Bolyongás a megváltásért: A bolygó hollandi a Szentmargitbányai Kőfejtőben

Két és fél órás, lebilincselő, a természet erejét is bemutató, egyedi technikai megoldásokat alkalmazó zenés színházi élmény: Wagner híres operáját, A bolygó hollandit  a Szentmargitbányai Kőfejtőben (németül: Steinbruch St. Margarethen) mutatták be. Háborgó tenger, a hullámokat is megzabolázó zord, norvég fjordok, sziklafalak tetejére épült halászfalu – festményekkel és mozgóképpel operáló kivételes látványvilág várja az ötezer férőhelyes nézőtéren a közönséget. 

Az Esterházy Alapítvány szervezésében megvalósuló operafesztiválon A bolygó hollandi az első Wagner-opera. Az elátkozott tengerész történetét Philipp M. Krenn bécsi rendező álmodta színpadra díszlettervező kollégájával, Momme Hinrichsszel. A dirigensi pultnál Patrick Lange áll, aki a fiatal nemzetközi énekesek mellett a magyar zenészekből álló Piedra Fesztiválzenekart is irányítja. A megváltásban reménykedő hollandi szerepét korunk ünnepelt baritonjai, a grúz Georg Ganidze, az amerikai James Rutherford és a finn Tommi Hakala formálják meg. Az örök vándorlásra ítélt hajósról ábrándozó Sentát három szereposztásban a norvég Elisabeth Teige, a dél-afrikai Johanni van Oostrum és a müncheni Johanna Will alakítja. Az augusztus végéig látható előadásokon százezres össznézőszám várható. A rendezővel a bemutató után beszélgettünk.

A díszlet (fotó: Andreas Tischler)

Egyszerre lehetett nyomasztó és felszabadító érzés – először a Steinbruchi Operafesztivál történetében – a világ harmadik legnagyobb szabadtéri színpadára vinni egy Wagner-operát. Jól sejtem?

A nagy kihívásokat járó alkotói folyamat – az ötlettől a megvalósulásig – közel két évig tartott. Végig szinte kéz a kézben dolgoztunk a díszlettervezővel, Momme Hinrichsszel, aki amúgy a videoművészet, a videodizájn egyik legelismertebb alkotója a prózai és operaszínpadokon. Az ő vizuális csapata egészült ki az én alkotógárdámmal, valamint a technikai stábbal. Régóta ismerjük egymást Momméval, de A bolygó hollandi az első olyan konstelláció, amelynek díszlettervezésben magam is részt vettem – a koncepció szintjén. A vizualitásra nagy hangsúlyt fektető rendezőként nálam a színpadkép az első. Elvégre a szcenikai megoldásoknak elementáris, meghatározó szerepük van abban, hogy miként, milyen hangsúllyal, lelki, érzelmi, gondolati tartalommal szeretném elmesélni a történetet. Steinbruchban ez a monumentális díszlet tagadhatatlanul az opera szerves része, úgy tekintek rá, mint aktív szereplőre.

Daniel Serafin, az Opera a Kőfejtőben intendánsa, Philipp M. Krenn, Eva Dessecker jelmeztervező, Momme Hinrichs és Ottrubay István, az Esterhazy Betriebe AG felügyelőbizottságának elnöke az operát beharangozó sajtótájékoztatón (fotó: Andreas Tischler)

Elmondható, hogy – korábbi munkáihoz viszonyítva – a kőfejtő fizikai adottságaiból adódóan ez az eddigi legnagyobb művészi vállalkozása? 

A produkció nagyságát, a helyszín monumentalitását illetően kétségkívül egyedülálló kaland. Nem mondhatnám, hogy a legfontosabb munkám, de lényeges állomás a pályámon a dimenziók tágítása, a hatalmas színpadi gépezet mozgatása terén, nem beszélve az énekesek természetes létezéséről ebben a térben. Az idei évem eddig főként Wagnerről szól. A Parsifalt rendeztem tavasszal a Tiroli Ünnepi Játékokon Jonas Kaufmannal a címszerepben. Grazban, Amszterdamban, Malmöben visszatérő vendégrendező vagyok, a barokk zenétől, az Orfeusz és Euridikén, Peter Grimesen át André Chénierig elég változatos repertoár van mögöttem. Néhány éve a Müpában vendégszerepelt az egyik rendezésem, Bernstein A quiet place című zenés darabja a Neue Oper Wien előadásában. Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy soha nem azzal a szándékkal közelítek egy műhöz, hogy hányan ülnek a nézőtéren, mekkora a színpad. Steinbruch esetében valóban unikális adottság, hogy a természet alkotta környezetet „lakhatjuk be” a díszletelemekkel. 

Jelenet az előadásból (fotó: wearegiving)

Hogyan határozná meg a Wagner zenéjéhez, a nevével fémjelzett Gesamtkunstwerkhez fűződő viszonyát?

Gyerekkorom óta hűséges zenei kísérőm Richard Wagner. A Wiener Singerknaben kórusában nőttem fel, ahol az éneklés, a koncertezés mellett szinte egyenrangú szerep jutott a hangszeres zenélésnek. A klasszikus zenével való találkozásom Wagner utolsó művével, a Parsifallal kezdődött. Ezért is örültem nagyon, amikor Erlben felkértek, hogy vigyem színre. A bolygó hollandival fordított utat jártam be, hiszen ez az első és mindmáig talán legtöbbet játszott Wagner-opera. A kettőt azért említem egy lapon, mert gyönyörű képzeletben végigjárni, ahogyan a két végpont között kibontakozott e zseni művészi nyelvezete, önkifejezése, szimbolikája. A Hollandi librettóját is maga Wagner írta, ahogy a Ring szövegkönyveit is. Annak ellenére, hogy csúcsra járatja a zenében a romantikát, már felismerni benne a későbbi Tannhäuserben, Lohengrinben továbbfejlesztett nyelvezetet, ahol egy-egy főmotívum vonul végig a műveken. Számomra Wagner zenéje, zenedrámáinak sodró ereje, összetettsége ahhoz hasonló, mint amikor az ember egy elhagyott szigeten kutat kincsek után. Szerelmi házasságnak nevezném, ahogy a mű összecseng a szerelem, a megváltás olthatatlan vágyával és a kőfejtő természeti adottságaival. 

A hollandi szerepében James Rutherford és Johanni van Oostrum, mint Senta (fotó: wearegiving)

Erőteljesen épít a filmes formanyelvre is, élő kamerás vetítésekkel, kísértethajóval – ezen eszközökről a kalandfilmek, a fantasy műfajára asszociál a néző.

A fantasy úgy jön be a történetbe, hogy Senta nem valóságos férfiúba, a hollandiba szeret bele, hanem egy álomképbe, fikcióba. Számomra a színház, az opera lényegi eleme a képzelet és a valóság határainak játéka, elmosódása, a néző bevonása egy, az övétől eltérő, másik világba. Direkt módon nem állt szándékomban behozni a színpadra a Karib tenger kalózait – éppen ellenkezőleg. Persze az összhatást, az akciókat illetően meglehet, hogy valaki erre a filmsorozatra asszociál. És mondok valami meglepőt: nincs kétségem afelől, hogy a Wagner-operák rakták le a filmzene alapjait, a filmtörténet legsikeresebb zeneszerzője lehetett volna. Sok filmzeneszerző máig Wagner motívumait használja fel. De térjünk vissza oda, hogy A bolygó hollandi egy gyönyörű, fájdalmas, lenyűgöző, örök mese az emberi létezés olyan alapszöveteiről, mint a vágy, a szerelem, a lelkiismeret, a kötelesség, a megváltás! Arról szól, hogy az életben mi válhat valósággá, mi nem. 

Mi indokolta, hogy az előadásban megváltoztatta az opera megszokott fináléját?

Wagner az erőszakos halált sejtető végkifejlethez is csodálatosan megkomponálta a természeti erők, a hullámok zenéjét. Több kulcsa van ennek a zenedrámának, mi ebben a befejezésben a közös megváltást kerestük. Senta a hollandihoz vezető utat követné, ám amikor a kapitány féltékenységből, egy félreértés miatt a háborgó tengert választja, Senta maga mögött mindent felégetve követi őt a víz mélyére. 

Nyitókép: Philipp M. Krenn (fotó: Andreas J. Hirsch)

Lásd még:

„A művészet az emberi önkifejezés eszköze”– Beszélgetés dr. Ottrubay Istvánnal, az Esterházy Vállalat vezetőjével

A művészet a cégek belső kommunikációjában is segíthet – Beszélgetés Schneider Erikával, az osztrák Eszterházy Alapítvány tanácsadójával