Bauhaus 100

Idén ünnepli 100. születésnapját a XX. század egyik legfontosabb művészeti iskolája, a Bauhaus. Ez alkalomból az irányzat hazájában, Németországban, de rengeteg további helyen – többek között Budapesten – is különböző programok sorával emlékeznek meg a nagy hatású intézményről. De mitől lett ennyire meghatározó éppen a Bauhaus, amikor saját korában számos másik hasonló megmozdulás létezett? Miért pont ez az iskola lett az, amelyik mind a mai napig befolyásolja, hogyan gondolkodunk modern építészetről és dizájnról? Erre keressük a választ.

A Bauhausról manapság a legtöbbeknek a hófehér kockaházak jutnak eszébe – azt azonban már valamivel kevesebben tudják, hogy az 1919-ben Walter Gropius által, Weimarban alapított iskola kezdetben nem igazán foglalkozott építészettel. Központi gondolata mindig is összművészeti alkotások (ékes német szóval élve: Gesamtkunstwerk) létrehozása volt, amelyekben az egyes művészeti ágak közösen, egy központi elképzelés szolgálatában egységes művet alkotnak. Ezt a legteljesebb módon az építészetben lehetett megvalósítani, ezért helyeződhetett rá később nagyobb hangsúly. Fontos szerepet kapott a brit Arts & Crafts-mozgalom oszlopos tagja, William Morris által évtizedekkel korábban megfogalmazott gondolat, amely szerint a formának igazodnia kell a funkcióhoz. Ebből a gondolatból következett, hogy a Bauhaus iskola képviselői kellően sokat dolgoztak az ipari formatervezés megújításán is, amelynek lényege a művészi kvalitás és a tömegtermelés összeegyeztethetősége volt. Peter Behrens asztaliventilátoraitól Marianne Brandt alpakka teáskészletén keresztül Breuer Marcell híres csőbútoraiig számos ikonikus tárgyat hozott létre ez a szemlélet, amelyek egyszerűségük és átgondoltságuk miatt ma is divatosak.

De még mindig itt lebeg a kérdés, hogy hogyan emelkedett ki a művészeti iskolák tömkelegéből éppen a Bauhaus. Biztosan erős szerepet játszott benne, hogy bármely más iskolától eltérően nagy léptékben és széleskörűen tudta megfogalmazni az 1920-as évek emberének szükségleteit. A Bauhaus tehát nemcsak jelentős művészeti irányelveket dolgozott ki, hanem a modern gondolkodás megtestesítője volt. Ez nem azt jelentette, hogy mindenben szakítani akart a múlttal, sőt rengeteget táplálkozott belőle – elég csak a fent említett kézműves-mozgalmakra gondolni –, viszont az első világháború után bekövetkezett társadalmi változásokra reflektálva akarta kidolgozni a XX. századi ember életének, környezetének új modelljét. Ehhez természetesen szorosan kapcsolódott az épített környezet, a lakóterek modernizálásának folyamata, amelyben a funkcionalizmus, a fény és a levegő által átjárt terek, a lakók igényeinek minél praktikusabb kiszolgálása kaptak prioritást. Díszítetlenségük miatt sokan gondolják ridegnek, kietlennek a bauhausos tereket, azonban a lakásbelsők ekkor vettek fel olyan emberközeli arányokat, amelyeket a második világháború utáni építészek is hasznosítottak, és amik ma is meghatározóak. Éppen letisztult „jeltelenségük” miatt sokszor össze is keverhető, hogy mi az, ami a két világháború közötti időszakból való, és mi az, ami jóval későbbi, legyen szó építészetről vagy iparművészeti alkotásokról.

Minden bizonnyal a kezdettől uralkodó erős nemzetköziség is döntő volt az iskola népszerűvé válásában, sőt az is, hogy alapításakor Gropius nemcsak a származástól független megítélést, de a nemek közötti egyenlőséget is hirdette. A kutatók csak az elmúlt években kezdtek koncentráltabban foglalkozni a nők Bauhausban betöltött szerepével, és kiderült, hogy ez utóbbi irányelvet a gyakorlat sajnos nem száz százalékban valósította meg. Az iskola tizennégy éves működése alatt hivatalosan egyetlen nő, Gunta Stölzl kapott mesteri címet.

Sokan eleve nem is specializálódtak, miután elvégezték a mindenki számára kötelező bevezető tanulmányokat (színtan, forma- és anyagismeret), és még annál is többen abbahagyták tanulmányaikat, miután férjhez mentek és családot alapítottak. (A nő tanulók specializálódását egyébként Moholy-Nagy László szorgalmazta a legerősebben.) Mindezek ellenére a Bauhaus élen járt a korszakban a nők felsőfokú oktatásának támogatásában, megelőzve a későbbi évtizedek ilyen irányú fejleményeit is.

Az egyenlőségi törekvések mind az oktatási, mind a művészeti alapelvekben megnyilvánultak, ami a XIX. században már meginduló, de a XX. században megerősödő baloldali, szocialista mozgalmakhoz is kötődött. Részben ez a politikai színezet volt az, ami a Weimarból Dessauba, majd Berlinbe „menekülő” Bauhaus bezárásához vezetett. 1933-ban Hitlert kinevezték német kancellárrá, így hatalomra jutott a náci párt, amelynek művészeti-társadalmi elképzelései nem voltak kifejezetten összeegyeztethetőek a Bauhaus elveivel. A bezárás után a hallgatók és a tanárok szétszéledtek a világban, és – öröm az ürömben – az irányzat nemzetközi útra indult: Magyarországon egyrészt Budapesten, másrészt Pécsen is jelentős változásokat hoztak a hazatérők.

A Bauhaus szélesebb körű hazai elterjedése az építészetben nem kizárólag ízlésbeli kérdés volt. Az első világháború után ugyanis sokan nem feltétlenül azért kezdtek el „skatulyaházakat” építeni, mert a modernizmus úttörő harcosai voltak, hanem mert anyagilag is ez kedvezett nekik. Könnyen belátható, hogy egy egyszerű, dísz nélküli ház építése jelentősen kisebb költségekkel jár, mint egy stukkókkal, kovácsoltvas elemekkel, belsejében akár freskókkal díszített épületé. Ami pedig a lakótereket illeti, azokban korántsem volt egyértelmű a modernizmus „egyeduralma”, hacsak nem egy építész tervezett magának lakást (lásd például Molnár Farkas egykori otthonát a Delej-villában). Nem egyszer fordult elő, hogy a tulajdonosok a beépített vagy éppen könnyű szerkezetű és sokféleképpen variálható modern bútorok helyett a felmenőktől örökölt antik vagy akár újonnan csináltatott nehézkes neobarokk darabokkal rendezték be a lakásukat. Akik viszont a modern dizájn rajongói lettek, olyan szépségekkel gazdagodhattak, mint Breuer „Vaszilij” széke, William Wagenfeld és Carl Jakob Jucker MT8 jelű gombalámpája, Josef Albers rakásolható kisasztalai vagy Mies van der Rohe és Lilly Reich „Barcelona” széke.

Érdemes megemlíteni, hogy a Bauhaus-építészet jelentős változásokon ment át az iskola bezárása és a résztvevők szétszéledése után az „anyaországokban”: ugyanis hiába indult olyan irányzatként, amely praktikus és egészséges lakhelyet kívánt biztosítani minden néprétegnek, akár idehaza, akár máshol számos nagyvonalú luxusvillával, sőt luxusbérházzal találkozunk, amelyek létrejötte általában a megrendelői igényeken múlt. A modernitás „felvevőpiaca” Magyarországon egyértelműen a (nagy részben zsidó származású) nagypolgárság volt, míg a nemesség inkább hajlott a „Monarchia-romantikára”, a régi idők fenntartására. Különösen fontos különbség volt, hogy a Bauhaus (és más modern irányzatok is) a korábbi historizáló szemlélet helyett  a jelenre, illetve a jövőre koncentráltak. A nemzetállamok első bástyájaként szolgáló nagy történelmi múlt felmutatása helyett kurrens problémákra kínáltak jövőbe mutató megoldásokat, amelyeket programszerűen (itthon például a Tér és Forma című korszakos folyóirat formájában) a nagyközönség elé is tártak.

A Bauhaus tehát azért lehet mind a mai napig meghatározó a művészetben és az építészetben, mert képviselői nem csupán vizuális szempontból alkottak emblematikus dizájngyakat, épületeket, hanem mert olyan gondolati háttér volt mögöttük – beleértve a társadalmi egyenlőségi törekvéseket, az egészséges élet(tér)hez való jog gondolatát, az ergonómia és a funkcionalizmus fontosságát az esztétikum megtagadása nélkül –, ami sok elemében ma is érvényes. Erős továbbélését támogatja az is, hogy alapformákból és alapszínekből kiindulva tervezték meg mind a tárgyak, mind az épületek kialakítását. Habár részben történelmi kényszer szülte őket, éppen ez az egyszerűség kölcsönöz univerzális jelleget ezeknek az alkotásoknak.

Fotó: Christian Stock

Megjelent: 2019. június