt, ha kellett. Rengeteg kiállítást nyitott meg Győrben. A „budapesti világgal” is jó viszonyban volt, Kassák Lajos művészetét kifejezetten szerette, sokat olvasott tőle. Ezért is kezdtük támogatni a Kassák kortárs művészeti díjat.

Rechnitzer János kutyájával, Modival (forrás: Rechnitzer Zsófia)

Gondolkodott már azon, hogy ön kinek adná tovább a gyűjteményt? Ki lehetne az, aki önhöz hasonlóan óvni, ápolni tudná a kollekciót?

Mi, hárman testvérek ápoljuk a gyűjteményt. Idősebbik nővérem, Dóra szintén gyűjt, sokat tanult apától. Másik nővérem, Szilvi közgazdász, városmarketinggel foglalkozik Pécsett. A törzsanyag nagy részén – amit édesapámmal így neveztünk el – sokat dolgoztunk. Még apa életében többször felmerült, hogy alapítvány kezelésébe bocsássuk, de az is, hogy épületet kapjon a kollekció. Sosem jutottunk el a konkrétumok szintjére, így végül maradt nálunk. Örülök, hogy így döntöttünk, mivel nincs olyan állami vagy városi háttér, amely anyagilag vagy szakmailag megtartaná ezt az élő gyűjteményt. Fontos, hogy a törzsanyag egyben maradjon, kutatható legyen, szerepeljen kiállításokon, és folytatódjon a munka. Leltárba vesszük, dokumentáljuk, restauráltatjuk a műveket, ami pedig nem tartozik a törzsanyaghoz, attól megválunk. A családunkban korábban nem fordult elő ilyen jellegű öröklés, nekünk kell kitapasztalnunk, merre tovább. Szerencse, hogy mindannyiunkat, a férjemet és a testvéreimet is érdekli a terület. Hálás vagyok, hogy a szüleim ilyen ügyesen integráltak bennünket ebbe a világba. Sokszor lehet nyűg és kényszer az öröklés, nem feltétlenül akarja mindenki folytatni az elődök munkáját. Hogy én kinek adom tovább, még kérdéses, nem tudom, a gyerekeim vajon akarják-e majd gondozni. 

Joël Froment: Háromszögben a háromszög, 1997 (forrás: Rechnitzer Galéria)

Milyen irányba fejlesztené tovább édesapja gyűjteményét?

Van pár alkotó a kívánságlistáján, akiket nem sikerült még „kipipálni”, így őket helyezném előtérbe. Nagy klasszikusokra gondolok: a tiszta geometrikus művészetet szeretném még inkább kibontani, ez nagyon vonz. 

De ezen kívül a saját gondolkodásom és ízlésem mentén haladnék. Ennek egyik alappillére a Rechnitzer Galéria is, amelynek a nevéről még együtt döntöttünk édesapámmal. Benne van a tisztelet, de az is, hogy egy másik ágat kap az én gyűjteményem és a férjemé. Majd meg kell nézni húsz év múlva, hogy merre ágazott tovább. A galéria természetesen a mával, kortárs alkotókkal foglalkozik.

Enteriőr a Rechnitzer Galériában, Márvány Berta munkáival

Milyen tanácsokkal látná el a leendő műgyűjtőket?

Bátran kísérletezzenek, de ha látnak pontokat, ahol jól érzik magukat, akkor ott állapodjanak meg, merüljenek el benne. Gyarapítsák a tudásukat, tanuljanak, leltározzák szerzeményeiket, merjenek szakemberekhez fordulni, náluk ott a tudás. Jó, ha egy kiválasztott területen lesznek jártasak. Fontosnak tartom azt is, hogy mindenki a lehetőségeihez mérten a legjobb művet, ne „közepeseket” vásároljon meg. „A kevesebb néha több” elvét vallom. 

Munkatapasztalatainak köszönhetően kiterjedt ismerettel rendelkezik a kortárs művészetről és a művészeti piac globális folyamatairól. Mit gondol a műgyűjtés hazai, illetve külföldi helyzetéről?

A műtárgypiac dübörgő sztori. A magyar kortárspiac ugyanakkor még mindig kialakuló fázisban van, későn kezdtük. A hazai gazdasági helyzet nem segít a kortárs műtárgypiacnak, a gyűjtésnek, ami sajnálatos. Ez terület, izgalmas szereplőkkel, sokan a nemzetközi színtéren is jelen lehetnek. Volt egy fellendülés tíz évvel ezelőtt, de nem volt mögötte támogatás, koncepció, sőt, inkább szembe mentek vele a politikai folyamatok. De ez van, reméljük, lesz máshogy is. Azt tapasztalom, hogy egyre több a fiatal vásárló – talán leendő gyűjtők. Biztató az érdeklődésük.

Kiállításmegnyitó a Rechnitzer Galériában. A falon és az előtérben Kálóczy Eszter és Tranker Kata munkái

A nemzetközi műtárgypiac mechanizmusai más dimenzióban mozognak, mint a hazaiak. Természetesen a kortársakról beszélek. Néhány magyarországi alkotó relevánsan helyt áll nemzetközileg is, őket érdemes követni. 

Nyitókép: Rechnitzer Zsófia (a nyitókép és a cikkben fotók forrása: Rechnitzer Zsófia)

Lásd még:

A családi magángyűjtemények továbbörökítése – Megtartottuk az idei évad utolsó Connections eseményét

Maurer Dóra játékos és kísérletező világa – „Együtt” című absztrakt munkája világos üzenet a szolidaritás, az összetartozás fontosságáról és egyben Közép-Európa sokszínűségéről.

Élményeket gyűjtenek – Beszélgetés Karvalits Ferenc műgyűjtővel és Pőcze Attilával, a Vintage Galéria tulajdonosával

„Ha a gyűjteményem egyben maradna, úgy érezném, hagyok magam után valamit” – Interjú Vass László műgyűjtővel, a Vass Cipő alapítójával

„Egész Dunántúlon nem találunk annyi művészeti díjas alkotót, mint Pécsett” – Beszélgetés a baranyai város képzőművészetéről dr. Miseta Ildikóval, Pinczehelyi Sándorral és Zsdrál Márkóval