A katarzis ideje

Rétegírónak tartja magát. Nem különösebb célja, hogy megfeleljen az olvasói vagy a kiadói elvárásoknak. Nem akarja szórakoztatni azokat, akik a könyveit forgatják, sokkal inkább az érdekli, hogy miután elmerülünk a történeteiben, úgy fájjon, hogy azt érezzük, lehet jobb is. Darvasi László irodalmi munkásságában – ahogy mondja – van egy furcsa dramaturgiai staféta: alapélménye a könny, a bánat, a tájból fakadó szomorúság, a mese kegyetlensége és napfénye.

Mácsai Pál azt mondta a Neandervölgyiek című regényéről, hogy a XX. századi magyar létezés olyan tudása van benne, ami hallatlanul ritka. Másrészt azt gondolja, nyelvteremtő szöveg, valójában költészet.

Mácsai Pál tagja volt az Esterházy Irodalmi Díj zsűrijének. A díjkiosztó ünnepségen azt mondta, a regény azért hatott rá különösképpen, mert a magyar történelem egészen más megvilágításban jelenik meg benne, mint ahogyan a szülei és a nagyszülei meséltek róla. A Neandervölgyiek szokatlanul terjedelmes nagyregény, sokféle narrációs pozícióval, lehetetlen karakterekkel és szokatlan viszonyokkal. Egy olyan század históriája, amely soha nem tapasztalt módon és radikalitással változtatta meg az ember életét, a tárgyi világot, a kultúrát, a gazdaságot, elképzelésünket a térről, az időről és saját magunkról. Egy ilyen elbeszélésnek – ami lineárisan hömpölyög felénk – kell, hogy legyen egy, mondjuk így, metanyelve, ami az artikuláció folyamatos változása közben is mindig észlelhető. Amikor elkezdődik ez a nagy, több családról szóló történet, leginkább anekdotikus szóhasználat jellemzi, azután folyamatosan alakul, a vészkorszakba jutva természetesen veszít a kedélyességéből, és egészen a végéig, 1957-ig változik. De a metanyelv mindig marad.

A Neandervölgyiek három kötete több mint ezerhétszáz oldal, és beszéljenek bárhogy, anekdotázzanak vagy szóljanak tárgyilagosan, tényszerűen, ordítsanak látomásosan, ha nincs ez a metanyelv, ez a titkos, láthatatlan folyó, ami az összes történést és cselekményt átderengi, a történet biztosan szétesik. Természetes, hogy a kiadók többsége fenntartásokkal kezeli, ha egy író ilyen hosszan beszél. Hosszan és indázva. A fősodortól rendre eltérve. De fontos tapasztalat, hogy az olvasó igényli a beláthatatlan történeteket, és ha visszatalálhat a fősodorhoz, a sok kis mellékág sem zavarja. És bár félt elkezdeni a könyvet, most már követeli a folytatást. Ha ez ilyen egyszerű lenne! De azért csapataink harcban állnak; szmájli.

Neandervölgyiek című művével Darvasi László nyerte el 2025-ben az első alkalommal átadott Esterházy Irodalmi Díjat, amelyet a szakmai zsűri hét döntőbe jutott alkotás közül talált a legjobbnak (forrás: Esterházy Magyarország Alapítvány)

Krasznahorkai László Nobel-díja után ismét sok szó esik az irodalomról. Egyes vélemények szerint Krasznahorkai, ahogy az írók többsége, inkább lehúzza az embereket, ahelyett, hogy felemelné, a művekből pedig hiányzik a katarzis.

Ez egy rendkívül haszontalan és lehetetlen hozzáállás. Mai őrsi foglalkozásunk témája a katarziskeresés, pajtások. Rajta hát, széledjünk szét az irodalmi nagyvilágban, és keressünk katarzisokat! Figyelem, füttyszóra indulás!

Vagy odalép hozzám a szomszéd, olvasott valamit tőlem, ha kérheti, írjak már valami szebbet. Mert annyi csúfság van a világban. De hát az író nem kisbolt, vegyeskereskedés, és nem is pláza. Kétséges dolgot árul, igen. Az irodalom egyik lényeges tapasztalata a kétség, a bizonytalanság, a nemtudás. Azután, ha talál valamit az olvasó, gittet, üveggolyót, spanyolviaszt, jó lehet. Amikor a műnek vége lesz, de az olvasóval együtt marad, az katarzis. Amikor hiányzik a folytatás, az is katarzis. Sok furcsa, megmagyarázhatatlan érzés keríti hatalmába, talán csalódás is, valamiképpen az is katarzis. Írás közben az olvasótól nem kérek, nem akarok semmit. Amit akarok, a mondattól akarom.

A szokatlanul terjedelmes nagyregény, a Neandervölgyiek (forrás: Darvasi László)

Milyen érzések kavarogtak önben, amikor értesült arról, hogy idén Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat?

Nem lepődtem meg. Az egész életműve, annak fogadtatása a díj elnyerésére predesztinálta. Már akkor esélyesnek tartottam, amikor Esterházy Péter még élt, és Nádas Péter is nagyon-nagyon szem elé került. A Nobel-díj-bizottság tagjai mindig szerették a különleges, beskatulyázhatatlan, nyers vagy egzotikus alkotókat. Mondok gyorsan néhány nevet: Elfriede Jelinek, Jon Fosse, Bob Dylan. Krasznahorkai jelöltségénél nyilván besegített Tarr Béla Sátántangó című filmje is. 

A díj kétségtelenül a legnagyobb irodalmi elismerés, de soha nem azt jelentette, hogy aktuálisan a legnagyobb író kapja. Ilyen helyzet, ilyen rang nincs, nem is volt. A döntés a bizottságot jellemzi. Néhány, nyilván bölcs és megfontolt emberről van szó. Meg a porondon tolakodó kiadókról, persze, a lobbimunkáról. Kaphatna a díjazotton kívül még legalább harminc másik alkotó Nobelt, lehetne például Bodor Ádám is Nobel-díjas, miközben itthon kevésbé népszerű. Örülnünk kell, hogy most egy olyan írót ismertek el, aki hozzánk hasonlóan magyarul ír és beszél – éppen csak jobban, másképpen –, és bár az életműve univerzális léptékű, a hosszú mondatainak, szóljanak bár az élet legsötétebb oldalairól, olyan ragyogásuk van, amit senki más nem tud magyarul. Ebben Krasznahorkai egyedülálló. És soha nem felejtette el azt a nehéz, csimbókos sarat és azt a sírva fütyülő alföldi szelet, amit mi annyira ismerünk.

Mit szólt a Frankfurti Könyvvásár magyar standjához, ahol az író sikerének mindössze egyetlen A/4-es lap állított emléket?

Sokszor voltam könyvvásáron Frankfurtban és Bécsben is. Azok a munkatársak, akik ezeket a standokat gondozzák, akik megpróbálják világszerte megmutatni a magyar irodalmat, enyhén szólva mostoha helyzetben vannak. Nem rajtuk múlik a promóció minősége, az a bizonyos papírlap. A magyar állam kultúrpolitikája az olyan független írókat, mint Krasznahorkai és Esterházy, nem preferálja. Nem preferálja a Szépírók Társaságát. Esterházy a tárcáival és a ragyogó kis glosszáival bele is állt a közéleti helyzetbe. Egy áruló gróf lett. Feltéve, de meg nem engedve – az ő kedvenc fordulata –, ha olyan döntés születik, ami a tisztelt honi politikai grémium szívének kedves, szempillantás alatt elővarázsolják a magyar irodalom mézeskalácsházát, nagyobbat, mint a karcagi Sámándob. De hát már állami díjat se tud a szerencsétlen adni, annak az értékét is tökéletesen amortizálták.

2024 márciusában jelentette be az Osztrák Nemzeti Könyvtár, hogy átveszi Krasznahorkai László irodalmi hagyatékát. Kertész Imréé 2002 óta a Berlini Művészeti Akadémia birtokában van, éppen úgy, ahogyan Nádas Péteré, aki 2018-ban adta át dokumentumai jó részét. Esterházy Péter ötvenéves munkásságának lenyomatai is Berlinben találhatók.

A magyar állam, illetve a politikai érdekektől vezérelt intézményei, a legalsóbb működésektől a legmagasabb szintekig megbízhatatlanok. Mindent áthat a bürokratizálás és a politikai akarat. A német kultúrafelfogás azonban biztosítja az írókat, hogy örökségük értő kezekben lesz és marad. Azt pedig tényleg nem lehet tudni, itthon mi történne a hagyatékkal. Petri György-emléktáblát avatott a Kertész Imre Intézet, nahát! Petri és Schmidt Mária, roppant érdekes kombó, presszós cigaretta találkozása a hülyeségeket puffogtató aranygyárkéménnyel. Kertész Imre élete legvégén odaadta az intézménynek az anyagát, odaadta a nevét. És fölvett egy nagy, állami díjat, édes istenem. [A Kertész-hagyaték körüli bonyodalmakról részletesebben itt olvashatnak – T.O.] Egy szívszorító, becsülendő életmű szomorú végjátéka volt ez, nagyon sajnálom. 

Máskülönben az irodalom még egész tűrhetően van, írni bárhol, bármikor lehet, de ha például a filmes szakmára gondolunk, a szívünk szakad meg. Az elmúlt negyedszázad alatt kvázi két filmrendező nemzedéket lehetetlenítettek el, tettek tönkre. Legtehetségesebb rendezőink mennek külföldre. Éhen akarják halasztani a független színházat. Kevés nagyobb kulturális bűnük van, mint amit a film, a színház ellen elkövettek. Mindeközben a dilettánsok milliárdokból készítik a történelmi ostobaságaikat. Igen, a filmben sok pénz van. Azt meg szeretik. Sok milliárdból új kultúrát csinálni. Csak hát a kultúrának lelke van. Azt meg semmilyen pénzzel nem lehet pótolni, mondom szeretettel.

Darvasi László (fotó: Labancz Viktória)

Ha már film: Tarr Béla egy alkalommal, amikor Krasznahorkairól beszélt, azt mondta, szerinte méltóságot adott a megnyomorítottaknak, így született a Sátántangó és A torinói ló is. Mintha ön is ezt tenné a Neandervölgyiekben.

Szolgálhat az emberi élet eszmének, bármely ideának, végül csak kiderül, hogy abban az esendőség, a méltóság és a bonyolultság lesz a legfontosabb tapasztalatunk. Ki használta igen fajsúlyosan, drámai módon a közelmúltban ezt a szót? Zelenszkij, a méltatlanul sarokba szorított ukrán elnök. „Vagy a méltóságunkat veszítjük el vagy a legfontosabb partnerünket” – mondta, amikor az amerikaiak egy lényegét tekintve orosz béketervvel zsarolták meg. Egyébként az én írói igyekvésem mindig is az volt, hogy a hagyományos megformálású alakjaim bonyolult helyzetekbe kerüljenek, amelyekre bonyolult válaszokat adjanak, és ezekbe az összetett relációkba éppúgy beleférjen a méltóság megőrzése, mint bármi más emberi törekvésünk.

Úgy tudom, a megjelenés előtt Dés László, Parti Nagy Lajos és Závada Pál is véleményezte a Neandervölgyieket. Figyelik egymás munkásságát?

A nyomdába adás előtt a szerkesztőkön kívül négyen olvasták el a regényt, Tunyogi László barátomnak is odaadtam. Senkit nem kértem, senkit nem kapacitáltam, egy ekkora anyagnál ez túlzás lett volna. A barátaim érdeklődtek, mert egy ideje ment a kiszivárogtatás, hogy ennyi meg ennyi oldal, ekkora terjedelem, egyebek. Én is elhűltem a hárommillió karakter láttán. A kiadó is elhűlt. Miután a barátaim megkapták a kéziratot, egy-két hónap alatt elolvasták és véleményezték. Biztattak. Ez máris roppant örvendetes volt. Persze mindenki javasolt valamit, kis hibákat jelölt, inkább apróságokra figyelmeztettek, többnyire meg is fogadtam a tanácsaikat. Sz. Bíró Zoltántól is sokat kérdeztem írás közben. A Sztálin alatti szovjet dzsesszről, például. Volt-e? Igen, nem is akármilyen. Zoli igazított. Igen, gyakran elolvassuk egymás kéziratait. Závada Pál – Pernye és fű – és Bán Zsófia – Alétheia él – könyveit én is silabizáltam még kéziratban, éppúgy ceruza volt a kezemben, mint a barátaimnak a Neandervölgyieknél.

Závada Pállal 2020-ban (forrás: Darvasi László)

A könyv ismertetőjében azt írják, hogy a három generáción átívelő elbeszélése gazdag és magával ragadó látomás a XX. századról. A tét elég komoly: eltűnik-e a mese? S ha eltűnik, mi marad utána? Mi a válasza?

A Neandervölgyiek cselekménye 1908-tól 1957-ig vezet végig a magyar történelmen. Van egy könnymutatványos kompániám, ők a török időkben játszódó A könnymutatványosok legendája című regényben jelennek meg először. A Taligás XVIII. századi történetében, amelynek cselekménye a szegedi boszorkányok meggyilkolásába fut bele, szintén föltűnnek. Egy pillanatra megjelennek a XIX. század világát bemutató Virágzabálókban. Ezek a nagyregények lazán, de talán természetes módon összefüggenek. Lett egy ilyen furcsa dramaturgiai staféta, amelynek alapélménye a könny, a bánat, a tájból fakadó szomorúság, a mese kegyetlensége és napfénye. 

Szisztematikusan sétálok végig a magyar történelem elmúlt ötszáz évén. A Neandervölgyiek folytatásában talán eljutok a jelenkorig. A történetekben egyre nagyobb teret kap a realitás. Ahogy közeledek a saját életem történelmi idejéhez, mintha a mesék elvesztése is mind kézzelfoghatóbb fenyegetést jelentene. Jó, akkor majd teszek ellene. Nagy kihívás, de ez benne az érdekes. Egyébként pedig ez a mai kor olyan irracionális fordulatot vett, akár a nagyvilágban, akár itthon, hogy a mese, a történet, nem azért van veszélyben, mert nincs igénye rá az embernek, hanem mert az úgynevezett valóság annyira hihetetlen, abszurd és képtelen, hogy már-már el akarja foglalni a mese helyét és szerepét.

Sz. Bíró Zoltánnal a Neandervölgyiek bemutatóján a Grand Café Szegedben 2025 áprilisában (Fotó: TPZ)

Több tucat szereplője van a regénynek: szegények és gazdagok, fiatalok és idősek, zsidó kereskedők, bolondok, verőlegények és arisztokraták. Egy szereplő van, akinek nincs hagyományos bűne…

Olvasók, barátaim is mondták: Sós Erna sehogyan sem tudott belekeveredni valamilyen látványosabb emberi rosszaságba. A grófi szolgálólányként induló, gyönyörűen író Ernát valami titok védi. Azért sokat szenved ő is. 

Amikor regényt írok, szétszórom magam a szereplőkben. Nem csak Ernában vagyok benne, hanem sok más szereplőben is. Az én Bovaryném Sós Erna.* Vagy Bézsé Gerzson félkarú sofőr? Azokban az alakokban is benne vagyok persze, akik megjárják a poklot. Emlékszem, egy olvasó egyszer azt mondta nekem, hogy Erna fiainak, akik annyira mélyre süllyedtek, hogy ávósok lettek, nincs visszaút. Nem lehet. Fogalmunk sincs, mire képes, milyen csavarokkal, meglepetésekkel áll elő gyakran élet. Saul is gyilkolt, mielőtt Paul lett volna belőle. Egyébként nem keresek hirtelen pálfordulásokat. Az emberi életek folyamatait igyekszem bonyolítani, hogy mind áttetszőbbé legyenek, még ha ez ellentmondás is.

Készül a regény (forrás: Darvasi László)

Valamiért azt gondolom, az egykori szolgálólány áll önhöz a legközelebb.

Akárhogyan is tekintünk rá, fiatal nőként, anyaként, idős asszonyként, Ernának nehéz élete volt. Bántalmazták, megerőszakolták… Mindkét fia ávós lett, és küzdött értük, amikor börtönbe kerültek. Ernát nem ismertem az életben, nem volt mintája. Inkább a tudatában, a lelkében jártam, mintsem kívülről láttam volna. Szép lassan alakult ki a karaktere, azután elkezdtem érzékelni a személyiségét, a mozdulatait, a szeme színét, a haját, a testét, és végül minden porcikáját. De más például barna hajúnak mondta, én inkább szőkének láttam. Na jó, szőkésbarnának. Megható és intim dolog volt, ahogy ez a lány, ez a nő, ez az asszony egyszer csak lett nekem. Vele búcsúzunk a nagyregénytől, amikor 1957. május 2-án csatlakozik egy „ellenforradalmi agitációhoz” a Kerepesi temetőben.

Egyszer azt mondta, a regény figuráinak sorsán keresztül igyekezett megtalálni, hogy mi az, ami történetileg összekapcsolhatja a Monarchiát a jelennel. Mire jutott?

Esszékérdés. A Monarchia széthullása után a nemzet folyamatosan valami lehetetlen rögeszme vagy politikai erő foglya volt. Ahogy korábban az 1848-as eszméknek, a világháború után Trianonnak, majd a németek, később az oroszok nyomasztó fennhatóságának. A rendszerváltás után mutatkozott esély a szabadságra. Kellett nekünk? Igen, lehet, hogy kellett, volt rá igény, de a magyarok nem tudták, hogy kell, és azt sem, hogyan lehet szeretni. A Kádár utáni nosztalgiát is könnyen meg lehetett lovagolni. Ha rosszul szereted a szabadságot, tessék, ez lesz belőle: egy undok és úrhatnám államocska. Egy szabad gondolkodásra kevéssé szocializált népet lám, miféle állapotba nyomorítottak bele jobbra hivatott fiatal politikusok, akik mára beleromlottak a hatalomba. Nyugalom helyett nemzetpusztító nyugtalanság, függetlenség helyett egy újfajta függőség. Szegénység, önáltatás, csöndes, napi téboly. Mihamarabb meg kellene szabadulni a mocskos kabátoktól, mert a húsunkba nőnek. Még jön a tél, de azután tavasz lesz. Utána sem lesz még katarzis. De talán jobb lesz. 

* Gustave Flaubert híres mondása Bovaryné című regényéről: „Bovaryné én vagyok”.

Nyitókép: Darvasi László (fotó: Szalma Krisztina)

Lásd még:

Darvasi László nyerte az első Esterházy Irodalmi Díjat – A Neandervölgyiek című regény kapta az elismerést

Nádas Péter: Planetáris hipokrízis – A magyar író esszéjét először Zürichben hallhatta a közönség; már az atlatszo.hu-n is olvasható

Visky András: „Nagy beszélgetésdeficites korban élünk” – Interjú a Libri-díj „Az év határon túl legnépszerűbb könyve” kategóriájának nyertesével