A függetlenség ára

„Hinni kell abban, hogy a függetlenséged és a szabadságod nem törhető meg” – foglalja össze alkotói szemléletét a szakember. A Lumière filmes magániskola saját gyártásában, páratlan közösségi összefogással készült Random egyszerre tükre és tünete annak, hogyan próbálnak életben maradni a filmesek 2025-ben Magyarországon, egy ideológiailag terhelt, sokszor abszurd rendszerben. Kevés magyar rendező beszél ma olyan tisztán és szabadon a független filmkészítésről, mint aki megélte annak minden szépségét és nyomorát. Salamon András, a film rendezője őszintén vall arról, mit jelent ma integritással, szenvedéllyel és mindenféle állami támogatás nélkül filmet készíteni. Az egykori egyetemi tanár, a magyar film egyik leginkább autonóm gondolkodó alkotója arról mesélt, hogyan lehet szinte semmiből teljes értékű, szívből készült filmet létrehozni, és miért nem a pénz, hanem a hit, a szakmai tudás és az emberség működteti a mozit.

Hogyan találkozik a művészet és az üzlet? Ez a film – ahogyan az többször is elhangzott a közönségtalálkozókon – állami támogatás nélkül készült. A mostanában készülő magyar filmek jelentős részéről elmondható ugyanez. Ön szerint meg lehet változtatni ezt a hálátlan rendszert? Ha igen, hogyan?

Le kell bontani mindent az alapokig, egészen a pincéig. Ehhez elsősorban akarat, nagyon erős elhatározások, de mindenekelőtt koncepció kell. Rengeteget gondolkodom ezen mostanában – tudom, hogy a szakmában sokan mások is: kisebb csoportokban, egyénileg vagy együtt. Tulajdonképpen itt, a Lumière-ben is ritkán telik el úgy beszélgetés a tanárokkal, hogy ez ne kerüljön szóba. Ma ugyanis szakmaiság helyett egy egészen furcsa, már-már abszurd jelenség alakult ki, amely elfogult, sokszor megkérdőjelezhető döntéseken alapul. Nehéz nem észrevenni az NFI [Nemzeti Filmalap – a szerk.] filmtámogatási döntéseiben az ideológiai – hogy ne mondjam, politikai – elfogultságot.

Az NFI-ben persze sok kiváló ember dolgozik: az intézmény nemcsak filmtámogatással és közpénzek elosztásával, hanem oktatással, fesztiválokkal, nemzetközi kapcsolatokkal, archívummal, filmünnepekkel is foglalkozik. De ez a pontosítás sem jelenti azt, hogy a filmtámogatási vagy közpénz-elosztási rendszert egészségesnek gondolnám. Látom: a pozitív döntések listáján olyan filmek és alkotók is szerepelnek, akiknek őszintén örülök – nemcsak Enyedi Ildikóra vagy Nemes Jeles Lászlóra gondolok, hanem sok más tehetséges alkotóra is. Nagyszerű, hogy számos film elkészülhet közpénzből – de hát ez a minimum. Sajnos ezzel együtt ebben a tendenciózus döntéshozatali rendszerben semmi más koncepciót nem látok, mint azt, hogy „most mi jövünk, és nektek annyi”.

Fotó: Wéber Mónika

Hogyan lehetne ezt megváltoztatni?

Visszatérnék a Magyar Mozgókép Közalapítvány időszakához, amely teljes szakmai önkormányzatiságon és megfelelő átláthatóságon alapult. Amennyire a közpénzek elosztásában és a művészetben egyáltalán beszélhetünk demokráciáról, ez az intézmény alulról építkező, ellenőrizhető rendszer volt, amelyben kiemelten fontos szerepet kapott a produceri felelősség. Szükség van szakmailag hiteles zsűrikre – akár több, egymástól független testületre is. Lényeges, hogy egy ilyen intézményt ne politikailag bekötött, kormánybiztosi pozícióban lévő személy vezessen. És az is elengedhetetlen, hogy szembenézzünk azzal, mi történt az elmúlt tizenöt évben – az NFI-ben és az Andy Vajna vezette Filmalap idején –, majd levonjuk a következtetéseket. Nem kell feltalálni semmit: az irányok világosan látszanak. Elég visszamenni a nyolcvanas évek végéig: akkoriban működött a Filmfőigazgatóság, mellette pedig egy virulens, egészséges filmszakma, amely filmstúdiókba szerveződve volt képes fenntartani alkotói pályákat. Évente átlagosan huszonöt játékfilmet és megszámlálhatatlan dokumentumfilmet, kisfilmet hoztak létre. Ez a rendszer egészen addig működött, amíg létre nem jött a már említett Magyar Mozgókép Közalapítvány, amit – minden kritikája ellenére – a legjobb szisztémának érzek. Alapítványi keretben osztották el a pénzeket, különböző szakkollégiumok döntöttek, amelyek tagjai cserélődtek, senki nem ült ott évtizedekig. És ami talán a legfontosabb: többnyire tisztességes, politikától független, kompetens emberek hozták a döntéseket. Ezzel szemben, ami most zajlik az NFI-ben... Minden tiszteletem mellett kérdezem: mitől hiteles a döntőbizottságot alkotó öt ember döntése? Mi történt a forgatókönyv-fejlesztési igazgatósággal, amelyre korábban mindenki büszke volt, és ahol annyi ember dolgozott? Readerek, lektorok, vezetők, beosztottak – egész apparátus működött. Mostanra ez a rendszer teljesen züllötté vált. Nem tudom, bárki elgondolkodott-e már azon, hova vezet ez.

Fotó: Tóth Artin

Számomra mindenképpen példaértékű, ha egy alkotó valamely független művet akkor is elvállal, ha nem kap érte pénzt, ám nemet mond egy gigaköltségvetésű, ám ideológiailag megkérdőjelezhető filmre. Ez számomra azt jelzi, hogy valamilyen mozgolódás, ellenállás elkezdődött. Jól érzékelem?

Persze. Mi a Random kapcsán a független filmezésen belül is különleges eset vagyunk, mert minket az NFI nem utasított vissza – egyszerűen nem is pályáztunk. Nem volt rá időnk. Azonban úgy gondolom, mindenkinek pályáznia kell, akinek van rá ideje és kedve. A Random produkciós körülményei nem tették ezt lehetővé: az időzítés, az előkészítés, a színészek és a stáb időbeosztása miatt nem lett volna ésszerű másfél évet eltölteni azzal, hogy háromszor visszahívjanak, majd negyedszer kidobják a könyvet. Bennem nincs harag, nem érzem magam ebben az értelemben „ellenállónak”. Egyszerűen van egy nagyon markáns, tizenöt év tapasztalatával és tényekkel alátámasztható véleményem erről a szisztémáról. Értem, hogy pompás érzés lehet, ha valaki egy történelmi filmből tud magának venni egy hetvenmilliós Mercedes Maybachot. De nekem például egy hétmilliós Peugeot-t és a lakásomat kellett eladnom, hogy a Random elkészülhessen. Ezek azért jelentős különbségek. Nagyon bízom benne, hogy egyszer majd visszazökken a normalitásba az életünk.

Óriási hit, szenvedély és akarat kell tehát ahhoz, hogy az ember megvalósítsa a fejében lévő filmet. És kellenek a hasonlóan elhivatott társak.

Igen, ez így van. Ebben rengeteget segített a Lumière Filmiskola. Az alapenergia és a lehetőségek innen jöttek – Jávor Tamástól és Incze Ágnestől, az iskola alapítóitól. Ágnes a film producere is, három évet tett a munkába önként, nulla forintért. Sorolhatnám az összes alkotót, a főszereplőket, a stábot, a volt és leendő diákokat, akik dolgoztak a filmen – de a Lumière nélkül a Random sehol nem lenne. És még valami, ami nélkül mindez nem működik: az integritás. A szenvedélyen túl hinni kell abban, hogy a függetlenséged és a szabadságod nem törhető meg. Engem teljesen hidegen hagy, mit gondolnak rólam az NFI pénzelosztásáért felelős hivatalnokai. Az ő dolguk az, hogy képesek legyenek egy forgatókönyvet vagy filmtervet szakmailag vállalhatóan megítélni, és döntéseikért felelősséget vállalni. Ezért tartanám helyesnek, ha minél előbb visszatérnénk egy átlátható, szakmai alapú támogatási rendszerhez.

Nagy Katica és Major Erik a filmben (fotó: Kleb Attila)

A közönségtalálkozókon hallható volt, hogy szinte barátságból dolgozott mindenki. Hogyan képzeli el a megváltoztatott támogatási rendszerben, hogy ezek az emberek ne fillérekért, ne csupán elhivatottságból dolgozzanak? Tegyük fel, hogy az NFI nincs, csak az elképzelés és az akarat! Hogyan lehetne nemcsak a fahrtsínbe és a kránba tenni a pénzt, hanem abba is, hogy végre méltó fizetést kapjanak az emberek? Például cégek bevonásával?

Nem lenne rossz, és szerintem erre teljesen látható módon megvannak a források. Nem akarok beállni abba a kórusba, amely csukott szemmel szidalmazza az úgynevezett „történelmi filmeket”. Először is, mert szerintem ezek többsége nem történelmi film, hanem – tisztelet a kivételnek – fércmű. A „film” kifejezést rájuk nehezen tudnám alkalmazni. Hangsúlyozom: vannak kivételek. Egyébként is: mi az, hogy történelmi film? Minden, ami húsz évnél régebbi eseményről szól, az már az? Szerintem egyszer a Randomot is lehet majd történelmi filmnek tekinteni, mert a jelenünkről szól – amiből idővel történelem lesz. De tudjuk, mely filmekről beszélek: amelyeknek kettő, négy, nyolcmilliárd forint a költségvetésük. Mindig hozzá kell tennem: örülök annak, hogy ezekben a filmekben is kollégáink, volt tanítványaink dolgoznak, és normálisan keresnek. Őket nem lehet elmarasztalni vagy felelőssé tenni azért, amiben részt vesznek. Csak példaként mondom – anélkül, hogy megnevezném a filmet –, de egy bizonyos alkotás operatőre az egyik legragyogóbb tehetség: Dobos Tamás. Világszínvonalú operatőr. Hogy mi lesz a képeinek a sorsa, az már nem feltétlenül az ő felelőssége. De térjünk vissza a kérdésre: hogyan lehetne elérni, hogy ne nulla forintért dolgozzanak az emberek? Szerintem egy felelősségteljes zsűri – nevezzük akár alapítványnak, producernek, kormánybiztosnak vagy filmfőigazgatónak – képes lenne ezt kezelni. A Fidesz egyébként már tizenöt-húsz éve filmközpontot akart létrehozni, csak akkor még sikerült egy erős szakmai összefogással megakadályozni. Teljesen mindegy, milyen a szisztéma: azt látni kell, hogy évente ötvenmilliárd forintot kidobni nézhetetlen filmekre az egyik irány – a másik pedig az, hogy visszatérjünk ahhoz a rendszerhez, amelyben a magyar film felnőtt. Ahol évente huszonkét-huszonnégy, normális költségvetésű játékfilm készülhetett. Ha ez Kádár János idejében nem volt lehetetlen, akkor szerintem egyszer valaki másnak sem lesz az.

Horváth Kristóf és Hegedűs D. Géza a filmben (fotó: Kleb Attila)

A Random készítésekor mennyire kellett gombhoz varrni a kabátot? Úgy tudom, nem hagyták el a fővárost, gyakorlatilag Budapesten forgott az egész, amit a kész produkciót látva senki meg nem mondana. Ez tudatos döntés volt? Sokat spóroltak ezzel?

Persze. Egyrészt szükségszerű feltétel volt ahhoz, hogy a film egyáltalán elkészülhessen. Másrészt, hála istennek, a helyszínvadász Molnár István (Moli), az operatőr Szabó Gábor, az első asszisztens Lázár Kristóf, a látványtervező Pataki Zóra és én jól ismerjük ezt a várost. Ha utcát, kocsmát, tanyát, vasútállomást vagy akár börtönt kellett találnunk vagy létrehoznunk, nem frusztráltak a szűkös lehetőségeink, éppen ellenkezőleg: kreatív ötleteket préselt ki belőlünk. Szerintem az alacsony költségvetésnek nemcsak hátrányai vannak: képes a beszorítottságot inspirációvá alakítani. Ilyenkor az ember egészen misztikus módon képes mozgósítani a gondolati aranytartalékait. Ha kell egy kórház, azonnal tudjuk, melyik lesz megfelelő, hol van a pincéje, merre néz az ablaka, hogyan lehet a környéken parkolni – és máris kész a megoldás. Ez az a része a filmezésnek, ami nem művészet, hanem mesterség: a szakismeret felső foka, amit mindannyian szeretnénk elérni. És néha sikerül is.

Okozott konfliktust a pénztelenség?

Nem.

Fodor Annamária a filmben (fotó: Kleb Attila)

Tehát mindenki zokszó nélkül végigcsinálta a forgatást?

Nem voltam még ilyen csodálatos forgatáson. Pedig komoly nélkülözés volt, de úgy gazdálkodtunk a nagyon kevés pénzzel és a rengeteg adománnyal, szívességgel, kölcsönnel, hogy a stáb és a színészek jól érezzék magukat. Ez nagyon fontos. Ismerem a no-budget filmek körülményeit is, amikor hetekig hideg pizzát esznek, a színészek az utcán parkoló autó mögött öltöznek át, a taxiban sminkelnek – és mégis, ebből is lehet nagyszerű filmet csinálni. Mi más utat választottunk: a technikán és a forgatás logisztikáján változtattunk nagyot. Radikális újításokat vezettünk be, ezzel rengeteg pénzt spóroltunk, és ezeket az erőforrásokat arra fordítottuk, hogy mindenki normálisan tudjon öltözni, pihenni és enni.

Mik voltak ezek az újítások?

Elsősorban a kamera és a világítás terén újítottunk. Egy Ronin DJI 4D típusú, kicsi kamerával forgattunk, ami egybe van építve egy gimballal [rázkódásmentesítésre szolgáló stabilizátor – a szerk.], és Leica vagy Zeiss objektíveket is bele lehet tenni. 6K-ban rögzít. Végig statív nélkül dolgoztunk, és mindössze egy operatőr és egy világosító volt velünk, egy kis autóval. Aki látta a filmet, annak ez aligha tűnik fel. Amikor egy produceri kolléga megnézi, és megkérdezem, szerintük mennyiből készült, a tényleges összeg többszörösét mondják. A filmet huszonegy nap alatt forgattuk, minimális stábbal, fiatalokkal, elsőfilmesekkel és elképesztően lelkes színészekkel, akik a lelküket is beletették. És ott voltak a magyar színészet nagy alakjai is: Monori Lili, Hegedűs D. Géza, Kerekes Éva, Thuróczy Szabolcs. Ennek a kvalitásnak és művészi nagyságnak a közelében lenni mindenkire elementárisan hat. Tehát három dolog: az alkotók és színészek rendkívüli minősége, a radikális technikai újítás a kamera- és világítási rendszerben, és az, hogy Szabó Gáborral mindketten éreztettük: iszonyatosan komolyan gondoljuk ezt a játékot. Ez automatikusan a legjobb energiákat mozgatja meg az emberekben. Szerintem ez működő modell, mindenkinek csak ajánlani tudom.

Fotó: Tóth Artin

Látszik a filmen, hogy szeretettel, szívvel készült. Teljesen konfliktusmentes volt a munka?

Az előkészítés és a forgatás tökéletes volt. A film utóéletében, az elszámolások idején is mindent le tudtunk zárni, és most huszonhét moziban játsszák a filmet.

Általában azt mondják, a film forgatása a legjobb és legkönnyebb része az egésznek, és utána jön a „hűha…” Önöknél ez hogy nézett ki?

Itt, ahol most beszélgetünk, ebben a szobában vágtunk Nemes Tímeával, akit még az egyetemi éveimből ismertem. Fél évet ültünk együtt, majd újabb hat hónapot töltöttünk a zene, a hang, a fényelés, a trükkök, a keverés és a kópiagyártás folyamatával. Ami történt ezzel a filmmel az utómunkában, Martin Scorsese szavaival foglalható össze a legjobban: „Aki az első vágás láttán fizikailag nem omlik össze, azzal baj van.” Mindannyian azt gondoljuk, hogy ez nem fog bekövetkezni, de be fog. Nálunk is elképesztő elakadások és zsákutcák voltak. Ebben a teremben hívtam össze a barátaimat már a forgatókönyv-fejlesztés során, majd az első, második, harmadik vágásnál.

Kerekes Éva a filmben (fotó: Kleb Attila)

Szívesen megmutatja akár félkész állapotban is a filmet?

Igen, nagyon. Bár sokan lebeszélnek róla, én rengeteget profitálok belőle. Elég edzett ember vagyok, nem roskadok össze egy negatív véleménytől.

Hogyan érintik a közönségtalálkozókon kapott a kérdések, kritikák?

Nagyon jól. A dicsérettől zavarba jövök, nem tudok vele mit kezdeni. A Random kapcsán érkező visszajelzések – kritikusoktól, tanár kollégáktól – igazán érdekesek. A bírálatból tanul az ember, a dicséretből nem.

Mi a helyzet a marketinggel?

A nemlétező pénzből készítünk előzetest, klipet, plakátokat, matricákat, és éjszakánként plakátozunk a munkatársaimmal. Ragasztgatjuk a plakátokat, visszük a matricákat, gyártjuk a szuper előzetest. Muszáj megemlítenem Kasztner Ramónát, Lumière-es diákunkat, aki a teljes forgalmazást egyedül csinálja, pedig előtte semmi ilyen tapasztalata nem volt. Beton.hofi és Schwarz Ádám közreműködésével a filmben elhangzó dalhoz klipet és előzetest is készítünk.

És a sajtó?

Vető Viktória, Marinka Csaba és Cs. Tóth Bence intézik a sajtómegjelenéseket, amelyeket naponta látok. Több mint száz volt néhány hónap alatt.

Ha már szóba kerültek a támogatóink, hadd említsem meg a Fábián Autót: cég volt a film egyik partnere, és most is folytatjuk az együttműködést. Ők hozták a színészeinket a díszbemutatóra, a közönségtalálkozókra is az ő autóikkal járunk. Rengeteget segített és támogatta a közönségtalálkozót Miklós Miska is, aki operatőrnek készült, majd Londonban pék lett, és itthon megnyitotta a Marmorstein pékséget. Nem hagyhatom ki a felsorolásból a három nagy támogatónkat, a Zwack Unicumot, az SGH-t és az MBS Equipment-et sem, akik hihetetlen nagyvonalúsággal és szeretettel álltak mellénk. Ezek felejthetetlen emberi pillanatok és nem tudom, mikor, hogyan tudom meghálálni nekik mindezt.

A Random sikere teremthet alapot a következő közös munkához a Lumière-rel?

Pénzügyi alapot nem, de elképesztő biztatást igen – és az legalább olyan sokat számít. Látta, nagyon sok név szerepel a végefőcímen, köztük Cserhalmi György is. Ő nem pénzzel, hanem „lelki producerként” segített: megosztotta a véleményét nemcsak velem, hanem másokkal is. Ez felmérhetetlenül sokat jelent.

És a közönség visszajelzése?

A szájpropaganda alapján is úgy tűnik, hogy kultfilmgyanús alkotás. A mozisok azt mondják, „hosszú távú film”: nem egy hét alatt ér el hatalmas nézettséget, de még sokáig fogják játszani vidéken és Budapesten is, ha megtalálja a közönségét.

Nyitókép: Salamon András (fotó: Tóth Artin)

Lásd még:

A legkisebb költségvetésből készült legnagyszabásúbb sorozat – Beszélgetés Szabó Ádámmal, a Nincs visszaút című dokumentumfilm-sorozat alkotójával

„A személyességé a jövő” – Interjú Bakonyi Alexa színművésszel, a PopUp Produkció alapítójával és kreatív producerével az Egykutya című darab és film születéséről

Hat díjat nyert Enyedi Ildikó új filmje Velencében – A legjobb feltörekvő színésznek járó elismerést és a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége díját is a Csendes barát kapta meg

Független filmalapot hoztak létre a BIFF szervezői – Az első Budapesti Nemzetközi Filmfesztivál a Simó Sándor Alapítvánnyal közösen segíti a magyar szakembereket

„Remélem, a legfontosabb munkák még előttem állnak” – Interjú Osváth Gábor producerrel

„Nem is akartunk megoldást kínálni” – Beszélgetés Szimler Bálint rendezővel

„Olyan filmek létrejöttében szeretek részt venni, amelyeket akár tanítani is lehet” – Beszélgetés Muhi Andrással

Több független, mint állami – Tavaly először került kevesebb NFI-s, mint független nagyjátékfilm a mozikba