„Aki műtárgyat vesz, az boldogságot vesz!”

Szenvedélyük a műgyűjtés és mecenatúra: Völgyi Miklós és Skonda Mária évtizedek munkájával alapozták meg kollekciójukat, amelynek darabjait időről időre galériáknak, múzeumoknak is kölcsönadják. 2025. február 27-től például gyűjteményük különböző műveiből rendeznek az alföldi festészetet bemutató kiállítást az Esernyős Galériában. Meséltek a tárlatról, de beszélgettünk a kortárs művészet helyzetének megítéléséről, a műgyűjtéssel kapcsolatos tapasztalataikról is.

Talán nem túlzok, ha azt állítom, önök a legismertebb, meghatározó alakjai a több figyelmet érdemlő területnek – a hazai műgyűjtésnek. Hol helyeznék el magukat a műgyűjtőpiacon?

Völgyi Miklós: Mondhatni berobbantunk a művészeti piacra az 1980-as, ’90-es évek fordulóján. Avval tűntünk fel leginkább, hogy míg az ismert vagy sokszor rejtőzködő gyűjtemények főként a klasszikus képekre koncentráltak, mi a kezdeti útkeresés után a hazai kortárs művészetet céloztuk meg. Körülbelül 2010-ig kevés hasonló gyűjtemény keletkezett. A ’90-es évek közepén számos, klasszikus műtárgyakat tartalmazó kollekció került a piacra. A galériás és árverési kereskedelem felpezsdült, és annyira felnyomta a klasszikus képek árát, hogy az már meghaladta anyagi lehetőségeinket. Ezért is fordultunk a kortársak felé. De a fő ok: ezzel a körrel ismerkedve rájöttünk, a jelenleg alkotó művészek korunk, környezetünk különleges lenyomatát mutatják be nagyon változatos szemlélettel, stílussal. Ez pedig izgalmas utazást indított el a jelenben! Nagy fordulat következett a gyűjteményünk építésében.

Völgyi Miklós

Mint említettem, 2010 körül megélénkült a kortárs művek iránti hazai kereslet, felnőtt ugyanis egy magasan képzett, jól kereső, értelmiségi generáció, amelynek értékrendjében előbbre sorolódott a művészet szeretete, ízlésvilágához pedig közelebb állnak a modernebb irányzatok. E polgárosodó középréteg újonnan épülő otthonainak atmoszférájához ezen alkotások harmonikusabban illenek, mint a klasszikus, régi képek.

Meséljenek kollekciójuk felépítéséről! Mi inspirálta önöket a gyűjtésre, volt-e olyan személy, aki meghatározó szerepet játszott az indulásban?

Skonda Mária: Hogy miben gyökerezik bennünk a művészet iránti szeretet és a gyűjtés szenvedélye? Egy világra nyitott, négygyermekes bánsági polgári családból származom. Szüleim, nagyszüleim a második világháború alatt és után települtek át Temesvárról Magyarországra. Elmondásuk szerint Temesvár a háború előtt nyitott, multikulturális város volt, sokan „kis Bécsként” is emlegették. A gyűjtés szenvedélyével a nagymamám „fertőzött meg”, akit antik óragyűjteményétől és régiségeitől a meneküléssel és nélkülözésekkel terhelt évek megfosztottak ugyan, de a művészetek és a valódi értékek iránti vonzalmat elbeszéléseivel átadta kedvenc unokájának – nekem.

Miklós családja számára a biztos polgári élet hátterét a nagyapja teremtette meg. A váci Duna-parton álló vendégfogadó – amit később elvettek tőlük – emeletén lakott a négygyermkes család. A falakról a festmények, a porcelánok apránként a gyerekek taníttatásába konvertálódtak. Miklós gyerekként gyűjtött mindent, amihez nem kellett pénz: színészeket ábrázoló képeslapokat, gyufacímkéket, bélyegeket, madárfészkeket, madártojásokat.

Skonda Mária

Később, hátizsákos barangolásaink során elhatároztuk, hogy ha lesz pénzünk, veszünk egy igazi, eredeti festményt. Gyűjteményünk alakulása szinte párhuzamosan követte a rendszerváltást és az azutáni időszak művészeti piacának változásait, de rengeteg találkozás, beszélgetés is alakította érdeklődésünk irányát. Szerencsések vagyunk, mert még találkozhattunk a XX. század első felének képzőművészeti életének szemtanúival, például Újváry Lajossal, Kórusz József festőművészekkel. Ők ismerték még annak a korszaknak az óriásait, de már tanították a mai kortársakat is. Nagy hatással volt ránk néhai Merics Imre tormási állatorvos, aki talán az ország legnagyobb kortárs képzőművészeti gyűjteményét építette fel. Ő erre tanított minket: „Mindig a saját korodat gyűjtsd, ne a megelőző korszakokat! Így épülnek egymásra a gyűjtemények, így dokumentálódnak a különböző korszakok művészeti alkotásai.”

Milyen kortárs alkotásokból áll magángyűjteményük, milyen szempontok szerint válogatnak? Együtt döntenek egy mű bekerüléséről, vagy megvannak a külön területeik? 

V. M.: Gyűjtésünk kezdetén erősen domináltak a tájképek, majd egyre gyakrabban jelentek meg az életképek, korképek. Az egész gyűjteményre jellemző a figurális, valamint a kolorit ábrázolás, erősítve monokróm műveket. „Papír alapú” múzeumunk a kollekció műveit öt kötetben foglalja össze, amelyek tükrözik a gyűjtemény szerkezetét is: Mesterek címmel a XX. század első fele iskolateremtő művészeinek alkotásait mutatjuk be, kiemelve Szőnyi Istvánt és körét. A hazai kortárs festők alkotásai a gyűjtemény mintegy kétharmadát teszik ki a XX. század végétől napjainkig, két kötet fogja át a már díjazott, idősebb korosztályt és a pályakezdő fiatalokat [Kor-képek I–II. címen jelentek meg a művek – a szerk]. A naiv és cigány festészet mintegy százötven-kétszáz alkotása, amelyek a nagyközönség számára nehezen voltak elérhetők, ma már emlékházakban, múzeumokban találhatók [a témát a Naivok – Naiv és autodidakta magyar és cigány művészek című kötetében járja körbe a házaspár – a szerk.]. A kortárs művészetben megjelenő szakralitást külön kötet foglalja össze [a könyv Házioltárok címen érhető el – a szerk.].

Részlet a házaspár lakásgalériájából

A kettőnk közötti „munkamegosztásban” az én tisztem a családi gyűjtemény szisztematikus építése, menedzselése, de feleségemmel együtt „vadászunk”. Végül közösen döntünk. A mára kialakult és nagy tételszámú gyűjteménynek a festmények és grafikák mellett szerves része egy tekintélyes kisplasztikai és egy Zsolnay-kerámiagyűjtemény is.

Vannak személyes kedvenceik?

V. M.: Nem emelnék ki egyetlen alkotót. Kezdetben még nem is ismertünk kortárs művészt. Aztán kézről kézre adtak minket, például Somogyi Győző hívta fel a figyelmünket Földi Péterre, aki javasolta, hogy keressük fel Lóránt Jánost, majd rajta keresztül jutottunk el Benkő Viktorhoz. És így tovább… A személyes kötődések alapján végül a törzsgyűjteményünket Aknay János, Lóránt János, Szemadám György, Somogyi Győző és Bukta Imre műveiből építettük fel. Ők azok, akiktől szinte a teljes életmű keresztmetszete megjelenik a gyűjteményben.

Az elején kicsit féltünk ismeretlenül bekopogtatni műtermekbe. Először megnéztük a kiállítást, és csak akkor jelentkeztünk be egy-egy látogatásra, ha tetszettek a látottak. Így teremtettünk fokozatosan személyes kapcsolatot a művészekkel. Az alkotókkal és a műveikkel való találkozásainkat számos fotón dokumentáljuk. Valaki azt mondta, lehet, hogy ez a fotóarchívum a jövőben nagyobb értékű lesz, mint a képzőművészeti anyagunk.

Aztán jött az egyre fiatalabb korosztály. Bővült a kör, a gyűjteményünk jelentős szegmensét képezik a harmincas-negyvenes éveikben járó művészek alkotásai. Radák Eszter, Nagy Kriszta, Kiss Márta, Hecker Péter, Bács Emese, Osgyányi Sára, Jaktics-Szabó Veronika, Varga Patrícia Minerva és még sorolhatnám… Kollekciónk egyik jellemzője a többségében fiatal vagy éppen a legfiatalabb korosztályhoz tartozó festőnők alkotásainak tekintélyes száma. Ez semmiképpen sem tudatos választás, hanem a művészek teljesítményének eredménye.

Részlet a házaspár lakásgalériájából

Mérnök–közgazdász végzettségűek, az üzleti életben dolgoznak nyugdíjasként is. Hogyan hat életük más területeire a műgyűjtés? Inspirálta e tevékenységük üzleti döntéseiket? 

S. M.: Van egy mondás: „Aki műtárgyat vesz, az boldogságot vesz”. Én is így vélem. Akinek az életébe beépül ez a szemlélet, életérzés, annak a magán- és üzleti tevékenységét egyaránt áthatja. A vizuális kultúra ablakot nyit a világra, egy különleges, csak a művészek által birtokolt tehetségen, látásmódon keresztül. Az élet különböző területeit, akár az üzleti kérdéseket is több oldalról, kreatívabban láthatjuk ezen a szemüvegen keresztül, és ez segít a döntések meghozatalában is.

Amennyiben párhuzamot kellene vonni üzleti és művészeti világ között, melyek lennének ezek? 

V. M.: Az utóbbi időben rengeteg vita folyik erről a kérdésről. Főleg arról, mennyiben tekinthető a műtárgypiac befektetési lehetőségnek. Több régi gyűjtő barátunk véleménye összecseng a miénkkel: az igazi gyűjtő elsődlegesen sosem befektetési szempontokat mérlegelve választ új alkotást. Nem a megtérülés, hanem sokkal inkább az érzelmi szempontok dominálnak egy-egy alkotás megvételénél. Mennyire érint meg, mennyire tud vele együtt élni – ezek az alapvető különbségek az üzleti befektetések és a művészeti vásárlások között. Természetesen fontos kérdés az adott műtárgy művészeti értéke, csakúgy, mint az üzleti életben egy-egy termék technológiai színvonala.

Amíg a befektetésben utazók leginkább a galériások, tanácsadók útmutatása alapján vásárolnak, addig szerintünk a vérbeli műgyűjtő lényegében senkire sem hallgat, legfeljebb különböző vélemények alapján hozza meg saját döntését. Neki a pénz sem diktál, hanem ízlése és ösztönei szerint dönt, érdemes-e az adott alkotás megvételre. Aki üzleti befektetésként gondolkodik a műgyűjtésről, nagyot csalódhat…

A házaspár a Nánási40 galériában

Nemcsak gyűjtenek, de mecenatúrával is foglalkoznak. Mit gondolnak, mely területeken van erre a legnagyobb szükség? Egyáltalán, hogyan látják a kortárs magyar művészet helyzetét?

S. M.: A rendszerváltoztatást követően megszűnt a Művészeti Alap és a Képcsarnok Vállalat, gyakorlatilag ezzel a szervezett állami mecenatúra is. A művészek jó időre magukra maradtak. A kilencvenes évek végén jelentek meg a kereskedelmi galériák, amelyek mára jelentős hálózatot képviselnek, támogatva az alkotók piaci megjelenését. A Magyarországon élő, hozzávetőleg nyolcezer képzőművészből megközelítően háromszázzal tartjuk a kapcsolatot, őket próbáljuk aktivizálni kiállításokkal, pályázatokkal. A szűk piaci lehetőségek miatt is csupán kevesen tudnak megélni a művészetükből, többségük más pénzkereső foglalkozással teremti elő a napi betevőt, ezért is fontos a mecénások szerepe, akik helyzetbe hozhatják a kultúra értékeinek teremtőit. A mecenatúra nem csak vásárlásokat jelent, talán szélesebb értelemben véve még fontosabb a művészek számára a megjelenés, a kiállítási lehetőség, az ismertség lehetővé tétele. Ebben nagy szerepe lehet az üzleti szférának, biztosítva ügyfelei, munkatársai találkozását a művészeti szcéna szereplőivel, így bővítve a piacot. Nem kell, hogy minden vásárlóból gyűjtő legyen. De legyen „trendi”, hogy aki megteheti, eredeti műtárggyal éljen együtt!

Amint az üzleti életben, a műgyűjtés világában is fontosak a személyes kapcsolatok. Mi módon lehetne ezeken keresztül még több üzletembert, céget bevonni a művészet támogatásába?

V. M.: A gyűjtők a személyes kapcsolatokon keresztül a baráti, ismeretségi körükre hathatnak, a már mecénásként működő cégek pedig üzleti partnereiknek szolgálhatnak példaként. Kimutatható ennek a tevékenységnek az üzleti értéke is mind a kapcsolatok minőségének, mind a vállalati kultúra színvonalának javulásában. Az elmúlt harminc évben számos nagy és közepes vállalat indított művészeti mecenatúra programot. Mária, mint a Volksbank Zrt. vezérigazgató-helyettese a bank fiókhálózatában kétszázötven kiállításnak adott helyet, ennek elismeréseként megkapta a Gundel Művészeti Menedzser díjat.

A Völgyi–Skonda Kortárs Gyűjtemény számos darabja lehetőséget biztosíthat kiállítások megrendezésére. Így a 2009-es nyilvánosságra lépésünk óta mintegy ötven önálló kiállításunk jutott el – a magyarországi helyszíneken túl – Bécsbe, Losoncra és Varsóba is. Ezeken túlmenően a hazai kortárs művészeti tárlatokon a gyűjteményünkből kölcsönzött képekkel támogatjuk a kurátorok munkáját, hogy a legteljesebb anyaggal állhassanak a közönség elé.

Nyolc társunkkal megalapítottuk a Műgyűjtők Klubját, ennek keretében a kollekcióinkból válogatva az elmúlt időszakban évenként két kiállítást rendeztünk, melyek anyagát albumokban adtuk ki. Ilyen hálózatok építésére szükség lenne, a gyűjtőtársadalomnak ez egyfajta kötelessége is. 2023-ban Nánási40 néven megnyitottuk bemutató galériánkat, ahol eddig nyolc kiállítást rendeztünk a gyűjteményünkből. Számos kiadványt, művészeti albumot adtunk ki, ezzel a tevékenységünkkel beléptünk a gyűjtés harmadik szakaszába: a „feldolgozás”, archiválás korszakába, hogy az általunk alkotott műtárgyegyüttest közkinccsé tegyük.

A Nánási40 galéria

Milyen tanácsokkal látnák el a leendő műgyűjtőket, illetve azokat, akik a művészet támogatását tűzték ki célul? Milyen új formái lehetnek a kortárs alkotók patronálásának? 

S. M.: A legfontosabb üzenet, hogy vásárláskor, gyűjtéskor ne befektetési szempontokat fontolgassanak, hanem azt, hogy egy adott mű megérinti-e őket, tudnak-e azzal együtt élni. Az üzleti szférának pedig szerintünk mintegy „kötelessége” a non-profit szféra – ebben az esetben a művészet, kultúra – támogatása, ezzel visszaáramoltatva annak az eredménynek legalább egy töredékét, melyet a profitorientált világban realizálnak. 

Tegyenek minél többet a kortárs művészek bemutatásáért, dokumentálják gyűjteményüket, szervezzenek klubokat, vonják be munkatársaikat, barátaikat a mecénási tevékenységbe! Azaz: terjesszék ezt a gyönyörű „vírust”!

Műgyűjtőként vállalják a nyilvánosságot, mint például most is, amikor Szép vagy Alföld, legalább nekem szép… címmel állítanak ki az Esernyős Galériában. Megosztanának néhány kulisszatitkot a készülő tárlatról?

V. M.: A címadás is jelzi, hogy a kiállítás egyáltalán nem törekszik teljes körképet adni az alföldi festészetről. Alföldi iskola, illetve alföldi festők néven emlegeti a művészettörténetazokat a festőket, akik a XX. századelső felében Hódmezővásárhelyen, Szentesen, Baján, Debrecenben, a szolnoki művésztelepen, azaz az Alföldönműködtek. Művészetükben Munkácsy Mihálymágikus realizmusátés a nagybányai iskola plein air stílusát követték. Céljuk volt az Alföldet olyannak megfesteni, amilyennek ők látták. Megelevenítették a korabeli tájat, a vidék civilizációs szintjét, hangulatát, az ott élő emberek életmódját. Az alföldi festők képei egy szűk évszázad művészi törekvéseiről adnak számot: vágyakról, álmokról, a hétköznapok poéziséről. Néhány alkotógeneráció hagyott nyomot a mai kortárs művészetben, majdhogynem tapinthatóan érzékeltetve, hogy a kultúra folytonos, állandóan változó, élő organizmus. A külvilágra mindig figyelve, de a belsőre koncentrálva a világ ezen szögletében olyan életművek jöttek létre, amelyek a nagyon színes európai palettán egy-egy sajátos színfoltot helyeztek el. Az elmúlt években szinte csak a hódmezővásárhelyi tárlatokon jelentek meg, így a kiállítás részben adósságtörlesztés is.

Az Esernyős Galériában nyíló tárlatról bővebben ITT olvashatnak. 

Nyitókép: Kiállításon a Völgyi Mária és Skonda Miklós (a nyitókép és a cikkben szereplő fotók forrása a Völgyi-Skonda házaspár)

Lásd még:

„Már rég nem a befektetési aspektus érdekel, a gyűjtés igazi szenvedéllyé és életformává vált” – Beszélgetés dr. Kacsuk Péterrel, a SZTAKI tudományos tanácsadójával

„A művészet segít eligazodni az életben” – Interjú Barta Péter informatikai szakemberrel és műgyűjtővel

„Izgat a hétköznapi létezés banális esztétikája” – Interjú Simó Györggyel