A legkisebb költségvetésből készült legnagyszabásúbb sorozat 

Két magyar férfi közel négyéves, világ körüli biciklis kalandját követi a lenyűgöző, tizennyolc részes Nincs visszaút című dokumentumfilm-sorozat. Illés Adorján és Szabó Ádám utazása egy mély, belső átalakulás története is. A főszereplők fizikai és érzelmi határaikat feszegették, miközben körbetekerték a Földet, és számukra addig ismeretlen kultúrákkal, emberekkel találkoztak. A sorozat látványos képi világgal és őszinte narratívával mutatja be a bátorságot, az önreflexiót és az élet értelmének keresését. Szabó Ádámmal, a film egyik főszereplőjével, rendezőjével, operatőrével, vágójával és producerével beszélgettünk.

Hogyan indult a film története? Mikor született meg az ötlet, és mikor érezte először, hogy ebből tényleg film lesz?

Nem a filmes szakmából jövök, bár mindig is érdekelt ez a világ. Közgazdász diplomát szereztem, idegenforgalom szakon. A filmezés 2005-ben, egy baráti nyaraláson talált meg: a kezembe nyomtak egy kamerát. Akkoriban lett először számítógépem is – egyik barátom, Herczeg Tamás rakta össze, és feltette rá a Premiere Pro programot. Digitális legózásként éltem meg, ahogy próbálgattam otthon a szoftvert, és teljesen beleszerettem. Vettem könyvet, autodidakta módon tanultam, és filmmé kovácsoltam a meglévő nyersanyagokat. Ez volt a filmes pályám kezdete.

Szülővárosában, Egerben ért véget a világ körüli túra

Először extrém sportokkal foglalkoztam: gördeszkás és nyaralós mini-dokumentumfilmeket készítettem. Az első művemet beküldtem a XAFT Extrém Sportfilm Fesztiválra, és rögtön nyert. Ez megerősített, hogy jó az irány. Budapestre költöztem, a Sportklubnál vágóként és technikusként kezdtem dolgozni, promókat készítettem. Ekkoriban kezdett körvonalazódni bennem az utazás terve. Egy európai biciklis körút után már tudtam: hosszú évekig szeretném ezt csinálni. A Föld megkerülésének tervében egyértelműen benne volt, hogy dokumentálom is a kalandot – a téma erősen adta magát, hiszen a csodálatos tájakon vezető úton minimum fotózni, filmezni kell. Aztán a végeredmény ennél sokkal több lett. Nem sima road-movie-ról van szó, hanem erős, pszichológiai ívű történetről, amely alapja az emberi kapcsolódás és – a napjainkban amúgy is nagy figyelmet kapó – önismeret.

Bízott benne, hogy képes lesz biciklizés közben, extrém körülmények között is úgy forgatni, hogy abból film legyen?

Az extrém körülmények mindig is jelen voltak az életemben. Így kezdtem az egészet: extrém sportok forgatásával, hegyekben, mínuszokban, nehéz körülmények között, gyors akciókkal. Mivel hobbiból csináltam, soha nem méricskéltem, hogy ez filmezéstechnikailag milyen kategóriába esik. Számomra ez volt a norma. Nem mérlegeltem, mire leszek képes. Nem volt forgatókönyv, egy belső hangra hagyatkoztam – a sorozatot tehát az élet írta. Ahol éreztem, hogy jó téma bontakozhat ki, ott megálltam és filmeztem. Nem volt előzetes félelem bennem, hogy valami kimarad. Utólag, amikor a vágóasztalon láttam már a rengeteg nyersanyagot, szembesültem a kérdéssel: hogy lesz ebből film? Fogalmam sem volt, hogyan alakul majd a sorozat íve, úgy, hogy az egyes részek dinamikája is jó legyen. Ez volt a legnehezebb feladat. Másfél évig tartott, mire kikristályosodott az ötlet, a módszer és a formátum. Ekkor ismertem fel, hogy rengeteg minden hiányzik, és a dokumentumfilm-szerkesztés, -rendezés, -vágás nagyon kemény lesz.

Illés Adorjánnal Mexikóban, a Kaliforniai-félszigeten

Először otthon próbálkoztam, félórás vágatok születtek, de nem álltak össze. Utazás közben három egész estés filmben gondolkodtam, hazatérve ez a terv is borult. Soha nem rendeztem még, a rendezői kvalitást menet közben kellett megtanulnom. Támaszt kerestem, így jutottam el a Madokéhoz [Magyar Dokumentumfilmesek Egyesülete – a szerk]. Írtam nekik, hogy alkotótársat keresek. Pap Gábor Zsigmond válaszolt először, aztán Farkas Ádám a CineSupertől. A „hogy lesz ebből film?” aggodalom alól Pap egyetlen mondata felszabadított: „Ne aggódj, ami nincs felvéve, az nem is kell a dokumentumfilmbe.” Ezzel eloszlatta a szorongásaimat. Persze az alkotás közben feltűntek hiányok: utazás közben többször is megtörtént, hogy bár gyönyörű képeket láttam, de nem álltam meg az utazás pillanatnyi hevében, nem húztam be a féket, hogy felvegyem, hanem mentem tovább, hiszen legtöbbször elemi energiával hatott rám az utazás. Utólag bántam, hogy kimaradtak, de végtére is – ahogy azt már megtudtuk – ez is a dokumentumfilmezés természetéhez tartozik.

Utómunka közben, Budapesten

Mekkora áldozatot követelt, hogy mindenhol kameráztak?

Soha nem éreztem áldozatnak. Nekem a filmezés játék és élmény. Csak hozzáadott az utazáshoz. Adorján is partner volt, bár nem filmes háttérrel jött, nagyon alázatosan állt hozzá. Sokszor egyedül kellett dolgoznom: leraktam a kamerát, vártam a megfelelő fényt vagy üres utat, kézjelekkel irányítottam őt, néha hatszor is felvettük ugyanazt a snittet. Mindez szerves része lett az utazásnak: ha megálltunk forgatni, azzal mélyült is az adott helyzet megélése: közben ettünk, ittunk, még jobban jelen voltunk a helyszínen.

Illés Adorjánnal Törökországban

A filmben őszintén látszik a fáradtság, a veszekedések is. Tudatos döntés eredménye?

Igen. Nem akartam leplezni, hogy adott esetben mennyire nyers is tudok lenni. Sokszor ingerülten szóltam Adorjánhoz. Ő inkább a „jól van az úgy” típus, én nem. Ez feszültséget okozott, de muszáj volt megmutatni, mert így történt. A filmben egyértelműen kirajzolódik a kettőnk dinamikája: a türelmetlenebb „gonosz” karakter én lettem, ő a jófiú. De ettől a kíméletlen őszinteségtől hiteles. Szerintem egy rendezőben meg kell lennie a teljesség igényének, de legfőképp a képességnek, hogy ne cenzúrázza saját magát, ha ő a szereplője is a produkciónak. 

Operatőrként viszont, ha a kép nem olyan, le kell állítani a jelenetet, és ha lehet, újra kell venni. Ám egy dokumentumfilm esetében legtöbbször nem állhatsz le a kamerával, mert nem ismételhető az adott téma, szóval marad a spontaneitás és az esetleges hibák őszinte felvállalása. Ilyen egyszerű ez – a maga rendkívüli nehézségével…

Myanmarban a Kayan törzsnél vendégeskedve

Úgy tűnt, hogy Adorján sokat tanult öntől, még egyedül is becsülettel forgatott.

Lehetséges. Az ausztrál szakasz (a 9. rész) szinte teljesen az ő anyagából épült. Meglepett, mennyire megtáltosodott. Ma már mindenkinek kamera van a kezében, köszönhetően a jobbnál jobb mobiloknak, mindenki forgat valamennyit, de tény: ő ott olyan hangulatba került, amivel nagyon jól operált. Hogy az én hatásomra, vagy nem, az talán mindegy is. De biztosan hatottunk egymásra.

Illés Adorjánnal az örmény hegyekben

Tulajdonképpen erről szól a sorozat.

Igen. Arról, hogy hogyan válhatunk teljesebb emberré. Mindenki hordoz belső mintázatokat, és az élet lényege, hogy ezeket meghaladjuk. Számomra a teljességre való törekvés egyenlő a boldogsággal. Az utazás erről szólt: felismerni, hogyan élhetünk magasabb minőségben. Mindketten gazdagabbak lettünk tőle.

A türkmén sivatagban

Ki finanszírozta mindezt?

Valójában senki. A végefőcímben látható logók inkább jövőbeli remények, mint tényleges támogatók. Egyedül a CineSuper segített, lehetővé téve a stúdióforgatásokat. Három és fél évig utaztunk, fejenként hárommillió forintból. Ebben benne voltak a repülőjegyek is. Szállásunk elsősorban a sátor volt, vagy rögtönzött megoldásokat alkalmaztunk, az étkezés – ami olykor ki is maradt – olcsó, vega alapanyagokból történt, például egy tál rizs volt babbal. Vagyis az útközbeni forgatás lényegében ingyen történt.

Nem volt produkciós iroda, pályázati pénz, asszisztencia. Csak én, a kamera és a napi küzdelem: a kevés SD-kártya és tárhely, a limitált áramellátás miatt ritkán tölthető akkumulátor. Vagyis minden döntésünket mérlegelni kellett. Sokszor még a kamerán belül is vágtam, hogy spóroljak a hellyel. Mintha klasszikus filmnyersanyagra dolgoztam volna.

A végleges nyersanyag feldolgozása embert próbáló volt. Egyedül ültem a több száz órányi anyag fölött, minden segítség nélkül. Sokan nem hittek benne, ami mentális terhet is jelentett. De közben akadtak, akik mégis mellém álltak: Fekete Janó például teljesen ingyen fényelte a sorozatot, pusztán hitből. Az egri díszbemutató óta egy speditőr cégcsoporttal, a HRT-vel vagyunk partneri kapcsolatban. De összességében: a Nincs visszaút one man show lett. Rendezőként, operatőrként, vágóként, producerként is én terelgetem a sorozatot. Nemcsak film, hanem tízéves küldetés, amiből egy startup alakult.

Pihenő Ausztriában

És most?

Ahogyan említettem, a film köré mára startup épül: jó barátommal, Mészáros Joe-val munkálkodunk rajta, és nem titkolt reményünk, hogy amolyan mozgalommá váljon. Aki megnézi a Nincs visszautat, bevonódik. A film nemcsak a moziban hat, hanem azután is, hogy felálltunk a székből. Családok beszélgetnek róla, a filmre elvitt gyerekek a szüleiket kérdezgetik, hogy mi miért történt. A hét és fél óra mélyen beépül az emberek tudatába. Nem állítom, hogy életmódot változtat, de mindenképp nyomot hagy. Ez mindig is a célom volt: hogy ne csak én profitáljak abból, ami megadatott nekem. Kivételes lehetőség, hogy körbebiciklizhettem a Földet, miközben a kamera is a kezemben volt: kötelességemnek éreztem az élményeimet úgy átadni, hogy másokat is szolgáljanak.

Ausztráliában, a Sunshine Coast strandján

Sokszor úgy érzem, hogy nem is rendezője, hanem inkább közvetítője vagyok a filmnek. Az utazás során egy belső hangra hallgattam, amely azt mondta: menni kell. Ugyanez a belső hang vezetett a filmezésben is. A sorozat ebből a célból született, és ha valamit sikerült elérnem vele, az az, hogy az emberek tovább gondolják a saját életüket.

A cikk alatt fotógaléria nyílik.

Nyitókép: Szabó Ádám az Egyesült Államokban, Utah-ban (a nyitókép és a cikkben szereplő fotók forrása Szabó Ádám)

Lásd még:

„A személyességé a jövő” – Interjú Bakonyi Alexa színművésszel, a PopUp Produkció alapítójával és kreatív producerével az Egykutya című darab és film születéséről

Hat díjat nyert Enyedi Ildikó új filmje Velencében – A legjobb feltörekvő színésznek járó elismerést és a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége díját is a Csendes barát kapta meg

Független filmalapot hoztak létre a BIFF szervezői – Az első Budapesti Nemzetközi Filmfesztivál a Simó Sándor Alapítvánnyal közösen segíti a magyar szakembereket

„Remélem, a legfontosabb munkák még előttem állnak” – Interjú Osváth Gábor producerrel

„Nem is akartunk megoldást kínálni” – Beszélgetés Szimler Bálint rendezővel

„Olyan filmek létrejöttében szeretek részt venni, amelyeket akár tanítani is lehet” – Beszélgetés Muhi Andrással

Több független, mint állami – Tavaly először került kevesebb NFI-s, mint független nagyjátékfilm a mozikba