„Roppant izgalmas, ahogy a falaink belsővé válnak”

A közelmúltban megjelent egy tanulmány, a címe: Összetört terek és elfalazott valóságok. Szerzője, a kommunista Romániában felnőtt Veres Zoltán arra keresi a választ, hogy hogyan hatnak az emberekre az őket körbevevő terek. Olyan emblematikus objektumok hatását vizsgálja, mint a berlini fal és a Betlehemben évtizedek óta palesztin és izraeli területeket kettéválasztó építmény, de sorra veszi az azok egyes szakaszain látható művészeti alkotásokat is. A Tel-Avivban élő magyar filozófus idejének egy részét légópincékben tölti, gondolatainak nagy részét mégis a töprengés, az emberiség számára lényeges kérdések teszi ki.

Az ember legértékesebb percei az üresjáratok – mondta egyszer Umberto Eco. Hol és mikor támadnak a legjobb gondolatai?

Egyetértek vele. Imádom, amikor az üres, feladat és kényszer nélküli időt képes vagyok megélni. Eco valójában az idővákuumról beszél, amikor a van és a nincs kiegyenlítődik, amikor a dolgok belehuppannak a létbe, majd onnan kikerülve nyomot hagynak, később pedig gondolatokként fogalmazódnak meg. Az életemben ritkán adódnak ilyen pillanatok. Állítólag Agatha Christie mosogatás közben fogalmazta meg a legjobb ötleteit. El tudom képzelni, mert nekem is gyilkos indulataim támadnak közben… Talán filozófiai tanulmányok helyett krimiket kellene írnom.

Veres Zoltán a szüleivel az 1970-es évek közepén

Hol szokott filozófiai kérdéseken töprengeni?

Nem tudom pontosan meghatározni. A filozófia szinte mindig és mindenhol izgat, kivéve, amikor eluralkodik rajtam a kelet-európai neurózisom, mert olyankor a létem kérdéseivel foglalkozom.

Hogyan és miért lett filozófus?

Mint mindenkinek, nekem is meghatározó volt a gyerekkorom. Nagyváradon születtem. Ötéves korom körül a nagymamámhoz költöztem, mert a szüleim három műszakban dolgoztak, keveset tudtak velem foglalkozni, el is váltak. Apámat tizenéves korában politikai szervezkedés vádjával elítélték, majd az ötéves börtönbüntetését három év kényszermunkára változtatták. Nagyanyám személyében végre volt egy eleven ember a közelemben. Mai napig emlékszem a kertjének illataira. Akkoriban jelent meg Patrick Süskind A parfüm című könyve. Elhatároztam, hogy parfümőr leszek, ami már önmagában képtelenség volt, hiszen Romániában erre nem volt lehetőség. Az ország elhagyására sem. Ahogy az illatok, úgy a filozófia is dolgok esszenciáit jelentették számomra.

Általános iskolában volt egy jó barátom, Ákos, aki egy nap megkérdezte tőlem, hogy ismerem-e Platónt és Arisztotelészt. Mondtam, hogy nem. Miután elkezdtem olvasni az írásaikat, éreztem, hogy a hang, amelyet megütnek, olyasvalamiről szól, ami engem érdekel. Tudtam, hogy apám politikai ítélete miatt filozófia szakra nem vesznek fel, ezért maradtak a reál tárgyak, a kémia és a fizika. Hároméves alapképzésre jelentkeztem, majd kitört a forradalom, a filozófiatanszék újraszerveződött, én pedig a szakom utolsó évében bejártam Egyed Péter kolozsvári magyar író és filozófus óráit hallgatni. Fantasztikus elme volt. Ekkor már semmi sem tántoríthatott el attól, hogy jelentkezzem a kolozsvári egyetem filozófia szakára, ahova fel is vettek. Az egykor mellőzött tanárok csodálatos közösséget hoztak létre. Egy-egy előadás után például Szegő Katalin filozófus otthonában folytattuk a beszélgetéseket. Később ő hívott oktatónak az általa alapított tanszékre, Nagyváradra.

A parfümök világában, a budapesti Cherry Garden Parfümériában 2025 januárjában

Hogyan került Budapestre?

Jelentkeztem az ELTE hermeneutikaprogramjára. Kicsit szakadt, kócos kívülállóként nehezen tudtam mit kezdeni a közeggel, a környezet sem feltétlenül értett engem. A doktorimat Fehér M. Istvánnál írtam hermeneutikából, az értelmezést és a megértést vizsgáló filozófiai tudományágából. Később jöttem rá, hogy ez nagy tévedésem volt. Fenomenológiával* kellett volna foglalkoznom, mert ennek a modern bölcseleti irányzatnak az alapkoncepciója a puszta tapasztalat, ami jobban érdekelt. Volt egy tanárom, Tengelyi László, aki ezt pontosan tudta, de annyira tapintatos volt, hogy nem avatkozott közbe. Talán ő volt az első, aki megfogalmazta nekem: ahhoz, hogy kreatív maradjak, el kell hagynom Magyarországot. Ő először a franciaországi Poitiersbe ment, azután elköltözött a feleségével, John Évával a németországi Wuppertalba. Ott is halt meg váratlanul. Ő volt a 90-es években kibontakozó magyarországi fenomenológia atyja, a Wuppertali Egyetem katedrájának elfoglalásától kezdve pedig a nemzetközi fenomenológiai élet egyik legmeghatározóbb alakja.

Időközben elmentem a CEU-ra, ahol ugyancsak nem tudtam magammal mit kezdeni, viszont kiváló nemzetközi kapcsolatokat alakítottam ki. Egy litván barátnőm Bilbaóban írta a doktoriját az ETA baszk terrorszervezetről. A 2000-es évek elején Észtországba került, ahol egy NATO-intézményben, a Balti Védelmi Kollégiumban kezdett el dolgozni. Egyszer megkérdezte, nem szeretnék-e etikakurzusokat tartani náluk. Évente néhány napot vett csak igénybe, közben pedig Dunaújvárosban dolgoztam a főiskola társadalomtudományi tanszékén, amely egy tanárképző intézeten belül működött. Itt arra képeztük a hallgatókat, hogy a tudásukat szervezett formában át tudják adni. A magyarországi jövőmmel kapcsolatos első rossz érzésem is ide kötődik, ugyanis egy idő után az állam elkezdte szisztematikusan tönkretenni. Talán nem illettünk bele a központi elképzelésekbe. Belső szerkezeti hangsúlyeltoldások mentek végbe, először csökkentették a hallgatói létszámot, majd a szakok számát… Most viszont azt látom, hogy a tanárképzés túlélt, sőt, sikeres lett Dunaújvárosban. Egy ideig Budapest, Dunaújváros és Nagyvárad között ingáztam, néhány napot pedig külföldön töltöttem. Budapest jelentette a szórakozást, hiszen itt nem kellett dolgoznom, csak élnem.

Úgy tudom, a magánéletének egy fontos fejezete is a magyar fővároshoz köti.

A Bartók Béla úton laktam egy első emeleti lakásban. A ház lakóközössége számára egyértelmű volt, hogy meleg vagyok, hiszen jellemzően férfiak jártak hozzám vendégségbe. Egy reggel kinyitottam az ablakot, és a következő feliratot pillantottam meg: Halál a buzikra! Vélhetően egy szomszédom tehette, hiszen pontosan kimérte, hova kell felírnia, hogy lássam. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak a történtekhez. Azt gondoltam, az üzenet nem rólam szól, hanem arról, aki írta. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy akkoriban nagyon szerelmes voltam egy szerb fiúba, és az sem érdekelt volna, ha ennél durvább atrocitás ér. A családom mindig nyitott és támogató volt. Talán azért is, mert nem én voltam az első homoszexuális a rokonságban. Nagymamám testvére nagyon artikuláltan meleg pasi volt, aki emiatt még börtönben is ült a hatvanas években. Az elzárás nagyon megviselte. Eredetileg képrestaurátor volt, a kommunizmusban kénytelen volt fényképeket retusálni. Már gyerekként hallottam azt a szót, hogy buzi, és tudtam, hogy Pimi bácsi is az, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Egy alkalommal viszont nem örültem a látogatásának, mert más terveim voltak, ezért kifakadtam a nagymamámnak: „Az a hülye, buzi Pimi bácsi ne jöjjön ide!” Mire a nagymamám azt válaszolta, hogy ha még egyszer kimondom ezt a szót, repülök vissza apámhoz.

Kormányellenes tüntetésen Tel-Avivban, 2023 márciusában

Egy másik alkalommal éppen Thomas Mann Tonio Kröger című novelláját olvastam, a benne felmerülő kérdésekről, például a vonzódásról, érdekes párbeszédet folytattam a nagymamámmal, amikor a szintén jelen lévő nagybátyám közölte, hogy szerinte szexuális identitászavarom van. Magát a szót sem teljesen értettem, nemhogy a jelentését. Nagyanyám ránézett a fiára, majd azt mondta neki: „Te most szépen felöltözöl, és eltakarodsz a lakásomból, mert annak, aki ilyen hülyeségeket beszél, nincs helye az otthonomban. Akkor sem, ha itt nőtt fel.” Azután odalépett hozzám, és azt mondta, úgy vagyok jó, ahogy vagyok… Arra is emlékszem, hogy apámnak volt egy pokoli jóképű munkatársa, aki olykor átjött hozzánk. Öt-hat éves lehettem, de egyértelmű hatással volt rám ez a férfi. Kamaszkoromban volt, hogy egyszerre voltam szerelmes egy lányba és egy fiúba. Felnőttként sokáig heteroszexuális kapcsolatban éltem, és nem azért, mert valahogy megpróbáltam elrejtőzni. Ezután következett a kapcsolatom az említett szerb fiúval. Egyszer könnyebben elfogadtam az irányultságomat, máskor nehezebben, de ez egy külön történet.

2009-ben meghalt az édesanyám. Úgy éreztem, muszáj valami mást csinálnom, ezért megpályáztam egy posztgraduális képzést Izraelben, ahova először egy amerikai–izraeli barátom hívott. Már turistaként is nagyon jól éreztem ott magam. Egy másik barátom szokta mondani, hogy Tel-Aviv, Izrael második legnagyobb városa, ahol végül is egy UNESCO-pályázatnak köszönhetően kikötöttem, olyan, mint egy kényelmesen letaposott cipő. Nem szép, de valahogy mégis jó, és ami nagyon fontos: szabad.

A közelmúltban jelent meg egy tanulmánya, amelynek azt a címet adta, hogy „Összetört terek és elfalazott valóságok”. Mióta érdeklik a látható és a láthatatlan falak?

A kommunizmusban lezárták a határokat, ráadásul egy idő után azt is megtudtam, hogy a határőrök lelövik azokat, akik megpróbálnak átszökni valamelyik szomszédos országba. 1989 nyarán a környéken lakók nem mertek kimenni a földjeikre leszedni a kukoricatermést – az ott heverő halottak miatt. Évekkel korábban magam is szedtem ott kukoricát. Emlékszem, döbbenetes élmény volt, ahogy ültem, csuháztam, és közben ráláttam egy békés magyar falura, ahol éppen húzták a harangot. Nem értettem, hogyan képes egy láthatatlan fal ilyen valóságos különbségeket okozni az emberek életében. Számomra Magyarország akkor egy elfalazott valóság volt. Mi pedig Romániában egy befalazott valóságban éltünk.

Az említett tanulmány a Papers in Arts and Humanities (PArtsHum) a Partiumi Keresztény Egyetem által kiadott folyóiratban jelent meg, amely a művészetek, az irodalom, a filozófia, a teológia és a társadalomtudományok területeit kutatja.

A ciszjordaniai Rámalláh városának Qalandiya ellenőrzőpontja

Az írásában, ha leegyszerűsítem, arra keresi a választ, hogy hogyan hatnak az emberekre az őket körbevevő terek.

Nyitottság és bezártság, be- és kiengedés, védelem alatt és elfogva lenni… Nincs olyan pontja a viszonyunknak a terekhez vagy a falakhoz, ami ne hordozná magában ezeket a kettősségeket. Kicsit olyan ez, mint állandóan pengeélen táncolni. Ráadásul a falak használati eszközök is, lenyomatokat tartalmaznak. Amikor veszünk egy lakást, azt hisszük, csak a miénk, miközben hátrahagyott életek jelei maradtak benne. Úgy viszonyulunk a tereinkhez, mintha örökké és változatlan formában léteznének, ezáltal megfeledkezünk azokról, akik előttünk használták ezeket a tereket, illetve azokról, akik utánunk fogják. Lenyomatokat örökölünk, és mi is lenyomatot hagyunk magunk után, időnként szó szerint: kopások a padlókövezeten, ferdére taposott lépcsőfokok. Néha pedig csak hangulatok maradnak vissza utánunk… Nem a tulajdonlás az örök, hanem a lenyomatok állandó változása és alakulása.

A tanulmányban olyan emblematikus objektumok hatását vizsgálja, mint a berlini fal és a Betlehemben évtizedek óta palesztin és izraeli területeket kettéválasztó építmény.

Izgat a falak komplexitása, hiszen nemcsak embereket, de politikai struktúrákat is elválasztanak egymástól. A berlini fal nem csupán építmény volt, hanem elválasztórendszer is a köztes részeken felszórt, finom homokos senki földjével, a szögesdrótokkal, a megfigyelőpontokkal. Ugyanezt láttam Izraelben, Gázánál. Roppant izgalmas, ahogy a falaink belsővé válnak, hiszen átlépve az egyik területről a másikra sok minden zajlik a fejünkben. A falrendszerek nyelvi struktúrákként is leképeződnek: például az öncenzúra olyan, saját magunk által felépített fal, amelytől védelmet várunk, ami mögé elbújhatunk. Az utóbbi időben nagyon meglepett a nyelvi brutalitás megjelenése a magyar sajtóban. Sokszor látok olyan szalagcímeket egy-egy sportmérkőzést követően, amely szerint az egyik csapat a „földbe alázta” a másikat. Miért kell ilyen címet adni egy írásnak? Mondok egy példát: a japán történelem tele van harccal, rivalizálással és vérrel. A zen filozófia éppen azért lett követendő a szigetországban, hogy ne a háborúskodás legyen az egyetlen megoldás az indulatok lecsendesítésére. Magyarországon a mentális falak következtében az emberek frusztrációja túlfeszül, ami megjelenik az írott nyelvben, a nyelvhasználatban is. A másik ok a zsibbadtság. Rómában a gladiátorjátékokon eleinte néhány harcos verekedett egymással, majd megjelentek az állatok, feltöltötték az arénákat vízzel… Miért? Mert a nézők ingerküszöbe folyamatosan emelkedett. Magyarországon brutálisan kell beszélni és írni ahhoz, hogy megérintse az embereket.

George Floydot ábrázoló falfestmény Betlehemben

Beszéljünk még egy kicsit a betlehemi falról, amelynek egyes szakaszain többnyire helyi művészek alkotásai láthatók!

A témák változatosak, de közös bennük, hogy a jelenről és a ma emberéhez szólnak. Megjelenik rajta George Floyd és a Black Lives Matter mozgalom, az elnyomás szimbólumai. George Floyd fizikai nyomás alatt halt meg, amely a politikai elnyomás végzetes formája, ugyanakkor a mindenkori egyeduralom okozta lassú pusztulás szimbóluma is. Említhetem a szintén megjelenő Donald Trumpot, aki azon túl, hogy lelkes támogatója az USA és Mexikó közötti határfalnak, nagyon erős pro-izraeli álláspontot képvisel. Szerepel az alkotások között Banksy két munkája is: egy golyóálló mellényt viselő galamb, célkereszttel a szívén, illetve egy betontömböket szétfeszítő angyalokat ábrázoló képe.

Mi a szerepe a művészetnek ezeken az épületeken?

Elsősorban a díszítés. Már az ősembernek is fontos volt, hogy valamilyen módon közel hozza magához a környezetét, amelyben élt, és amelytől különbözött. Máig szeretnénk a környezetünket otthonossá tenni, hogy saját magunkra ismerhessünk benne, ezáltal megszüntessük az érintetlen, díszítetlen terekben érzékelhető, olykor félelmetes különbséget. Még inkább így van ez azokkal a falakkal, amelyek ki- vagy bezárnak minket, intézményesen végrehajtanak felettünk valamit, hatalomként épülnek körénk, mégpedig olyan hatalomként, amelynek a legtöbb esetben nincs emberi arca.

Egykori reklámfal az észak-izraeli Haifa városában

Ezzel együtt mindig is szerettünk volna valami – nem emberi – lenyomatot is hagyni magunk után. A művészet, a mögöttes gondolatok emberiek, de például az anyagok, amelyekkel a műalkotások készülnek, nem azok. Az említett elválasztófalakra készített képek is ennek a példái. Érdekes, hogy a betlehemi fal esetében műalkotások csak az egyik, éspedig a palesztin oldalon vannak. Számukra a fal egy kizáró objektum, amelyet valamilyen módon szeretnének a vizuális környezetükbe integrálni, hogy az ne kiabáljon feléjük elfogadhatatlan üzeneteket. Ezért átalakítják, például művészeti eszközökkel, vagy egy focimeccs alkalmával, amikor a falra vetítik a mérkőzést. Az izraeliek a saját oldalukat nem kezelik domesztikálandó területként – az védelmi funkcióval bír számukra.

A tanulmányban szerepel az esztétikai ellenállás kifejezés. Ezzel a fogalommal először Dubravka Ugrešić horvát írónőnél találkoztam, aki egy erősen szocialista ön- és múltfelejtő közösségben nőtt fel. Az egyik kötetében, amelyben ír Szarajevó ostromáról, megemlíti az esztétikai ellenállást is. Ez a szembehelyezkedést jelenti a pusztítással, az embertelenséggel, a gonosszal, úgy, hogy valami emberit teszünk, ami megőrzi a méltóságunkat. Mindezt olyan környezetben, amelynek a célja mindannak a kiirtása, amik vagyunk. Már az első olvasáskor megragadt ez a kifejezés a fejemben, hiszen mi is ezt tettük Romániában. Nem harcos, hanem építő jellegű ellenállást folytattunk. Esztétikai eszközökkel próbáltuk megőrizni emberi minőségünket.

Donald Trump amerikai elnököt ábrázoló falfestmény Betlehemben

Felmerül a kérdés a szövegben: a falak társadalmi tárgyak vagy inkább politikai műtárgyak? Mi a válasza erre?

Nincs rá egyértelmű válaszom, ezért azt mondom: is-is. Erre akkor jöttem rá, amikor a terrortámadásokkal kapcsolatos izraeli statisztikákat olvastam, miszerint a fal felépítése óta azok száma radikálisan csökkent. Ezek szerint a fal hatékony. Az izraelieknek biztonságérzést ad, de hozzáteszem, hogy csak ideig-óráig, amit mi sem bizonyít jobban, mint az Izrael és a Hamász között 2023. október 7-én kirobbant háború, ami jelenleg is dúl.

Mennyire érzékeny a magyar közélet iránt?

Tel-Avivban élek a férjemmel és a gyerekünkkel. Egy nemzetközi iskolában, az Eastern Mediterranean International Schoolban tanítok, amely az európai rendszert követő emelt szintű érettségit biztosít a diákok számára. A tanulók húsz százaléka izraeli, húsz százalékuk palesztin, hatvan százalékuk pedig nemzetközi, akiknek semmilyen kötődésük nincs Izraelhez, illetve a Közel-Kelethez. A tananyag hagyományos szerkezete mellett az iskolánk missziója: igyekszünk a diákjaink figyelmét a környezettudatosságra és a békére irányítani. Ezt csak azért említem, mert a háborús konfliktus miatt az utóbbi másfél évben kevésbé voltam érdeklődő a magyarországi állapotok iránt. Persze ettől még próbálom megérteni a folyamatokat. Azok közé az értelmiségiek közé tartozom, akik a problémákért sokáig a politikai rendszert okolták, azután rájöttem, hogy egyetlen rendszer sem életképes társadalmi támogatottság nélkül. Romániából nézve Magyarország mindig a Nyugatot, a szabadságot, a kultúrát, a tudományt, az oktatást és a jó minőséget jelentette. Ezeket a pozitív előítéleteket nehéz volt lebontanom magamban, de idővel sikerült. A közélet rendkívüli módon átalakult. Figyelem Magyar Pétert, akiben egy fiatal, agilis üzletembert látok, nem politikust. Valójában semmi jellegzetes nincs benne, ezért is könnyű vele tömegeknek azonosulnia. Nem tudom, hogy ez így jó-e vagy sem. Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban volt hasonló érzésem, akinek – megítélésem szerint – jobb lett volna belátnia, hogy a politika nem az ő terepe, és az életét üzletemberként kell folytatnia. Erről eszembe jut egy újabb történet. Az 1980-as évek második felében egy ideig diákmunkásként játékokat fröccsöntöttem Adyligeten, Olajos Csaba gyárában. Nagyon jól fizetett, két hét alatt megkerestem a kéthavi magyar átlagbért. Már akkor multimilliomos volt, mégis alig hallott róla valaki. Ezt azért sem értettem, mert ő támogatta anyagilag a magyar ellenzéki platformot. Láttam, ahogy sorra érkeztek hozzá az SZDSZ, a Fidesz és a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) képviselői. Kedves, jóindulatú, de jó ízléssel nem megáldott ember volt. A villája mennyezetéről – installációként – egy lelakkozott szénásszekér lógott. Alatta egy barokk stílusú márványkandalló, két oldalt pedig egy-egy lovagi páncél kapott helyet. Azt gondolom, ezt az embert már akkor az a ma is aktuális kérdés foglalkoztatta, hogy hogyan lehetne egy építő jellegű, progresszív fejlődést előmozdítani az egyre hagyományosabb félelemben élő magyar társadalomban.

Veres Zoltán és férje, Oshri Danon Nagyváradon

Mi hajtja, hogy folyamatosan gondolkozzon a minket körülvevő világ kérdésein?

Nemcsak Izraelben, de a világ több helyén is háború dúl, ezek a helyzetek beszűkítik az embert, engem is. Olvastam egy írást Örkény Istvántól, akihez egy ismerőse egy számára fontos szépirodalmi kérdést intézett, amire az éppen munkaszolgálaton lévő Örkény azt válaszolta, hogy ne haragudjon, de per pillanat a túlélésre és a hason csúszásra fekteti a hangsúlyt. Az időm egy részét légópincékben töltöm. Ezzel együtt azt gondolom, hogy az élet – különösen egy filozófusé – arról szól, hogy az emberiség számára lényeges kérdéseken töprengjünk. Számomra ez maga az élet.

*Fenomenológia: Edmund Husserl alapította szubjektív idealista filozófiai irányzat. Központi tétele: nincs objektum szubjektum nélkül.

Nyitókép: Veres Zoltán (a nyitókép és a cikkben szereplő képek forrása Veres Zoltán)

Lásd még:

Izrael, a kulturális kaleidoszkóp

Bezalel – tradíció és modernitás