Walt Disney: az európai művészet amerikai álomgyára

A nagy európai képzőművészeti korszakok hagyományai, a popkultúra eszközei és az animáció ötvözetével Walt Disney bizonyította, hogy a szórakoztatóipar a művészet univerzális nyelvének részévé válhat.

Mindig nagy hatással volt rám Walt Disney varázslatos, a szirupos mázzal leöntött hercegnős sztereotípiákon túlmutató látványvilága. Művészetrajongóként és szenvedélyes múzeumlátogatóként különösen megérintett a Metropolitan Museum of Art (Met) néhány évvel ezelőtti nagyszabású kiállítása, az Inspiring Walt Disney: The Animation of French Decorative Arts. A tárlat lenyűgöző módon tárta fel, miként inspirálta a XVIII. századi francia rokokó az alkotót: több mint hatvan francia műtárgy és százötven Disney-produkciós elem bemutatásával világított rá a vizuális párhuzamokra – különösen a Szépség és a Szörnyeteg karakterábrázolásai és a kor autentikus rokokó tárgyai között.

Az átfogó tárlat elgondolkodtatott: vajon milyen mélyen szőtte át az európai művészet a Disney világát? Kutatni kezdtem, miként vált a filmstúdió – amelynek alkotásain generációk nőttek fel – az amerikai kultúra megkerülhetetlen és meghatározó szereplőjévé. Ráeszméltem, hogy Walt Disney nemcsak történeteket mesélt, hanem (talán észrevétlenül) közel hozta a nézőkhöz az európai kultúrtörténet főbb állomásait is. Öröksége egyszerre vált a populáris kultúra részévé és a művészeti hagyományok modern tolmácsává: neki köszönhető, hogy az animációt mostanra egyre inkább a XX. századi művészet egyik formájaként ismerik el. A stúdió munkássága a művészettörténészek, múzeumok, galériák figyelmét is felkeltette. 

Látogatók a párizsi Disneylandben

A mindent megváltoztató utazás

Hogyan jelent meg az arisztokrata körökben népszerű francia rokokó és a stílust jellemző, olykor giccsbe hajló káprázatos vizuális repertoárja a XX. században az amerikai filmgyárban? Walt Disney szeretett utazni: első külföldi útja során, közvetlenül az első világháború után, tizenhét évesen jutott el Franciaországba. Az út megváltoztatta az életét. Fiatalon fedezte fel a kimeríthetetlen inspirációforrást nyújtó európai kultúrát. „Figyelemre méltó hasonlóságokat lehet felfedezni a Disney-animációk és a rokokó között. Legyen szó intuícióról, műhelymunkáról, technológiáról, ezek a művek az érzékeinkre hatnak, a játékosságot, az élettelen és az élet illúzióját elevenítik meg” – írja róla Wolf Burchard művészettörténész, a Met kurátora a már említett Inspiring Walt Disney: The Animation of French Decorative Arts kiállításhoz készült, azonos című könyvében.

Robin Allan Walt Disney and Europe című műve részletesen ismerteti, miként merített ihletet Disney az európai irodalomból, művészetekből. A könyv rámutat: az amerikai rajzfilmrendező filmjei vizuális stílusának kialakításához már az 1920-as években tanulmányozta az európai művészetet. Később, az 1940-ben megjelent Pinokkióban például az olasz városok hangulata és építészete tükröződik vissza.

Európából visszatérve Disney elhatározta, hogy karikaturistaként helyezkedik el. 1923-ban megalapította műtermét, majd 1935-ben már nemzetközileg elismert filmesként szervezte meg nagy európai körútját, amely során mintegy háromszázharmincöt képzőművészeti és illusztrált gyermekkönyvet szerzett be. Ezek hatására a Disney-animáció a modern tömegkultúra formájában közvetítette az európai művészet mérföldköveit, megismertetve azokat generációk millióival – világszerte.

Az „elektronikus barokk”

Walt Disney művészettörténeti narratívája száz éve határozza meg a stúdió munkásságát és sikerét még az ezredfordulót követően, az új médiatechnológiák, a digitális esztétika, a számítógépes animációk és effektusok, azaz a XXI. századi hollywoodi mozi korában is. A barokk időszak dinamikus, látványos művészetét és kultúráját új szemszögből értelmezve egyes történészek, például Norman M. Klein, úgy vélik, hogy a mai médiavilág és a speciális effektek valójában egyfajta modern „barokk nyelvet” beszélnek. Ezt a kifejezésmód eredetileg a XVI–XVIII. század művészete fejlóött ki, és napjaink technológiai kultúrájában – a digitális látványvilágban, a filmek speciális effektusaiban, a videójátékokban, sőt a multimédiás művészeti installációkban is – újjászületett.

Körhinta a párizsi Disneylandben

Klein ezt a jelenséget a 2004-ben megjelent The Vatican to Vegas: A History of Special Effects című könyvében „elektronikus barokknak” nevezi: olyan vizuális és színházi hatások sorozatának, amelyek modern illúzióvilágot hoznak létre, hasonlóan a barokkhoz. A mai látványtechnikák, vizuális effektek, valamint az élményközpontú terek mind ezt a barokkon alapuló szórakoztató, retorikai élményt nyújtják. Vagyis a XVI–XVII. századi művészet kifejezőeszközei a technológiai fejlődés révén új formában a XXI. század szórakoztatóiparának és vizuális kultúrájának mélyebb rétegeiben élnek tovább.

A Disney Animation Studios látványosan tükrözi a neobarokk esztétikai törekvéseket. A 2012 utáni Disney-animációk – köztük olyan filmek, mint a Jégvarázs, a Vaiana és az Encanto – stílusbéli és tematikai változásai érzékletes példái e tendenciának: a technológiai fejlődés hatására fokozottan előtérbe kerültek ugyanazon művészi stratégiák, amelyek egykor a barokk művészetet is meghatározták. Az említett, újabb Disney-produkciók ugyanakkor megkérdőjelezik a művészettörténet eurocentrikusságát, felhívják a figyelmet a művészet kulturális és intellektuális dekolonizációjára – annak érdekében, hogy a kisebbségi közösségek is a társadalmi-politikai és kulturális élet aktív részévé váljanak.

Ahogy René Wellek cseh irodalomkritikus már 1946-ban megfogalmazta, minden stílus eljut saját „rokokójához” – ahhoz a késői, túldíszített, dekadens szakaszhoz, amely a stílus fejlődésének végső kifejeződése. A modern Disney-animációk stilisztikai gazdagsága, a történetek rétegzettsége mind a neobarokk vizuális retorikáját idézik: a kulturális reprezentáció játéka, a valóság illúziójának virtuóz kezelése vált meghatározóvá.

Művészettörténet (nem csak) gyerekeknek

Disney maga is hitt abban, hogy a művészet – legyen szó meséről, animációról és látványról – összeköti az embereket. Alkotásaira az ősi, kollektív mesék modern megfogalmazásaiként tekintett, amelyek univerzális élményt kínálnak. Ez a hit vezette őt abban is, hogy az európai művészeti hagyományok inspirációját – a francia rokokó dekoratív művészetétől kezdve a németalföldi festészetig – a XX. század új médiumain keresztül a világ minden tájára eljuttassa, hidat képezve múlt és jelen, hagyomány és innováció között.

A Jégvarázs egyik ikonikus jelenete a For the First Time in Forever című dallal fűszerezve felér egy művészettörténet-órával. A jelenetben  a híres festmények újraértelmezései között felismerhetjük Pieter Bruegel Paraszttáncának humoros adaptációját, Auguste Serrure piperkőc férfialakjait, John Singer Sargent El Jaleo című alkotásainak nomád cigányait, Jean-Honoré Fragonard frivol hintázóját.

De a művészeti alkotások már az 1930-as, '40-es évek animációiban is felfedezhetők – a Hófehérke és a hét törpe vizuális világát Ludwig Richter késő romantikus illusztrációi és Gustave Doré XIX. századi metszetei inspirálták. Az 1959-es Csipkerózsikához a németalföldi Limbourg fivérek középkori miniatúrái szolgáltak mintául.

A The Literary Digest 1931-ben arról számolt be, hogy Mickey egér figuráját a korabeli európai kritika „a mozgókép új világának Kolumbuszaként” ünnepelte, míg David Low, a híres politikai karikaturista 1942-ben játékosan „Leonardo da Disney”-nek nevezte Waltot. A régi mesterek mellett a modernista irányzatok is visszaköszöntek filmjeiben: a stúdió stílusa sikeresen kötötte össze a XIX. századi realizmust a XX. századi modernizmus formanyelvével. Dorothy Grafly műkritikus Cézanne-nal és Picassóval állította párhuzamba Disney művészetét, míg C. J. Bulliet egy 1940-es kritikájában kiemelte, hogy a Disney-féle absztrakciók nemcsak kísérletezőek, hanem hatékonyak és jelentéssel telítettek – szemben sok más kortárs alkotó törekvéseivel.

Walt Disney portréja a párizsi Disneylandben

1939-ben Jean Charlot francia festő és író volt az első, aki a hagyományos animációs technikákat a klasszikus és képzőművészeti kompozíció összefüggésében vizsgálta. Charlot az American Scholar magazinban, But Is It Art? A Disney Disquisition címmel közölt publikációjában és később, előadásaiban is biztatta a Disney alkalmazottait, hogy modern murális művészként tekintsenek magukra, akik a filmvászonra vetítenek. „A barokk elmék – mint El Greco, Magnasco, Daumier – akik statikus közegben dolgoztak, de a dinamika vezérelte őket, üdvözölték volna a filmművészetet” – vélte Charlot. Az író provokatív módon hasonlította össze a Sixtus-kápolnát Donald kacsával, Mickey egeret Michelangelóval, Raffaello szüzét Hófehérkével. Charlot úgy látta, hogy míg a korábbi gegorientált rajzfilmeket a primitív és archaikus fekete-fehér hátterek határozták meg, addig a Disney-animációra arányaiban, vizuálisan is a fények és színek példátlan részletessége jellemző, ami a médium esztétikai prioritásainak fejlődését jelzi.

A művészettörténészek és kritikusok már a XX. század közepén felfigyeltek arra, hogy Walt Disney animációi nem csupán szórakoztatásra születtek, hanem a képzőművészet és a modern tömegkultúra sajátos találkozási pontját jelentették. A korszakban számos népszerű értelmiségi, műkritikus és művész ismerte el, hogy Disney munkái a klasszikus művészeti hagyományokhoz méltó színvonalon szólaltatják meg az animáció új nyelvét. Ezt a szellemi elismerést tükrözi például az, hogy gyakran hasonlították a nagy mesterekhez: Leonardo da Vincihez, Michelangelóhoz, Bruegelhez, Rembrandthoz és Picassóhoz.

A párizsi Disneyland parkja

A Disney animációs rajzfilmjeihez rutinszerűen alkalmazott képzőművészeti narratíva végső soron megerősíti a mindenkori média alapvető tézisét, miszerint az „új” történetet gyakran visszafelé, a „régin” keresztül mondják el. Ezáltal a formális stílus akár kulturális tárgyként is értelmezhető. Disney nemcsak az animáció történetének meghatározó alakjává, hanem a képzőművészeti hagyományok modern, széles közönségréteg számára érthető újrafogalmazójává is vált.

*A szerző közgazdász, diplomáját a milánói SDA Bocconi Egyetemen szerezte. Pályafutását a pénzügy és technológia területén kezdte, majd egy merész váltással a luxusipar felé fordult. A Szépművészeti Múzeum Docent programjának elvégzése tovább mélyítette a kultúra iránti elkötelezettségét. Szenvedélye a művészet, a dizájn és a luxus világának összekapcsolása, valamint a tudásmegosztás: PR- és marketingterületen osztja meg tapasztalatait a hallgatókkal. Jelenleg a Four Seasons Gresham Palota kommunikációs, marketing- és PR-vezetőjeként dolgozik.

Nyitókép: A párizsi Disneyland (a cikkben szereplő képeket a szerző készítette)

Lásd még:

A város, amely mindig egy lépéssel előrébb jár – A tavasz legizgalmasabb londoni divatkiállításai és -eseményei

Luxus: a művészvilág csodafegyvere – Mecénási szerepben a nagy divatházak

A divat és a kultúra találkozása –  Új dimenziók a turizmus területén