Vonnák Diána: Látlak

Viszonylag sokat utaztam életemben, bár nem jártam be a fél világot, még a negyedet sem. És tulajdonképp elég kommersz módon, sosem lépve ki a komfortzónámból. Mindenhol kerestem egy kellemes szállodai szobát, még barátoknál, ismerősöknél is csak kétszer, ha laktam. Igaz, az adott helyen igyekeztem alaposan körülnézni, egyedül utaztam, nem csoporttal, reggelenként magam indultam aznapi barangolásomra, amiben megtervezettség és spontaneitás keveredett, de mindig az említett zónán belül maradtam.

Ez kényelmesség, amiért ha nem is szégyelltem magam, de mindig volt valami rossz érzésem, ami fel is erősödött bennem, ha olyan kortárs utazók beszámolóit olvastam, akik egy szál hátizsákkal vágtak neki a maguk felfedezőútjainak, amik során akár életveszélybe is keveredhettek. Az a sejtés így is megerősödött bennem az évek során, hogy az emberiség minden látszat ellenére végzetesen egységes, s ezzel párhuzamosan az is, hogy ennek a legkevésbé sem látszik tudatában lenni s erősen kérdéses, hogy valaha is ráébred-e. Tanulni a komfortzónán belül is lehet.

Forrás: magazin.libri.hu

Vonnák Diána szereplői is utaznak, de egyáltalán nem azért, mert világot akarnak látni, kényelmes hotelekben hajtva álomra fejüket. Utaznak, mert nem érezték jól magukat ott, ahol voltak, mert egy nyugodt helyet szeretnének a világban, mert pénzt akarnak keresni; utaznak, helyet változtatnak, mennek; a novellákban rejlő egyik kérdés éppen az, hogy megtalálható-e másutt, a legészakibb szigeten (Apály) vagy egy buddhista kolostorban (Akklimatizáció), amit szeretnénk, amit hiányolunk, amitől megnyugodnánk. Netán a tengernél, a víznél, ami az első görög filozófus szerint őselem. Többen gondolják így ebben a kötetben, a második ciklus első darabja az Apály, az utolsó a Dagály, de hajón utazik anya és lánya is a Tengeribetegségben, s akad ilyen cím is: Mozdulatlan víztükör.

Az Akklimatizáció a kötet legelső írása. Az elbeszélő már nem tudja, mikor érkezett, azt sem, mi a mai dátum. „Összemosódik az ideút, a döntés után a készülődés lázas hetei, olyan voltam, mint egy ketrecbe zárt állat.” Csak annyit tudunk meg róla, hogy tanított valahol, aztán elege lett, felmondott. „Azt mondtam, hogy inkább ott tanítanék, ahol értelme is van, hogy szegénynek lenni máshol is lehet.” A régi világára csak egy fénykép emlékezteti a szobájában, az exéé persze, aki nem is az exe igazából. Itt van, de nem tud aludni, olykor kimegy vagy kiszökik a városba, whiskyt rendel és rágyújt az illegális kocsma-boltban. Tanúja egy lány epilepsziás rohamának. Egyedül neki van neve, Dolma. Más, mint a többi, de a korát nem lehet megbecsülni itt, ahol „a kopasz fejek és a vörös ruha a gyerekség, felnőttség és öregség állomásaiba egyszerűsíti itt az embereket”. Dolmához nem hívnak orvost, gyógyszert sem adnak neki. Hisz a roham elmúlik, mindig elmúlik. Mindenkinek így a legjobb, Dolmának is. Aki a maga módján mégis megköszöni az elbeszélőnek, hogy segíteni akart. Csak így nem lehet segíteni. Ahogy a Préda öregasszonyának sem – azért is említem, mert talán ez az egyetlen olyan novella, amelyik Budapesten játszódik.

Nem mond vigasztalóbbat a többi elbeszélés sem. A világból nem lehet kifutni, semmilyen égtáj felé sem, és igazából nincs segítség. Az Apály elbeszélője – az ő nevét sem tudjuk meg – meglátogat valakit messze fenn, Északon: Liamot, akit még Londonból ismer, ahol egy lakóhajón élt, s ha a nőnek épp nem volt munkája, „egész heteket” csordogáltak. Most valahol az ember által lakott világ szélén vannak. De Liam számítógépének képernyőjén itt is a kislánya fényképe (megint egy fénykép!), a hűtőjén a kislánya rajza. És a házában berendezett egy gyerekszobát is. Ennyit a menekülés és a felejtés lehetőségeiről. Aki tenne valamit, mondjuk tervezne egy kulturális központot (Kármentesítés), annak azzal kell szembesülnie, hogy a lebontott vegyi gyár miatt a terület, ahová a központ épülne, fertőzött, rákkeltő. Egy fahéjszínű kiskutya, egyedül ennyi az, ami biztató (Mozdulatlan víztükör).

A remek kötetben nemcsak a tér tágul ki, hanem az idő is. A Nem jutottunk valami messzire idős elbeszélője – az ő nevét megismerjük: Vaszka, Vaszil Pantelijovics –, egy folyópartra húzódott, egy félsziget csúcsába, „ahol már épp csak egy műanyag szék fér el”. Ő találkozott egyszer egy régésszel, az beszélt arról, hogy „sok ezer éve itt trenírozták a görög hősök a csapataikat a háborúra”. Pár faluval arrébb egy nagy ásatás is zajlik, amin delfin alakú pénzérmékre bukkantak. „Úgy hasonlít az írás a miénkre, hogy látványra szinte értem.” Ott a régmúlt a Hazáig nyoma sincs című írásban is: a sziklarajzok, a vésetek, a reliefek, amik pillanatnyilag senkit sem érdekelnek, harcok folynak. Megidéződnek a teremtésmítoszok is, amikben „élőlényt gyurmáznak az istenek” (Mozdulatlan víztükör).

Vonnák Diána (forrás: konyvesmagazin.hu)

A történetek prózai balladák, az olvasónak meg kell dolgoznia megértésükért, pláne, ha még azt sem tudja hirtelen, hol beszélik az urdu nyelvet, mint én. Ez a megértés függ a műveltségünktől, a tájékozottságunktól is. Az olvasás során bizony önnön tudatlanságunkkal, tudásunk elégtelenségével is szembesülnünk kell, amikre pedig oly büszkék vagyunk. De persze, honnan is tudhatnánk, mi történt pontosan mondjuk Pakisztánban? Messze van. Ahogy azt sem hiszem, hogy a napjainkat meghatározó orosz–ukrán konfliktusban valóban kiismernénk magunkat. Ukrajna is messze van. Még azt sem gondolom, hogy akik benne vannak ebben vagy másban, Moszkvában vagy Kijevben, azok többsége tisztában van a helyzettel.

Nemcsak a szereplői utaznak, hanem Vonnák Diána is. Otthonos Ukrajnában, Angliában, Skóciában, Magyarországon, s ki tudja, még hol, már ha ez az „otthonos” a legjobb szó ide. Foglalkozására nézve kulturális antropológus, ennek a szakmának alapfogalma a „sűrű leírás”. Megalkotója egy oxfordi filozófus, Gilbert Ryle, a kifejezés Clifford Geertz antropológusnál válik kulcsfogalommá. Vonnák Diána azt írja magáról (nyugatiter.blog), hogy „antropológusprózát” akart írni. Ez biztos így van, s nyilván segíti őt antropológiai tudása. „Sok helyen éltem huzamosabban, és minél inkább otthonosan kezdtem mozogni valahol, annál jobban foglalkoztatott, hogy a környezetemre a belső szabályai szerint lássak, a hozott és a szerzett perspektívát egyszerre érezzem a sajátomnak.” De nem ilyesféle „sűrű leírás”-ra törekszik-e minden valamirevaló alkotó? Nem „az egyetlen metafora felé” igyekszik-e? – hogy Szentkuthy Miklós régi könyvcímét orozzam ide.

Meglehet, a kulturális antropológia ismerete sokat segít Vonnák Diánának az írásban, s abban, hogy „világvevő” legyen. De nem ezért író. Azért író, mert tud írni. Nagyon. Teljes joggal kapta meg 2022-ben az előző év legjobb kötetének járó Margó-díjat.

Az írónő elnyerte a 2022-es Mastercard – Alkotótárs ösztöndíjat is, továbbá a Libri Irodalmi díj döntőse volt.

A nyitókép forrása: margofeszt.hu