A kitartás útja
– avagy próbatétel, küzdelem és fejlődés
Apámnak nehezebb volt. Nekem könnyebb. Ezért sem vehettem kényelmesre. Ha didereg is a test és kétségek fognak vissza, hogy valami hatalmas újba kezdj, ne hagyd magad. Tartsd ki és vidd tovább!
Nagyon magányos és elveszett tud lenni az ember a hajnali félsötétben, távol az otthonától, idegen országban, dermesztő hidegben. Elveszett, elveszített, főleg, ha testileg is kimerült és új kalandra indul.
1998. november 16. Reggel 6:10-kor szállok le a távolsági buszról. Kora reggel a lipcsei Hauptbahnhofra futott be a vonatom, onnan csatlakoztam a buszra. A kietlen vidékre első emberként érkezem, még úgy is, hogy nyolcszáz kilométert utaztam éjszaka. Lehetne ez egy sima hétfő reggeli kezdés, de nem az. Balról a német autópálya, jobb felől ipari park, kamionparkolók, gyárak, bevásárlóközpont. A németes rendben sorakozó hatalmas tájegység épületei annyira élettelenek, mintha csak díszletekként hagyták volna hátra őket egy régmúlt forgatásból. Lehet egy épület is szomorú és ijesztő. Ilyenkor igen. Sietnem kell. A legalkalmatlanabb dramaturgiai pillanatban megered az első hó, és kegyetlenül fáj a torkom. Hosszú volt az előző, tizenkét órás vonatút. Tévedésből egy megállóval korábban szálltam le a távolsági buszról. Még jó, hogy csaknem ráfagyott a kezem a két bőröndre, könnyebb így beléjük kapaszkodni. A fűben úgysem tudnám húzni őket. Elég mélyen vagyok már, nem jön jókor ez a kis eltévedés a tundrán. Két kilométer gyaloglás vár rám a sztráda melletti mezőn. Érkezésem oka nem sima séta, hanem Németországba költözöm egy projekt miatt, legalább fél évre.
Nem így képzeltem, a jó nem ilyen. Nem kaland így betegen, kimerülten, távol. Nagyon nem akarom én ezt.
Nem tudtam, hogy a neheze csak ezután jön.
Egy órával később már villog az Ibis hotellogó, újdonsült átmeneti otthonom bejárata fölött. Ahogy kell, sercegő neon, villódzó fény. Innen majd gyalog öt perc lesz az új munkahelyem. Hónapok óta nem járt máson az eszem, csak a külföldi munka miatti új élet kezdetén. Netbankot fogok fejleszteni. Átlagos TV-készülékre okosító dobozt minimál tárhelyből, tömegesen előállítható megoldással. Fejlesztőként eljuthatok az elméletből az alkalmazott gyakorlatba, és hozzájárulhatok, hogy milliók életét tegyem kényelmesebbé.
Egyik pillanatról a másikra váltani országot, nyelvet, munkahelyet, kultúrát – keveredik a hőstett, meg az irreális bevállalás. A nagy dolgok mind így indulnak. Vagány! Csináljuk!
A 214-es szoba ajtaja idegen hangon csukódik mögöttem. Más ajtóhangban éltem. Minden steril, hivatalos, fertőtlenített, tökéletes, ahogy egy német szállodában kell. Mit kezdjek ezzel a tökéletességgel? Menekülni akarok. És ha én menekülni akarok, akkor ott pánikszerűen menekülve lesz! Ömlik a fekete szurok a szemem előtt, sosem voltam ennyit távol az otthonomtól, nagy a tét. A pánik csírája szobanövény-méretűre nőtt. Nem ide tartozom. Nem kellek ide, ez sem kell nekem. Otthon a helyem. Hát nincs ott ezer jó állás, új technológia? Van. Közel a családhoz, barátokhoz, totál ismerős környezetben. Nincs elég ismeretlenség és kihívás a hazai projekteken?
Nem jól élem ezt meg. Nem, fél évig nem bírom ki, indulok haza, most, sziasztok, és soha, de SOHA nem csinálok még egyszer ekkora hülyeséget!
Apám mondta tizenkét éves koromban a Műszaki Egyetem K épülete előtt:
„Petikém, egyszer talán te is ide fogsz járni.”
Nem volt elvárás ennek megfelelni. Barátok helyett integrált áramkörökkel, forrasztással, mindenféle elektronikával foglalkoztam, majd gépi kódban programoztam Commodore 64-en, de nem játszottam egy percet sem. Magnóm volt, floppym nem. A nyári szünetet észre sem vettem. Hogy van. Persze hogy kockaegyetemre mentem.
Tehát a Műegyetemet nyomtam végig, és imádtam azokat az éveket. Lettek barátaim. Nem mulasztottam el apámnak ezerszer felhozni: „Emlékszel? Mondtad.” Emlékezett. Sok gondom nem akadt az ötévnyi halmozott matek megértésével, apám türelme mégis sok göröngyön segített át. Sosem a kérdésemre válaszolt, hanem arra, hogy mire használható a megoldás. Mérnök volt ő, igazán, így, nagybetűvel írva, és nem azért, mert a szó most a mondat elején van.
A Műegyetem rakparton: diploma után tíz perccel, de még az út előtt (forrás: a szerző családi archívuma)Tudom, hogy neki nehezebb volt anno az egyetemet elvégeznie. Önerőből nyomta le, FTE lakatosmunka mellett, gyerek mellett. Neki is voltak német, lengyel, csehszlovák projektjei, gyereknevelés közbeni tanulás, valós egzisztenciális parák. Neki tényleg nehezebb volt. Erre rájönnöm kellett, mert sosem mondta.
A lipcsei főpályaudvar, a legnagyobb alapterületű európai vasúti pályaudvar (fotó: IMAGO / Christian Grube)Összeszedem magam. Megiszom a Teekanne márkájú, errefelé igencsak elterjedt teát, kétszer veszek a szeletelt ananászból. Azt nagyon szeretem. Szánok még egy negyedórát egy amúgy fölösleges tétovázásra, inkább rossz megszokásból, aztán kabát fel, irány az új munkahely. Ezért jöttem, nyomjuk meg, gyerekek, MONDOM, NYOMJUK MEG, GYEREKEK! Azonnal fogadnak, a beléptetés óraműpontossággal indul.
Az iroda ajtaja egy egészen új világra nyílik. Az élet könyvébe új fejezet épül most. Háromemeletnyi új német kolléga, csak egy magyar van a cégben, a CEO. Nem marad idő tétovázásra. A feszültség szépen átalakul szándékká, majd újra azzá az akarattá, amivel elindultam az úton.
„Grüss dich, Péter, reggel szoktunk ebédet rendelni, mit kérsz? Mi ez az öltöny rajtad? Úgy nézel ki, mint egy polgármester. Gyere, a nyakkendőtűt együtt dobjuk a kukába! Vegyél fel rendes ruhát, ha már a fejlesztőkkel dolgozol együtt! Ez itt a helyed, ő a főnököd, Stefan, ezt olvasd el, délutántól projekten vagy! Ez egy Loewe márkájú TV, nézd, ennek az operációs rendszerét fogod továbbfejleszteni, hogy emberközelibb legyen a használata.
Jó.
Lepörög a fél év, és a sok félelem helyére a komfort kerül, a lipcsei lakásom, az emberek sem idegenek már. Új eszközöket, új módszereket tanulok meg. Bár próbáltam vezetői tudást könyvből is gyűjteni, a gyakorlat másra tanított. Mégpedig arra, hogy a német következetesség bizony létező dolog, érdemes másolni. Így néz ki: kigondolod, elkezded, végigcsinálod. Nem jósolgatsz, mérlegelgetsz menet közben, nem filózol, „mi lenne, ha”. Mindennek megvan az ideje, arra használd fel! Tervezés, végrehajtás, értékelés, javítás, újra.
Parádi István barátom mondja: a jövő érdekében szenvedni helyes dolog. Félig vívni harcokat: elpazarolt energia.
Méltatlanság, potomság, henyeség.
Ha legközelebb újra meg… Nincs újra. Soha nincs legközelebb. Most van előtted, most küzdesz meg!
Most itt egy másik Teekanne előttem, és több százszor akkora dilemmán agyalok a saját cégben, úgyhogy: gyerünk előre, gyerekek!
Átlag otthoni jókedv és élménybeszámoló, amikor még friss volt (forrás: a szerző családi archívuma)
A szerző a Nordconn HR-tanácsadó cég egyik vezetője.
Lásd még:
------------
Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.
Nyitókép: Generációk szeretete a Renfer családban (forrás: a szerző családi archívuma)
Szenvedélyesen szeretjük a kultúrát, a művészeteket és a stratégiai gondolkodást. Ez ingyen van. A lapkiadás és az online magazin működtetése azonban pénzbe kerül. Kérjük, ha teheti, támogassa az Art is Business hiánypótló munkáját!
