Az a legfontosabb, hogy a „mesterkazetta” elkészüljön

Szávai Géza író a feleségével, Ilonával 1993-ban alapította a PONT Kiadót, amely a kortárs irodalom és művelődés minden ágazatában jelen van. Profilja egyedülálló: a közép-kelet-európai rendszerváltozások nyomán érzékelhető problémák kezelésének módozatait keresi a kiadók rendelkezésére álló eszközökkel. A nemrégiben hetvenedik születésnapját ünneplő szerző-kiadó szerint végre olyan időszakban vagyunk, amikor a kreatív elme és a tudás sokkal többet ér, mint a pénz.

Milyen céllal hívták életre a PONT-ot?

Nálam a kiadói tevékenység a regényírás meghosszabbítása. Hála istennek, francia szakos voltam, tudtam egy fickóról, aki felismerte, hogy túl sok alkotási időt fecsérel el azzal, ha kiadókkal vesződik, ezért nagyon fiatalon, kölcsön pénzből vásárolt egy nyomdát, és a saját kiadójává vált. Élete végéig fizette a kölcsön részleteit és a nyomdászokat. Ezt a fickót Balzacnak hívták. Komoly irodalomtörténészek sem szokták tudni, hogy hatalmas, de nagy formátumú epikus prózaíróhoz méltó erőfeszítése milyen hatással volt az egyetemes kultúrára. A munkára váró nyomdászok taposták ki belőle az Emberi színjáték alkotásait, a világ legszebb szerelmes regényének tartott A völgy lilioma isígy születettmeg mindössze öt hét alatt.

A PONT előtti utolsó regényem a Magvetőnél jelent meg közvetlenül a rendszerváltás után, amikor mindent fölborítottak, vagy megszüntettek, nem lehetett tudni, mi lesz a kiadókkal. A ceaușescui szocializmusban és a magyar gulyáskommunizmusban cseperedtem, és azt mondtam magamban: ha meg akarom írni az életművemet a valóságról, a társadalomról, akkor nem vesztegethetem az időm, meg kell találnom az alkotás legelőnyösebb működési módozatát. A kulturális közeg esélyeit is át kell gondolnom. Erdélyből szökött migráns voltam Magyarországon, semmi pénzem nem volt, csak az a készségem, hogy a nagyon erős matematikai „készültségem” révén gazdasági szempontból is át tudtam tekinteni egy vállalkozást, az akkor kialakuló számítógépes világban is föltaláltam magam, és ott állt előttem a balzaci modell. Számomra a PONT Kiadó afféle ökrös szekérként indult, amelyrefölférnek mellém még jó néhányan. Epikus regényíróként erre el is köteleztem magam.

Mennyire tud labdába rúgni a piacon egy kis könyvkiadó? Sikerült megvalósítaniuk az elképzelésiket?

Tegyük tisztába, mit is jelent az, hogy kis kiadó, nagy kiadó! Az Európai Unión belül, az európai kultúra részeként képviseljük a magyar kultúrát. Ebben a kultúrkörben kiadónak minősül az a vállalkozás, amely minimum öt esztendeje működik, és évente folyamatosan kibocsát valamennyi könyvet, hazai pályázatoknál ez általában legalább ötöt, másutt minimum nyolcat jelent. Ha a forgalom, a bevétel, a példányszám az elsődleges szempont, akkor itthon az elmúlt hetven évben az a vállalat volt a „legnagyobb kiadó”, amelyik kiadta a Trabant-javítás kézikönyvét, ugyanis ez kelt el a legnagyobb példányszámban. Magyarországon évente körülbelül tizenkétezer könyv jelenik meg, ebből csak ezerkétszáz körüli az irodalmi művek száma. A macskatartók folyóiratai vagy a szakácskönyvek sokkal nagyobb volument képviselnek, mint a legjelentősebb magyar írók publikációi. Az én gondolkodásomban a könyvkiadó hozzávetőleges definíciója az, hogy serkent, létrehoz és közread fontos, új jelenkori irodalmi alkotásokat. Ha nem ezt teszi, akkor nem teljesíti a hivatását, nem válik alkotó, kreatív tényezőjévé a közösségének. A PONT Kiadó három évtizede alatt közel ezer könyv és folyóiratok, sorozatok születtek. Mellénk szegődött kétszáz-háromszáz ember, akik hozták és megvalósíthatták az ötleteiket, műveiket. Elmondhatjuk magunkról, hogy semmiből létrehoztunk valamit, értéket teremtettünk. Sokan indultunk a rendszerváltás után, de alig maradt a pályán olyan kiadó, amelyik az elmúlt harminc évben megfelelt az alkotási és mennyiségi kritériumoknak is. És ez a következő egy-két évben, mint a jéghegyek, még tovább olvad. Persze a szekér nagyon nehéz terepen halad, amikor elakad a sárban, le kell szállni a bakról, be kell állni az ökrök mellé, hogy kihúzzuk.

Hogyan érintette a kiadót a pandémia?

Hideg vizes zuhanyként, de fizikai törvény, hogy mindenben van energia, nemcsak az ugrásban, hanem az esésben is. Ez a mozgósító erő most is érvényes. A hideg zuhany frissít! Hasznosnak tartom ezt az időszakot, amit negatív esemény következtében ugyan, de tulajdonképp ajándékba kaptunk. Hirtelen lecsöndesedett a mozgás, és mintha egy nagyítóüvegen át néznénk, jobban látjuk, mi történik velünk és körülöttünk. Egyes országokban, néhol törvénybe iktatva, minden hetedik év úgynevezett ajándék év, amelyre szükségük van a vállalkozásoknak, hogy felülvizsgálják addigi tevékenységüket. Most nekünk is van szupervíziós évünk. Nem panaszkodásra, hanem újratervezésre és alkotásra használjuk. Az a lényeg, hogy a PONT túlélje a válságot, és megmaradjon a becsülete. Ilona rájött, hogy nem kell feltétlenül a megjelenések köré terelni a gondolatokat, az is lehet nagyon jó, ha három szerző beszélget az irodalomról, úgyhogy kitalálta a Találkozások egy kávéházi szegleten programot.

A közösség javát szolgáló kiadói kreativitásra Peter Suhrkamp német kiadó esete az egyik legjobb példa. A XX. század első harmadában olvasta el Proust regényeit, „elájult” tőlük, felismert feladatának tekintette, hogy a német irodalomba „bevezesse” a prousti ösztönzést. Gondoljunk a náci Németországra, majd a vesztesre, majd a kettéosztottra, amikor a hagyományokat is újra kellett értelmezni, az értékeket viszonyítani. Suhrkamp úgy vélte, a nagyon más érzületű német népnek muszáj megismernie e nagy francia művet. És bizony saját dolgai eladogatása árán, a vagyonát kockáztatva lefordíttatta és megjelentette németül Proust regényfolyamát. Ez óriási felszabadító hatással volt a német irodalom közérzetére. Például az ilyesmi nevezhető olyan, kiadóhoz méltó teljesítménynek, amely a szubjektív emberi akarat révén egy egész nemzet számára megújító, tágító, kreatív hozadékot jelent.

Merre tart a könyvkiadás? Harminc-ötven év múlva lesznek még papír alapú könyvek?

A digitalizálás első lépésein már túl vagyunk, a nyomdák elektronikus hordozón kapják az anyagokat. Sejthető, hogy ebbe az irányba megyünk tovább, de másodlagos, hogy mi lesz a hordozó. A magyar népköltészet igen magas szinten létezett, és a hordozója nem a papír, hanem az emberi elme volt. Törökország a nyomtatás feltalálásáig nagyon erőteljes kulturális tér volt, körülbelül kétmillió ember foglalkozott könyvek technikai írásával, másolásával. Gyönyörű szép könyvek, miniatúrák születtek. A törökök azt mondták, ha beengedik az országba a nyomtatást, akkor a kétmillió könyvcsináló, a török műveltség közvetítői, munka nélkül maradnak. És nem engedték be. Lesajnálták őket, hogy lám, milyen elmaradottak a törökök. Igen ám, de eltelt néhány évszázad, és az akkori kézzel készített könyveiket manapság csillagászati összegeket érő képzőművészeti alkotásokként csodáljuk.

Az elsődleges kérdés nem a könyvgyártás mikéntje, hanem az, hogy lesznek-e művek.A „kommunizmus” éveiben mindenki siránkozott, hogy nem lehet írni. Pedig volt ceruza, papír, lehetett írni, legfeljebb nem jelent meg. A rendszerváltás után nagy várakozással lesték, hogy a fiókokból milyen titkos remekművek kerülnek elő. Nem került elő semmi. Borzasztóan kényelmetlenül érezték magukat idős kollégák, amikor megkérdeztem, hogy miért nem.A szérűk mindig működtek, és működni fognak, a búzát mindig kévékbe kötik, kicsépelik. A kreatív elmék számára a lényeg minden szituációban ugyanaz: meg kell írniuk és hozzáférhetővé kell tenniük a regényeiket. Attól függetlenül, hogy azokat hogyan terjesztik majd az egymás után következő korok és technikák.

Úgy gondolom, az elhivatott könyvkiadók olyan alkotóműhelyekként működnek, mint a képzőművészeti galériák: felfedezik a tehetségeket, és teret adnak nekik.

Pontosan.Én műhelynek tekintem a kiadót, ahol művészi alkotásokat hozunk létre. A könyv számomra olyanszerű, mint a képzőművészet. Ha az alkotómunkában nagyobb részt kapnának képzőművészek, Magyarországon évi tizenkétezer művészeti értékű borító készülhetne. Nem beszélve a belívekről. A járvány idején gyakran eszembe jutott a PONT Kiadó alapításának pillanata, amikor rájöttem, hogy pár száz éve ez az első olyan időszak, amikor végre a kreatív elme és a tudás sokkal többet ér, mint a pénz. A pillanat még mindig tart. Azt mondom: ha eljutunk odáig, és megmaradunk azon a szinten, hogy a PONT Kiadó nevű kulturális tér képes fenntartani önmagát, egymás után életre tudja segíteni a kortárs alkotásokat, akkor elértük a célunkat. Mindegy, mire, mivel, hogyan rögzítjük, csak legyen megalkotva, megírva, megrajzolva a mű, készüljön el a bármikor sokszorosítható „mesterkazetta”.

Fotó: Barbócz Zsolt