„A Nagy Testvér figyel téged”

A Szegedi Nemzeti Színházban 2020 októberében mutatták be a George Orwell azonos című regénye alapján készült 1984-et. Világpremiert láthatott a közönség. Egy hónappal később a Covid-járvány miatt fél évre bezárt a színház, majd újraindulása után nem sokkal levették a műsorról az előadást, így már csak online formában látható. A szegedi Orwell-adaptációt az eSzínház rögzítette, és szerepel a 2024. szeptember 20–29-éig tartó eSzínház Fesztivál programjában.

Brutálisan alánk forgott a történelem – mondta egy, a 24.hu-nak adott interjúban Horgas Ádám, aki a rendezés mellett a darab szövegkönyvét és a színpadi zenét is jegyzi. A világpremier óta megtartott előadások revelációs, sőt szinte revolúciós erővel hatottak a nézőkre.

Horgas Ádám (fotó: Marjai János / 24.hu)

Horgast 2017 óta foglalkoztatta az 1984. „Nagy lelkesedéssel, vakon nekiugrottam az adaptációjának, és már elkészültem vele, amikor kiderült, hogy kizárólagossági jog van egy angol változaton. Ez katasztrofálisan érintett. Elolvastam az angol verziót, el is mentem New Yorkba megnézni előadásként, és egyáltalán nem tetszett, nagyon sok problémám volt vele. Fel sem merült bennem, hogy azt rendezzem meg. Utolsó elkeseredésemben lefordíttattam angolra az enyémet, és kiküldtük az Orwell-örökösöknek, hátha látnak benne fantáziát. Visszaírtak egy kérdéssort, gyakorlatilag egy dolgozatot kértek tőlem, amiben megindokolom, hogy mit miért úgy adaptáltam, ahogy. Megírtam az esszét, és körülbelül három hét múlva jött az álomszerű válasz: leveszik a kizárólagossági jogot az angol változatról, illetve az enyémre is ráteszik. Ez óriási sikerélmény volt. Most a világon ezt a két adaptációt engedélyezik, annyi kötöttség van, hogy egy országon belül csak az egyik vagy csak a másik mehet. A szegedi bemutató tulajdonképpen világpremier volt” – mesélte.

Mi nem tetszett az angol nyelvű adaptációban, illetve a New York-i előadásban?

Megdöbbentett, hogy alapvető motívumokat hagytak ki a regényből, amitől azt éreztem, hogy sérül a filozófiája. Például egyáltalán nem volt telekép az előadásban. Ott az volt a koncepció, hogy egy könyvtárban összegyűlik egy olvasócsoport, az 1984-et olvassák, és ebből kialakul egy-egy jelenet. De nem volt benne a háborús fenyegetettség, pedig szerintem alapmotívum, hogy mindig háborús rettegésben kell tartani a lakosságot. Ők inkább a Gondolatrendőrségre hegyezték ki a fenyegetettséget. Nyolc-kilenc szereplős kamaradarab volt, és azt éreztem, hogy a regény eredeti koncepciójához képest nagyon csonka.

Jól gondolom, hogy a magyar előadás szövegének java része eredeti orwelli, ön nem sokat írt hozzá?

Nem sokat, de azért írtam. Nehéz volt dramatizálni a regényt, mert főleg leíró jellegű, nagyon kevés párbeszéd van benne. Több kis mellékszereplőből figurákat gyúrtam össze, emberi sorsokat faragtam, mert a színházban elképzelhetetlen, hogy ne legyen karaktere, sorsa annak, aki megjelenik, de minden egyes kis történet – utalásszinten legalább – benne van a könyvben. A legnagyobb nehézséget az 1984 meghatározó motívuma, a telekép okozta.

Jelenet az előadásból (fotó: Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház)

Egy készülék, amely minden lakás minden helyiségében ott van, adó is, vevő is, folyamatosan harsogja a politikai propagandát, és ellenőrzi a magánéletet: „a Nagy Testvér figyel téged”. Nem lehet kikapcsolni, és nem lehet szabályozni a hangerejét sem. A kötetben elnagyoltan csak annyi szerepel, hogy megállás nélkül peregnek a képek, de hogy mi látható a képernyőkön és mi a kísérőszöveg, azt nekem kellett megírnom. Az újonnan bekerülő mondatok többsége azért született, hogy a regénybeli szlogenek visszaköszönjenek a teleképekben. Orwell borzongatóan, jóslatszerűen azt írta meg, amit sajnos most mi is látunk-hallunk, akárhányszor kinyitjuk, bekapcsoljuk szinte bármelyik médiumot.

Orwellnél hangsúlyos, hogy a diktatúra a retorikával, az „újbeszél” nyelvvel kezdődik. Oda mi is eljutottunk már 2015-ben, hogy az akkori EMMI-miniszter tiltólistára tette például a szegénység, különösen a gyermekszegénység, az esélyegyenlőség, az ápoló, a gondozó és a stadion szavakat. A szegény helyett rászorulót, stadion helyett pedig fedett sportlétesítményt írt elő.

Jelenet az előadásból (fotó: Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház)

A retorikával és a gyűlöletkeltéssel kezdődik. Az újbeszél egy lepusztított nyelv, hogy csökevényessé tegye, sőt ellehetetlenítse a gondolkodást; a libernyák is egy újbeszél szó. És minden diktatúrában kell egy ellenség, akit gyűlölhetnek, és kell valaki, akit imádhatnak. A Nagy Testvér gyűlöletet szít, hogy aztán a megmentő színében tüntethesse fel magát. A regényben, amely Óceániában játszódik, Emmanuel Goldstein a nép ellensége, a főáruló. Orwell azt írja: „Valamikor a párt vezetőinek egyike volt, majdnem egyenrangú a Nagy Testvérrel, de aztán ellenforradalmi tevékenységbe keveredett, halálra ítélték, ám titokzatos módon megszökött és eltűnt. Minden későbbi bűn, amelyet a Párt ellen elkövettek, minden árulás, szabotázs, eretnekség, elhajlás közvetlenül az ő tanításaiból fakadt. Még élt és tovább tervezte valahol az összeesküvéseket: valahol a tengeren túl, külföldi pénzelőinek védelme alatt, vagy talán – mert néha ilyen hírek is terjengtek – éppen Óceániában, valami rejtekhelyen. A Két Perc Gyűlölet műsora napról napra változott, de mindegyikben Goldstein volt a főszereplő, az ő arca villant fel a teleképen.” Ez anélkül, hogy bármit hozzátettünk volna, hátborzongatóan rímel a sorosozásra.

Óceániában a gondolkodás a legnagyobb bűn, amiért „elgőzösítik” az embert. Adott esetben a saját családtagjai. A Nagy Testvér akaratát, legyen az bármilyen értelmetlen, pusztító is, gondolkodás nélkül végre kell hajtani. A telekép egész nap azt üvölti, hogy a gazdaság egyre jobban teljesít, emelkedik az életszínvonal. Szolgalélekkel elfogadja mindenki a nyilvánvaló hazugságokat, hogy megfeleljen a párt kívánalmainak. Közben a szemünk előtt zajlik a valóság torzítása, a hírhamisítás. Ez is ijesztően ismerős. Aktualizálnia kellett bármit is az orwelli műben, illetve a darab megírása óta?

Jelenet az előadásból (fotó: Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház)

Brutálisan alánk forgott a történelem. Engem is megdöbbentett, hogy olyan mondatok, amikhez nem nyúltam hozzá évek óta, milyen plusztartalmakat kaptak, mennyi asszociációval töltődtek fel. Orwell olyan szélsőséges társadalmat mutat be, ahol az emberek a saját gondolataikat sem uralják, nem élhetik meg az érzelmeiket, minden tiltva van. Olyan szinten szabályozzák az életüket, torzítják a valóságot, hogy a szereplők alig tudják eldönteni, valóság-e vagy valamilyen álom, ami éppen történik velük. A hatalom alappillére a káosz fenntartása, a megfélemlítés. Senki nem tudja, ki a szövetséges, ki az ellenség. A Nagy Testvér elvárásának megfelelően korrigálják vagy visszamenőleges hatállyal megsemmisítik a negatív, a párt számára kellemetlenné váló híreket. Változó, hogy Óceánia, illetve a párt éppen ki ellen visel hadat, az engedelmes alattvalók végrehajtják az egymásnak ellentmondó utasításokat is. De bármennyire hű is valaki a rendszerhez, egyik pillanatról a másikra ellenségnek kiálthatják ki. A pártkatonák, a besúgók a létezés minden pillanatában jelen vannak, nem lehet elmenekülni előlük. Aki ellenáll, azt kivégzik, de előtte a legkegyetlenebb módon megkínozzák a 101-es szobában: azt kell elszenvednie, ami egész életében a legnagyobb félelmét okozta.

Jelenet az előadásból (fotó: Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház)

A mentálisan teljesen lepusztított világban, amelyben az emberek csak vegetálnak, próbálnak életben maradni, Orwell felmutat egy szerelmi történetet. A helyzetnek megfelelően persze a szerelem tragikus kimenetelű. Ez nagyon szépen megjeleníthető színpadon, és nagyon alkalmas az összművészetiségre. Az előadás rendkívül gazdag mozgásban, zenében, képekben.

Az előadás szempontjából mi volt önnek a legfontosabb abból a világból, amit Orwell felmutatott az 1984-ben?

Elmondok egy belső titkot. Van egy rész, amikor Tomi [a főszerepet, Winston Smitht játszó Rétfalvi Tamás, – a szerk.] kijön a nézőkhöz (fel is jön a nézőtéri fény), és utolsó segélykiáltásként hozzájuk szól. Erről rengeteget beszélgettünk a próbákon, és mondtam, hogy szeretném, ha akkor valami történne, egyszer csak közbeszólna, felállna vagy tapsolna valaki. Bárcsak azt éreznék a nézők, hogy be kell avatkozniuk! Robi [az élet és halál urát, O’Brient alakító Alföldi Róbert – a szerk.] azt mondta: semmi nem fog történni, a nézők szociális kulturáltsága nem engedi, hogy belebeszéljenek az előadásba. Nekem nagyon fontos volt, hogy ez mozgósítsa, aktivizálja a nézőket, úgy, hogy átmegy a civil életükbe, és a második előadáson meg is történt: elkezdett tapsolni egy néző! Ennek forradalmi hangulata volt, olyan volt, mint egy tüntetés kezdete. A végén felállt a teljes közönség, és „üvöltve” tapsolt negyedórán keresztül. Hihetetlen robbanás volt.

Nyitókép: Jelenet az előadásból (fotó: Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház)

Lásd még:

Színházi maraton a kanapéról – Szeptemberben érkezik az eSzínház Fesztivál ’24

1984 – a Szegedi Nemzeti Színház előadása az eSzínház felvételén

Hasít a Digital Producer – de vajon mi az? – Horgas Ádámmal, a projekt „atyjával” múltról jelenről és jövőről beszélgettünk