Sziklaszilárdan ott van, és többé nem elvitatható

Dóra Emesével 2015-ben találkoztam először egy akkoriban még ritkaságnak számító „Self-branding”, azaz „Énmárkaépítő” tanfolyamon. Budapest egyik impozáns belvárosi lakásában gyűlt össze húsz mindenre elszánt művész, akik közül sokan évtizedek óta küzdöttek már hiába az ismertségért, elismertségért. Roppant kíváncsi voltam, kik lesznek a csoporttársaim, kikkel fogok együtt dolgozni magamon közel fél éven át. Meglepetésemre nem csak a negyven pluszos korosztály képviseltette magát, jócskán akadtak fiatalok, frissdiplomások is. Magamban elismerőleg bólintottam, hogy hát igen, kérem szépen, ez már egy másik, új, tudatos generáció, amelynek ugyan még ott a tojáshéj a fenekén, de pontosan tudja, amit mi nem tudtunk anno. Nevezetesen azt, hogy nem elég jónak lenni, annak is kell látszani.

A kezdet nagyon hasonló volt az anonim alkoholisták gyűléseihez: félkörben elhelyezett székeken, feszengve méregettük egymást, senki sem akart elsőként megszólalni, elmondani, ki ő, és mit keres az énmárkaépítés hímes mezején. Mivel én alapból szeretem, ha nem pazaroljuk a drága időt, gyorsan magamra vállaltam a kezdőrúgást végrehajtó csatár szerepét. Miután befejeztem a kis szegény független filmes monológomat, bátorítóan néztem a mellettem helyet foglaló fiatal nőre, aki némi tétovázás után átvette tőlem a stafétabotot, és bemutatkozott: Dóra Emese vagyok, szobrász. Az volt a szerencse, hogy ültem, mert bármit gondoltam volna, csak ezt nem. Valahogy furcsa módon él az ember fejében egyfajta diszkrimináció, egyfajta buta beskatulyázás: a szobrászat férfimunka, mit keres egy nő egy ilyen kemény fizikai munkát megkövetelő művészeti szcénában? Emese olyan ragyogó intellektussal és csillogó tekintettel mesélt a szobrászatról, a benne élő művész kötődéséről, az általa megálmodott karrier valóra váltásáról, hogy azóta figyelem a pályáját és a látásmódját.

Kíváncsi vagyok, hogy az első találkozásunk óta eltelt közel tíz évben mi minden változott az életében – maradéktalanul sikerült az énmárkaépítés?

A kezdeti lendületbe került némi vargabetű, így pár éve, a Covid-járvány alatt tértem rá a márkaépítésre még tudatosabban. Úgy érzem, képzőművészként, de bármilyen alkotóként a személyünk is a munkánk része, és legtisztábban akkor tudunk a víziónkon dolgozni, ha önmagunkon is átgyúrunk ezt-azt. Nekem sajnos vagy szerencsére – ezt majd az idő megmutatja – volt és még van is mit átdolgoznom magamban: a különféle traumás tüneteket, amelyek betonerődként álltak köztem és az „életcélom”, a küldetésem között. És lám, milyen kicsi a világ: nemrégiben szervezett módon épp az Art is Business egyik előadás-sorozatán vehettem részt ösztöndíjasként. Nem kifejezetten self-branding, amin mostanában dolgoztam, de szintén nagyon fontos, hogy hogyan tudom megfelelő „ruhába öltöztetni” azt, amit csinálok, csinálunk, így elvégeztem egy kétéves grafikusképzést. A rakéták begyújtása pedig épp folyamatban van.

Dóra Emese installációja a Sziget Fesztiválon (fotó: Mudra László Rockstar Photographers)

Amikor a Képzőművészeti Egyetemre felvételizett, milyen kép lebegett a szeme előtt a szobrászatról, a szobrásznőkről? Volt-e esetleg egy idol, akinek a hatására a rajzolástól a szobrászat felé kanyarodott?

Az akkori motivációm annyi volt, hogy az alkotásvágyammal kell kezdenem valamit, és tudtam magamról, hogy minden IS érdekel. Külső szemmel a szobrász szak tűnt olyasvalaminek, amiben mindennemű érdeklődésemnek talajt tudok találni, illetve ehhez volt egy gyerekkori kötődésem is. Alsó tagozatos lehettem, amikor egy agyagozó szakkörbe kerültem, ahol lenyűgözött az anyaggal való intenzív kapcsolat, a kerámiák kiégetése pedig varázslat volt. Lelkesített, hogy egy formálható, képlékeny valami egyszer csak sziklaszilárdan ott van, és többé nem elvitatható. Maga a folyamat meditatív volt, arra a pár órára csend lett a lelkemben, a fejemben, nagyon szerettem oda járni.

Menőnek számított a szobrász szakra jelentkezni, vagy épp ellenkezőleg, mindenki le akarta beszélni?

Menőbb volt, mint most, de egyébként a művészeti szakok közt mindig a festő az igazán menő. Lebeszélni végül is nem akart senki, más irányba akartak terelni, grafikusnak, festőnek vagy dizájnernek küldtek volna, de ezek mind sokkal behatároltabbnak tűntek, mint a szobrászat, és nem szeretem a bezártságot. A szüleim pedig, azt hiszem, örültek, hogy egyáltalán valamiféle irányt vélnek felfedezni a pályaválasztásomban, mert a gimnáziumi éveimet leginkább a nihil és a zuhanás kifejezés tudná leírni.

Dóra Emese munkája (forrás: Dóra Emese Facebook-oldala)

Milyen alapozást kaptak az egyetemen a mestereiktől? Mennyire engedték önöket szabadon alkotni?

Vegyesek az élményeim. Ha az ember elég akaratos, önfejű, akkor létezik szabadság. Van persze egy néma „mit keres itt egy lány?” kérdés a levegőben, de akkoriban már fele-fele volt a fiúk és lányok aránya. Többször váltottam osztályt, mert hol ez, hol az nem tetszett, de ezek az én különféle korábbi lelki sérüléseimből eredtek – csak ezzel akkor még nem voltam tisztában –, így aztán adódtak is konfliktusok. Egyetemistaként még nem igazán tudtam kiállni magamért – ez még most is fejlesztés alatt áll –, nem mondtam meg kerek-perec, ha valami baj volt, el akartam kerülni, hogy bárkit megbántsak vagy összetűzzek valakivel, és ez végül sokkal rosszabb forgatókönyvekhez vezetett. Ennek ellenére általában keresztülvittem, amit akartam. Volt olyan mesterem (picit apakép is), akinek nagyon határozott véleménye volt arról, hogyan kéne valamit befejeznem, hosszú órákon keresztül egyeztettünk, de végül csak úgy csináltam, ahogy én akartam. Ő pedig elismerte, hogy jól döntöttem – ez például nagy élmény volt szakmailag és emberileg is.

A képzés nagyon jó volt, mindenféle anyaggal kísérletezhettünk, teljes alakos aktot mintázhattunk, és úgy általában nagyon élveztem, hogy végre úgy éreztem: a helyemen vagyok. Örülök, hogy több osztályba járhattam, mert minden mester látásmódja más, így nagyon színes eszköztárat és visszajelzéseket kaphattam. A műhelyvezetőktől tanultuk meg a különféle technikákat, a bronzöntés volt az egyik fő attrakció számomra, de ezzel sokan voltunk így. Az izzó anyag, ahogy egyszer csak megszilárdul, és az, amit én viaszba nyomkodtam, átalakul fémtárggyá, nagyon hasonló élmény volt a gyerekkori kerámiás emlékemhez.

Dóra Emese munkája (forrás: Dóra Emese Facebook-oldala)

Jó volt a művésztelepek egészen más alkotói közege is, sok ötletem ott látott napvilágot. Többnyire vázlatoltam, terveztem, különféle természeti formákat, terméseket, leveleket gyűjtögettem. Esténként persze ment az „ereszd el a hajamat” meg a nagy bográcsozás, sőt, egy ilyen alkalommal énekeltem életemben először mások előtt. Lehet, hogy ez volt az a mozzanat, ami arra biztatott, hogy az éneklést ne hagyjam veszni.

A kollégium szintén nagyon jó emlék, már eleve az is, hogy Budapestre kerültem, és végre nem én voltam a fura lány a normálisak között. Hajnalig beszélgettünk a konyhában különféle művészeti kérdésekről, volt, aki közben a rézkarcot maratta a konyhapulton vagy épp ecsetet mosott a csapnál. Az akkori koleszigazgatónő olyan volt, mint egy második anyuka, mint ahogy a tanulmányin dolgozó hölgyek is, a kis kajla csibéket terelték a tyúkanyók. Az első napom nagyon beégett az Epreskertben: hoztuk fel a pincéből a mintázóállványokat, a festőállványokat, a felsőbb évesek meg ott ültek és hecceltek minket, a folyosót kitöltötte a terpentinszag – amitől, ha megérzem, azóta is rögtön otthon érzem magam.

Dóra Emese munkája (forrás: Dóra Emese)

Mikor érezte először azt, hogy rátalált a saját hangjára, stílusára?

Mostanában kezdem ezt érezni. Az első munkáim valójában növényi formatanulmányok, anyagkísérletek voltak, mélyebb üzenet nélkül. Az egyetem felénél, illetve a diploma utáni hat-nyolc évben válságban voltam, feltettem magamnak a kérdést: kinek, minek, hova? Magán jellegű lélektani dolgok is közrejátszottak abban, hogy a saját hang megtalálása szaggatott út volt, különféle kanyarokkal és zsákutcákkal. Az utóbbi három-négy évben találtam vissza az alkotói munkához, de még mindig úgy érzem, nem tudom akkora energiával csinálni, mint szeretném.

A hosszú önmegismerés alatt rájöttem, hogy ha a munkáim valóban hordoznak belőlem is valamiféle esszenciát, akkor nem elég formákban gondolkodnom, a tartalom is fontos. Gyerekként szerettem mesét mondani, belehelyezkedni a különféle karakterekbe. A szobrászatban is valami hasonlón dolgozom, csak sokkal rejtettebb módon, inkább érzetek, amiket eljátszom a szobrokkal. Többnyire rendszerekben gondolkozom, különféle önismereti kérdések térbeli szinonimáit igyekszem létrehozni, egy olyan safe place-t, azaz biztonságos helyet, amiben elmélkedhet a néző – aki itt már nem is csupán néző.

A formavilág most is a természetből ered. Valószínűleg tudtomon kívül azért vonzódom ezekhez a formákhoz, mert – bizonyított tény – a természettel való kapcsolat megnyugtatja az idegrendszerünket, biztonságérzetet ad.

A képzőművészet magányos dolog, csak közvetve, a tárgyakon keresztül kapcsolódunk másokhoz. Ha tárgycsoportokban, komplex térszerrendszerbe ágyazva jelenítjük meg a gondolatainkat, az már lényegesen intenzívebb élmény. A materialista alkotás sokszor fal, de átjáró is lehet, ha jól fogalmazzuk meg és keretezzük. Nálam most épp az a kutatás zajlik, hogy hogyan lehet a falból átjáró.

Forrás: ISBN könyv+galéria

Amikor a felvételi előtt elképzelte magát mint szobrászt, egy kicsit romantikusabb képet vizionált?

Nem nagyon volt hosszú távú szobrászi vízióm. Magáról a művészeti világról voltak erősen idealista elképzeléseim, miszerint ha valaki valamiben jó, akkor biztosan befut. Ezt most már csak egy szegmensnek és még csak nem is a legfontosabbnak látom.

Tisztázódott már az a dilemma, hogy kinek, minek, hova alkosson?

Mondjuk úgy: folyamatban van. Járok egy utat, igyekszem nagyon átgondoltan letenni a sarokköveit, véghez vinni mindent, amit megálmodtam, és akkor talán okosabb leszek. Valószínűleg a sérült kapcsolódási képességem is hatással van a kinek-minek kérdésre. Vannak időszakok, amikor részt veszek kiállításokon is, de voltak már egyéb, nem kifejezetten kiállítás jellegű projektjeim is, illetve van egy munkám állandó helyszínen, ami szuper. Egyelőre hullámzóan alakulnak a dolgok, de lehet, hogy ez a természet rendje.

Dóra Emese installációja a Sziget Fesztiválon (fotó: Mudra László Rockstar Photographers)

Művészként mélyen érint a társadalmi igény és látásmód, amin azért lenne mit csiszolni. Persze vehetem küldetésnek is, hogy valami olyat mutassak, amihez elvontsága ellenére tud kapcsolódni a nem kifejezetten művészeti szcénában mozgó ember is. Számomra nagyon fontos, hogy adjak, gazdagítsam azt, aki időt szán egy kiállításra. Talán valami világjobbító szándék munkál bennem. Viszont rá kellett jönnöm, hogy amíg önmagammal nem kerülök egyensúlyi helyzetbe, addig adni sem tudok, szóval, lehet, hogy ez a dolog nyitja. Reményeim szerint a jövőben ez irányú törekvéseim testet tudnak ölteni, és akkor választ kapok a kinek, miért-re.

Dóra Emese installációja a Sziget Fesztiválon (fotó: Mudra László Rockstar Photographers)

Rendezőelve az interaktivitás. Szereti bevonni a nézőket a szobrok életébe, nem engedi, hogy pusztán néma szemlélők legyenek. Mióta készíti ennyire tudatosan a műveit?

A 2021-es kiállítás volt az első olyan megmozdulásom, aminek már határozott rendezőelve volt, mégpedig az, hogy a nézőt bevonjam egy önismereti játékba. Szerettem volna elérni, hogy elképzelje: a lelke egy kert, a kiállítás pedig az én lelkem kertje, amely safe space-ként szolgál az önvizsgálatra. Különféle interaktív elemeket iktattam be, hogy ki is lehessen ezt próbálni, füstgépet például, hogy érzékeljék: mindenre van hatásunk, az, hogy a világból mennyit látunk, tőlünk is függ, és bár a füst folyamatosan változtatja a látványt, az igazság mégis ugyanaz.

Volt egy csengethető szobor is, illetve a különféle fényekkel, megvilágításokkal is játszottam, végtelenített madárhangfelvételt is beépítettem, háromféléből lehetett választani. Készítettem egy kreatív sarkot is, hogy lerajzolhassa mindenki magának a belső kertjét, és ha van kedve, megtarthassa. Közel húsz rajz készült, így az első próbálkozás után azt érzem, hogy az embereknek van erre igényük. Bár sok mindent nem vallunk be magunknak sem, ha konkrétan lerajzolunk valamit, az izgalmas felismeréseket hozhat. A jövőben is hasonló jellegű projektekben gondolkozom, csak még kidolgozottabban. Fontos, hogy az adott táj vagy térbeli illusztráció az Egész lényegét is hordozza, de önálló műtárgyként is működjön.

Dóra Emese munkája (forrás: Dóra Emese Facebook-oldala)

Ha megérintjük egy-egy szobrát, szinte megszólalnak, már-már muzsikálnak. Hogyan jött képbe a hang?

Világéletemben rettentően szorongtam, sokszor már-már ijesztő méretekben, de csak visszanézve jöttem rá, hogy ez azért komolyabb egy kis stressznél. Elsős egyetemista voltam, amikor végigvettem magamban, hogy mi az az élethelyzet, amivel objektív veszély nélkül szembe lehet nézni, engem mégis kiver a víz már a gondolatától is. Nem mertem szóba állni például a boltokban az eladókkal, egyáltalán, bárki idegennel. Tizennyolc éve úgy döntöttem, elmegyek énektanárhoz, és azóta nagyon sok mindent megugrottam már, amiről sosem gondoltam, hogy sikerülhet.

Jazztáborokban kezdtem közösségben énekelni, ami azért vicces, mert nem kifejezetten az én korosztályomnak szólnak, de valahol el kellett kezdenem. Időközben rájöttem, hogy ezek a táborok olyan élményeket adtak, amilyeneket gyerekként épp a szorongásom miatt nem élhettem át. Viccesen azt szoktam mondani, hogy táborokba járok gyereknek lenni.

Öt-hat éve kezd komolyabbá válni az éneklés, többször léptem már fel kórusformációkkal, Thea Sotival a Három Hollóban, a Voices projektjében, majd a VENI lemezbemutató koncertjén szintén kórustagként a Magyar Zene Házában. A legfrissebb élményem, hogy bekerültem a Soharóza kórusába, aminek rettentően örülök és nagyon várom a közös élményeket.

Forrás: ISBN könyv+galéria

Az az álmom, hogy a saját zenei gondolataimat képes legyek minőségien megfogalmazni, majd a biztonságos képzőművészeti tereimbe másokat is beengedni, és a zene segítségével elmesélni egy történetet, amit a vizuális elemek illusztrálnak. A traumát megélt embereknek sokszor okoz nehézséget, hogy látszódjanak, hangot adjanak, megmozduljanak. Szeretnék különféle lelkiállapotokat modellezni, amelyekből az érintettek láthatják: van kijárat – aminek a létezésében nagyon erősen hiszek, és abban is, hogy megtalálom.

Dóra Emese (forrás: Dóra Emese)

Egyetemistaként az ember készen kap sok mindent: műtermet, anyagot, munkatársakat. Kikerülvén az egyetem védőszárnyai alól, hogyan birkózik meg egy fiatal művész a rá szakadó nehézségekkel?

Az egyetem olyan, mint egy bölcső, ám egyszer csak „járni” kell. Szerencsém van, nem vagyok egyedül ebben, hisz' a párom, Plank Antal is művész, de még így is megrázó volt a valóságba csöppenni. A műterem Anti szüleinél van, a raktár pedig az én szüleimnél, sőt hála nekik, még egy bemutatótermet is tudunk használni, szóval, családi az „art biznisz”. Karriert építeni lassú folyamat, az enyém pedig kifejezetten ólomlábakon jár. Így aztán csinálunk mindent: díszletet, restaurálást, dekorációt, dolgoztam szövegíró, marketinges pozíciókban is, Anti pedig a kőfaragó műhelyt vezeti most a Képzőn, éjjel-nappal dolgozik valamit. Művészként nincs olyan, hogy munkaidő, hórukkok vannak meg néha-néha uborkaszezon.

Dóra Emese és Plank Antal (fotó: Dóra Emese)

Milyen kapcsolati tőkét lehet felhalmozni az egyetemi évek alatt, illetve az énmárkaépítő tanfolyamon tanultaknak hasznát vette-e a gyakorlati életben? Tudja magát „árulni”, vagy a szorongása miatt ez eleve kizárt?

Itthon szerintem ennek csak az utóbbi pár évben kezd kultúrája lenni. A lélektani gátak pedig sok esetben jelentenek akadályt, nekem konkrétan az alkotásban, mert a kreativitás be tud ragadni. A tanfolyamon tanultak keretet adtak ahhoz, hogyan kell elképzelnem magamat mint brandet, ami elsőre bizarr. Az egész folyamatot, az eszközöket is megismertették, így nem vaktában lődöz az ember, ha elér a valódi branding részhez. Azóta olvastam is sokat a témában, és kezdek jobban megbarátkozni ezzel, illetve már dolgozom is rajta. A „virágzáshoz” meg kell teremteni az optimális körülményeket is, mert ha idő előtt teszem ki magam a reakcióknak, egyáltalán nem biztos, hogy elbírom azokat, még akkor sem, ha épp pozitívak. A felfelé íveléshez kell bizonyos fordulatszám, amit csak akkor érünk el – legalábbis én, – ha nem emésztenek dolgok. Így lassan építkezem.

A jelenlegi őrült világ hogyan hat az alkotói énjére? Menyire tud, akar reflektálni az aktuálpolitikára?

Nem nagyon szeretek direktben reflektálni, viszont azt hiszem, a személyes témám, az érzelmi és egyéb traumák, nem is lehetnének időszerűbbek. Arra szeretnék példát mutatni, akár eszközt is adni hozzá, hogy minél többen merjék megélni az érzéseiket, vállalják a sötét oldalukat is. Ha sosem merünk tükörbe nézni, akkor semmi nem változik. Szóval, ilyen értelemben reflektálok a világra. A legtöbb, amit tehetek, ha dolgozom magamon, és akkor remélhetőleg nem viszem tovább a rossz mintákat, nem fogok tudtomon kívül, a sérüléseim miatt másoknak sérülést okozni, de legalábbis sokkal kevesebbet.

Egyszer valaki azt mondta, nem is látszik a munkáimon a trauma, tök szépek. Pedig a fájdalom ott van, de olyan finoman és mélyen, hogy nem lehet belőle „térbeli ordítást” fabrikálni. Inkább azt jelenítem meg, amit a rossz helyett választottam. Ami azt jelezheti, hogy mindig van választási lehetőség.

Kicsi gyerekként valószínűleg mindenki sokat fantáziált, mert ez volt az egyetlen menekülési útvonal, de vannak, akik felnőttként is ebben a fantáziavilágban maradtak, Alapvetően azért fordultam a meseszerű alkotáshoz, mert a töréseimből inspirálódom. Azt hiszem, valójában az a szándékom, hogy megtanuljak kapcsolódni az „itt és most”-hoz, a kiállítási tér biztonságában megjelenítsem a belső világomat, ami hozzáférhetővé válik, amikor megnyílik a kapu a valóság és a képzelet határán.

Falakók 2015 (forrás: Dóra Emese Facebook-oldala)

Ha egy konkrét példával illusztrálná ezt a kapcsolódást, melyik munkáját választaná?

Az egyéni kiállításomat egészében. Nagyon jó volt visszanézni a rajzokat és olvasni az üzeneteket. Többeknek érthető és megfogható volt a belső utazásra való invitálás. Úgy érzem, megosztottam azt a módszert, amivel én gyógyulok és amivel – Harry Potter-es analógiával élve – „elhopponálom”, azaz átképzelem magam oda, ahova akarom, és azáltal, hogy ezt más látja, kiderül, hogy nem is vagyok ezzel egyedül. Azt hiszem, a kapcsolódás az, hogy megéljük: nem vagyunk egyedül. De nem elég csak intellektuálisan tudni, érezni is kell.

Nem megkerülhető a kérdés: hogyan fér meg két dudás egy csárdában? Párja, Plank Antal szintén szobrászművész, akinek a munkássága merőben eltér az önétől. Támogatják, inspirálják egymást, vagy inkább magányos farkasként szeretnek dolgozni? Beavatják a másikat a munkafolyamatokba a kezdetektől?

Nálunk nagyon jó szinergia alakult ki, inkább erősítjük egymást, mintsem gyengítenénk, persze az egészséges féltékenység fel-felbukkan. Alapvetően sokat zsűrizzük egymás munkáit, inkább abból adódik némi feszültség, hogy van egy átfutási idő, mire alkotóként egy külső véleményt valóban be tud engedni az ember – de minden esetben szoktuk mérlegelni a másik észrevételeit is. A másik munkája kapcsán érzett féltékenységet pedig nagyon jó jelnek tekintjük, mert azt jelenti, jó a dolog energiája, és jó eséllyel fogékonyak lesznek rá mások is. Szóval, inkább indikátorként tekintünk rá, mintsem üldözendő ellenségként. Anti technikailag sokat segít nekem, én titkárnősködöm neki, segítek az írott anyagok összeállításában, ő pedig akár bizonyos lépéseket meg is tesz helyettem, ha az idő vagy a helyzet épp úgy kívánja. Valóban más a vonal: Anti geometrikus világot visz, én organikusat, de nagyon szépen hat egymásra ez a kettő, az enyém lágyít az övén, az övé feszültséget ad az én munkáimhoz, szóval, elég jó koplementerek vagyunk.

Lásd még:

Miniszobrokkal segítik a járványidőszak feldolgozását
– Plank Antal munkái

Ipari vadromantika, művészetbe ágyazva

– a KÉSZ Csoport vállalati gyűjteménye

Nyitókép: Dóra Emese (forrás: Dóra Emese)