Walt Disney: az európai művészet amerikai álomgyára

A nagy európai képzőművészeti korszakok hagyományai, a popkultúra eszközei és az animáció ötvözetével Walt Disney bizonyította, hogy a szórakoztatóipar a művészet univerzális nyelvének részévé válhat.

Mindig nagy hatással volt rám Walt Disney varázslatos, a szirupos mázzal leöntött hercegnős sztereotípiákon túlmutató látványvilága. Művészetrajongóként és szenvedélyes múzeumlátogatóként különösen megérintett a Metropolitan Museum of Art (Met) néhány évvel ezelőtti nagyszabású kiállítása, az Inspiring Walt Disney: The Animation of French Decorative Arts. A tárlat lenyűgöző módon tárta fel, miként inspirálta a XVIII. századi francia rokokó az alkotót: több mint hatvan francia műtárgy és százötven Disney-produkciós elem bemutatásával világított rá a vizuális párhuzamokra – különösen a Szépség és a Szörnyeteg karakterábrázolásai és a kor autentikus rokokó tárgyai között.

Az átfogó tárlat elgondolkodtatott: vajon milyen mélyen szőtte át az európai művészet a Disney világát? Kutatni kezdtem, miként vált a filmstúdió – amely alkotásain generációk nőttek fel – az amerikai kultúra megkerülhetetlen és meghatározó szereplőjévé. Ráeszméltem, hogy Walt Disney nemcsak történeteket mesélt, hanem (talán észrevétlenül, de) közel hozta a nézőkhöz európai kultúrtörténet főbb állomásait. Öröksége egyszerre vált a populáris kultúra részévé és a művészeti hagyományok modern tolmácsává: neki köszönhető, hogy az animációt mostanra egyre inkább a XX. századi művészet egyik formájaként ismerik el. A stúdió munkássága a művészettörténészek, múzeumok, galériák figyelmét is felkeltették. 

Látogatók a párizsi Disneylandben

A mindent megváltoztató utazás

Hogyan jelent meg az arisztokrata körökben népszerű francia rokokó és a stílust jellemző, olykor giccsbe hajló káprázatos vizuális repertoárja a XX. században az amerikai filmgyárban? Walt Disney szeretett utazni: első külföldi útja során, közvetlenül az első világháború után, tizenhét évesen jutott el Franciaországba. Az út megváltoztatta az életét. Fiatalon fedezte fel kimeríthetetlen inspirációforrást nyújtó európai kultúrát. „Figyelemre méltó hasonlóságokat lehet felfedezni a Disney-animációk és a rokokó között. Legyen szó intuícióról, műhelymunkáról, technológiáról, ezek a művek az érzékeinkre hatnak, a játékosságot, az élettelen és az élet illúzióját elevenítik meg” – írja róla Wolf Burchard művészettörténész, a Met kurátora a már említett Inspiring Walt Disney: The Animation of French Decorative Arts kiállításhoz készült, azonos című könyvében.

Robin Allan Walt Disney and Europe műve részletesen ismerteti, miként merített ihletet Disney az európai irodalomból, művészetekből. A könyv rámutat: az amerikai rajzfilmrendező filmjei vizuális stílusának kialakításához már az 1920-as években tanulmányozta az európai művészetet: később, az 1940-ben megjelent Pinokkióban például az olasz városok hangulata és építészete tükröződik vissza.

Európából visszatérve Disney elhatározta, hogy karikaturistaként helyezkedik el. 1923-ban megalapította műtermét, majd 1935-ben már nemzetközileg elismert filmesként szervezte meg nagy európai körútját, amely során mintegy háromszázharmincöt képzőművészeti és illusztrált könyvet szerzett be gyermekirodalom témakörben. Ezek hatására a Disney-animáció a modern tömegkultúra formájában közvetítette az európai művészet mérföldköveit, megismertetve azokat generációk millióival – világszerte.

Az „elektronikus barokk”

Walt Disney művészettörténeti narratívája száz éve határozza meg a stúdió munkásságát és sikerét még az ezredfordulót követően, az új médiatechnológiák, a digitális esztétika, számítógépes animációk és effektusok, azaz a XXI. századi hollywoodi mozi korában is. A barokk kor dinamikus, látványos művészetét és kultúráját új szemszögből értelmezve egyes történészek, például Norman M. Klein, úgy vélik, hogy a mai médiavilág és a speciális effektek valójában egyfajta modern „barokk nyelvet” beszélnek. Ezt a kifejezésmódot eredetileg a XVI–XVIII. század művészete formálta ki, és napjaink technológiai kultúrájában – a digitális látványvilágban, a filmek speciális effektusaiban, a videojátékokban, sőt a multimédiás művészeti installációkban is – újjászületett.

Körhinta a párizsi Disneylandben

Klein ezt a jelenséget a 2004-ben megjelent The Vatican to Vegas: A History of Special Effects című könyvében „elektronikus barokknak” nevezi: olyan vizuális és színházi hatások sorozatának, amelyek egyfajta modern illúzióvilágot hoznak létre, hasonlóan a barokkhoz. A mai látványtechnikák, vizuális effektek, valamint az élményközpontú terek mind ezt a barokk alapú szórakoztató, retorikai élményt folytatják. Vagyis: a XVI–XVII. századi művészet kifejezőeszközei a technológiai fejlődés révén új formában a XXI. század szórakoztatóiparának és vizuális kultúrájának mélyebb rétegeiben élnek tovább.

A Disney Animation Studios látványosan tükrözi a neobarokk esztétikai törekvéseket. A 2012 utáni Disney-animációk – köztük olyan filmek, mint a Jégvarázs, a Vaiana és az Encanto – stílusbéli és tematikai változásai érzékletes példái e tendenciának: a technológiai fejlődés hatására fokozottan előtérbe kerültek ugyanazon művészi stratégiák, amelyek egykor a barokk művészetet is meghatározták. Az említett, újabb Disney produkciók ugyanakkor megkérdőjelezik a művészettörténet eurocentrikusságát, felhívják a figyelmet a művészet kulturális és intellektuális dekolonizációjára annak érdekében, hogy a kisebbségi közösségek is a társadalmi-politikai és kulturális élet aktív részévé váljanak.

Ahogy René Wellek cseh irodalomkritikus már 1946-ban megfogalmazta, minden stílus eljut saját „rokokójához” – ahhoz a késői, túldíszített, dekadens szakaszhoz, amely a stílus fejlődésének végső kifejeződése. A modern Disney-animációk stilisztikai gazdagsága, a történetek rétegzettsége mind a neobarokk vizuális retorikáját idézik: a kulturális reprezentáció játéka, a valóság illúziójának virtuóz kezelése vált meghatározóvá.

Művészettörténet (nem csak) gyerekeknek

Disney maga is hitt abban, hogy a művészet – legyen szó meséről, animációról és látványról –összeköti az embereket. Alkotásaira az ősi, kollektív mesék modern megfogalmazásaira tekintett, amelyek univerzális élményt kínálnak. Ez a hit vezette őt abban is, hogy az európai művészeti hagyományok inspirációját – a francia rokokó dekoratív művészettől kezdve a németalföldi festészetig – a XX. század új médiumain keresztül a világ minden tájára eljuttassa, hidat képezve múlt és jelen, hagyomány és innováció között.

A Jégvarázs egyik ikonikus jelenete a For the First Time in Forever című dallal fűszerezve felér egy művészettörténet órával. A jelenetben felismerhetjük a híres festmények újraértelmezései között Pieter Bruegel Paraszttáncának humoros adaptációját, Auguste Serrure piperkőc férfialakjait, John Singer Sargent El Jaleo című alkotásainak nomád cigányait, Jean-Honoré Fragonard frivol hintázóját.

De a művészeti alkotások már az 1930-40-es évek animációiban is felfedezhetőek – a Hófehérke és a hét törpe vizuális világát Ludwig Richter későromantikus illusztrációi és Gustave Doré XIX. századi metszetei inspirálták. Az 1959-es Csipkerózsikához a németalföldi Limbourg fivérek középkori miniatúrái szolgáltak mintául.

A The Literary Digest 1931-ben arról számolt be, hogy Mickey egér figuráját a korabeli európai kritika „a mozgókép új világának Kolumbuszaként” ünnepelte, míg David Low, a híres politikai karikaturista 1942-ben játékosan „Leonardo da Disney”-nek nevezte Waltot. A régi mesterek mellett a modernista irányzatok is visszaköszöntek filmjeiben: a stúdió stílusa sikeresen kötötte össze a XIX. századi realizmust a XX. századi modernizmus formanyelvével. Dorothy Grafly műkritikus Cézanne-nal és Picassóval állította párhuzamba Disney művészetét, míg C. J. Bulliet egy 1940-es kritikájában kiemelte, hogy a Disney-féle absztrakciók nemcsak kísérletezőek, hanem hatékonyak és jelentéssel telítettek – szemben sok más kortárs alkotó törekvéseivel.

Walt Disney portréja a párizsi Disneylandben

Jean Charlot francia festő és író volt az első 1939-ben, aki a hagyományos animációs technikákat a klasszikus és képzőművészeti kompozíció összefüggésében vizsgálta. Charlot az American Scholar magazinban But Is It Art? A Disney Disquisition címmel közölt publikációjában és később, előadásai során is biztatta a Disney alkalmazottait, hogy modern murális művészként tekintsenek magukra, akik a filmvászonra vetítenek. „A barokk elmék – mint El Greco, Magnasco, Daumier – akik statikus közegben dolgoztak, de a dinamika vezérelte őket, üdvözölték volna a filmművészetet” – vélte Charlot. Az író provokatív módon hasonlította össze a Sixtus-kápolnát Donald kacsával, Mickey egeret Michelangeloval, Raffaello szüzét Hófehérkével. Charlot úgy látta, hogy míg a korábbi geg-orientált rajzfilmeket a primitív és archaikus fekete-fehér hátterek határozták meg, addig a Disney-animációra arányaiban, vizuálisan is a fények és színek példátlan részletessége a jellemző, amely a médium esztétikai prioritásainak fejlődését jelzi.

A művészettörténészek és kritikusok már a XX. század közepén felfigyeltek arra, hogy Walt Disney animációi nem csupán szórakoztatásra születtek, hanem a képzőművészet és a modern tömegkultúra sajátos találkozási pontját jelentették. A korszakban számos népszerű értelmiségi, műkritikus és művész ismerte el, hogy Disney munkái a klasszikus művészeti hagyományokhoz méltó színvonalon szólaltatják meg az animáció új nyelvét. Ezt a szellemi elismerést tükrözi például az, hogy gyakran hasonlították a nagy mesterekhez: Leonardo da Vincihez, Michelangelóhoz, Bruegelhez, Rembrandthoz és Picassóhoz.

A párizsi Disneyland parkja

A Disney animációs rajzfilmjeihez rutinszerűen alkalmazott képzőművészeti narratíva végső soron megerősíti a mindenkori média alapvető tézisét, miszerint az „új” történetet gyakran visszafelé, a a „régin” keresztül mondják el. Ezáltal a formális stílus akár kulturális tárgyként is értelmezhető. Disney nemcsak az animáció történetének meghatározó alakja, hanem a képzőművészeti hagyományok modern, széles közönség számára is érthető, újra fogalmazója lett.

*A szerző közgazdász, diplomáját a milánói SDA Bocconi Egyetemen szerezte. Pályafutását a pénzügy és technológia területén kezdte, majd egy merész váltással a luxusipar felé fordult. A Szépművészeti Múzeum Docent programjának elvégzése tovább mélyítette a kultúra iránti elkötelezettségét. Szenvedélye a művészet, a dizájn és a luxus világának összekapcsolása, valamint a tudásmegosztás: PR- és marketingterületen osztja meg tapasztalatait a hallgatókkal. Jelenleg a Four Seasons Gresham Palota kommunikációs, marketing- és PR-vezetőjeként dolgozik.

Nyitókép: A párizsi Disneyland (a cikkben szereplő képeket a szerző készítette)

Lásd még:

A város, amely mindig egy lépéssel előrébb jár – A tavasz legizgalmasabb londoni divatkiállításai és -eseményei

Luxus: a művészvilág csodafegyvere – Mecénási szerepben a nagy divatházak

A divat és a kultúra találkozása –  Új dimenziók a turizmus területén