„Csak egy közös ügy létezik”

Dinyés Dániel egész életében különösen figyelt arra, hogy művésztársait lehetőségeihez képest segítse. Ennek hitelességét erősíti, hogy ő maga nem is szívesen beszél róla. Nemes gesztusairól kizárólag szűk környezete és az érintettek tudnak. 2022-ben a zeneszerző-karmester veheti át az Art is Business Fidelio-díját, amellyel azokat az alkotókat ismerik el, akik saját erejükből, ellenszolgáltatás nélkül támogatják a művészeti szektort.

Fotó: Deim Balázs

Egészen korán, már a zeneakadémiai évek alatt korrepetitorként dolgozott az Operaházban, később pedig független operaprodukciókban folytatta ugyanezt. Ez különleges pozíció: nagy fokú alázatra van szükség hozzá, hiszen el kell tudni fogadni, hogy nem a korrepetitor van a középpontban. Könnyen magára talált ebben a helyzetben?

Gyerekkoromban zongoristának készítettek fel, az akkori tanárom meg volt róla győződve, hogy szólistának kell mennem. Végül, szerencsére, nem így történt. Az én alkatomhoz ugyanis mindig is jobban illett a kamara, egy zongorás kvintettben például lubickolok, és az is hamar kiderült, hogy énekesekkel is nagyon szeretek dolgozni. A közös produktumok világéletemben jobban érdekeltek, mint a szólózás. Annak idején a Bartók konziban már zeneszerzés szakra jártam, viszont zongorázni épp úgy szerettem, mint előtte. Ám akkor már nem voltam megkötve a zongoristaság béklyójával, így onnantól kezdve valahogy sokkal könnyedebben, felszabadultabban tudtam játszani, aminek később a színházban borzasztó nagy hasznát vettem. Így lettem szólózongorista-tudással majdnem – ám mégsem – zongorista, azaz ideális operakorrepetitor-„alapanyag”.

Az Operában Oberfrank Géza mellé kerültem a stúdióban, aki felajánlotta, hogy abban az időszakban, amíg ott vagyok, tart nekem egy egyéves kurzust arról, mi a korrepetitor feladata. Azt mondta, megtanítja, hogyan kell egy kézfogásból rájönni arra, hogy az énekes aznap milyen állapotban van, és mikor kell technikát vagy pszichológiát alkalmazni ahhoz, hogy jobb legyen. Életem legjobb iskolája volt ez. Általában ötvenperces órákat tartott, a végén pedig kiküldte az énekest, odafordult hozzám, és megbeszéltük, elemeztük, mit tanultam azon az alkalmon. Ő mondta azt is, hogy el kell tudnom majd választani a jövendőbeli szerepeimet magamban, mert lesz, ahol zongorista leszek, máshol kísérő vagy korrepetitor, megint máshol karmester vagy zenei vezető, de egyik sincs feljebb vagy lejjebb, csak egy közös ügy létezik, amit szolgálni kell, mindegy, milyen minőségben. Máig ebben hiszek. Hiába lettem zeneigazgató Szegeden, kifejezetten szeretek beülni a próbákra korrepetitorként, és csak zongorázni vagy egyéni korrepetíciókat tartani.

Említette, hogy rá kell tudni érezni az énekes hangulatára, hogy zeneileg biztos támaszt nyújthasson neki. A jó emberismeret tehát fontos része a munkájának?

Abszolút, bár nem gondolom magam különösebben jó emberismerőnek, ha az életről van szó, noha azt gyorsan és bármikor meg tudom állapítani, mi zajlik éppen a másikban a próba közben, és ehhez képest mi segítené a próbát. De a köznapi élet más. Kevés ember közelségét viselem jól, nem szeretek cseverészni, és kendőzetlenül elmondom, amit gondolok, amivel sok ellenséget – és kevés barátot – szereztem magamnak, és gyakran megbántottam vele másokat. De, lévén alapvetően és eredendően zeneszerzőalkat, ez nem is akkora csoda. Ez magányosoknak való hivatás, egy asztalon, valamint papíron és ceruzán kívül nem sok minden kell hozzá. Én csak ekkor tudok töltekezni. Az, hogy nekem ennek ellenére lett egy színházi utam is, a véletlenek összjátékának tudható be, de ott sem a hagyományos módon vagyok jelen. Sosem szerettem irányítani vagy rákényszeríteni másokra az akaratomat, ehelyett igyekszem mindig felnőttként kezelni az embereket, és szabad teret engedni nekik a kibontakozáshoz. Az önálló szereplés sosem vonzott, nem véletlen, hogy én leginkább a zenekari árokban érzem jól magam, karmesterként, ahol nem látnak, csak a munkám eredményét hallják.

A pszichológia viszont sokkal fontosabb része a zenélésnek, mint azt bárki gondolja, a zenei teljesítmény nyolcvan százalékban a pszichés állapoton múlik. A húsz százalék kőkemény gyakorlás azért van, hogy megtisztítsa az utat ez előtt a nyolcvan százalék előtt. Ezért sem értek azzal egyet, ha valaki állandóan feszültséget teremt maga körül, agresszív, megalázza a másikat, hogy az jobban zenéljen – ez hihetetlen nagy tévedés! A félelemben zajló muzsikálásnál kevés szomorúbb és hosszú távon pusztítóbb dolog van. Pedig sajnos még mindig ez a döntő a hazai zenei életben. Hogy „én annyira jó vagyok, hogy nektek megtiszteltetés, hogy zenélhettek velem”. Én ezt soha nem fogom megérteni. Az Operabeavató sorozatunkon is találkoztam olyan fiatal énekesekkel, akiket meglepett az a felszabadult légkör, amiben a darabokkal foglalkozunk, és a szünetben hallottam, ahogy egymásnak azt mondták, „már teljesen elfelejtettem, hogy így is lehet magunkat érezni kollégákkal!”. Ez szívet tépő nekem egy alig harmincas kolléga szájából.

Már a tizedik évében jár az említett Operabeavató sorozat, jelenleg a Bánk bánnal foglalkoznak állandó partnerével, Göttinger Pállal. Miből nyernek mindig új lendületet?

Palival még a Bárka Színházból ismerjük egymást, Esterházy Péter Harminchárom változat Haydn-koponyára című darabja volt az első közös munkánk. Hamar kiderült, hogy nekünk dolgunk lesz egymással, gyakorlatilag a megismerkedésünk után öt perccel már harsányan röhögtünk egymás hülyeségein. Hasonló a világlátásunk, ugyanúgy tudunk dolgozni és lelkesedni egy produkció megvalósításáért. Vitázni azonban csak ésszel és felkészülten szabad vele, mert hihetetlenül gyorsak az agytekervényei, és nála pengébb tudással nem nagyon találkozik a szakmában az ember. Mindezek tetejébe még muzikális is, több hangszeren játszik, és tud kottát olvasni, ami egy rendező esetében hihetetlen nagy adomány egy zenei vezetőnek. Nem kis előny a produkciónak, ha odaraksz egy kottát a másik elé, és ő tudja, miről beszélsz. Az Operabeavatót is leginkább miatta élvezem, az egészből az érdekel a legjobban, mit talál ki aznap este, azt hiszem, emiatt tudom még mindig csinálni.

Fotó: Gordon Eszter/Delta Produkció

Nekem úgy tűnik, nagyon jó feladatok találják meg, vagy ön teszi azokat annyira szerethetővé a személyisége révén. Ha mégis ki kéne választani néhányat közülük, melyeket mondaná szerelemprojektnek?

Nehéz kérdés, mi a szerelem… De ilyen az Ördögkatlan fesztivál, nem is magáért a helyszínért, hanem Bérczes László miatt, akit szintén a Bárkán ismerhettem meg. Laci többet tett értem, mint azt akár ő maga is sejtené. A Bárkán lettem felnőtt „színházilag”, és Laci miatt kezdtem el egyáltalán koncerten vezényelni. Mindennek az alapja, amit ma színházról tudok vagy gondolok, az ott volt a Bárkán, aminek azóta hűlt helye. Máig nem értem, hogyan hagyhatta a szakma, hogy bezárjanak egy színházat és hogy nem látták meg ebben a saját, későbbi sorsukat.

De szerelemprojekt volt az is, amikor jazzt vezényelhettem a Modern Art Orchestrával több alkalommal. Azt imádtam. Olyan, nálam magasabban kvalifikált zenészektől tanulhattam jókedvvel-bőséggel, akiktől a zenélés alapjait tehettem le magamban újra, egy egészen más fokon és viselkedéskultúrával. Ha zenén keresztül történő, magas rendű egymásra figyelésről beszélek, akkor a mai napig ők villannak be elém. Sokat tanultam ezeken a helyeken, könnyebb és ártatlanabb volt az élet akkor, kezdőként, mint most, zenei vezetőként, mert ezzel együtt jár egy olyasfajta rálátás a kulturális életre, amit nem kívánsz senkinek.

A Szegedi Nemzeti Színház a vidéki operajátszás egyik utolsó bástyája, mind a repertoár, mind a szerződtetett magánénekesek száma egészen kivételes. 2020 óta a zenei vezetőjük.

Összesen körülbelül hatvan fő tartozik alám, szólisták, kórus, tánckar, korrepetitorok, mint egy rendes társulat. Velük együtt próbálom valahogy életben tartani a vidéki opera ügyét, aminek Szegeden nagy hagyománya van, a színház is operának épült eredetileg. De ha létezik rossz időpontban átvett zeneigazgatás, akkor az enyém tényleg az, amikor kineveztek, pár hétre rá kitört a Covid. Mindenkinek mondtam, hogy én vagyok a „legzeneibb zeneigazgató”: egy hatalmas koronás szünettel nyitottam!

A járvány idején támogatták a fellépési lehetőség nélkül maradt művészeket, akik a bezárás alatt is kaptak fizetést. Ennek is fontos üzenete volt.

Rengeteget dolgoztunk rajta a vezetőséggel, hogy képesek legyünk felmutatni olyan művészi munkát, amiért fizetést tudunk adni a társulatnak. Fontos eredmény, hogy senkit nem kellett elküldenünk. Olyan kivételes emberek dolgoznak Szegeden, akiknek az elképesztő elhivatottsága a fő oka annak, hogy ez a színház működni tud. Mert a pénz, az biztosan nem. Én csak annyit tehetek ehhez hozzá, hogy támogatom őket, amiben csak tudom. Bárcsak többet is adhatnék!

Fotó: Gordon Eszter/Delta Produkció

A tanítványait gyakran maga viszi meghallgatásokra, egyengeti az útjukat, sőt a gázsijáról is lemond mások javára, ha kell. Ha visszagondol a pályája kezdetére, önnek is volt, aki megadta ezt a segítséget?

Nem nagyon tudok olyan személyt felidézni, aki ilyen értelemben a hónom alá nyúlt volna, és elindított volna a pályán. Inkább szellemi értelemben voltak mestereim – Fekete Győr István, Kondor Ádám, Oberfrank Géza, Selmeczi György, Kovalik Balázs, Benedek Miklós –, a gyakorlatiasság szempontjából kevésbé. De, így belegondolva, az én személyiségem sem tette ezt lehetővé. Nem igazán tudok kérni vagy elviselni, hogy segítsenek. Inkább megoldom magam. Azt viszont teljesen természetesnek gondolom, hogy én segítsek másoknak – mindig is lenyűgözött a tehetség. Hamar elkezdek felelősséget érezni irántuk, ami természetesen felesleges, hiszen ezt elsősorban saját maguknak kell vagy kellene megtenniük. Ezért fontos számomra a tanítás is, legyen szó egyéni órákról vagy egyetemi katedráról.
Amiért nem kér fizetséget.

Ez jól hangzik, de nem Teréz anya szakon végeztem. Pusztán arról van szó, hogy a reneszánsz iskolával tudok leginkább azonosulni: koszt és kvártély, ám a tanulás ingyen van és 0-24. De ez az én marhaságom, egyáltalán nem kell követni. Azt gondolom, a tehetség kibontakoztatása nem függhet attól, hogy valaki tud-e fizetni érte vagy sem. Mert ha így lenne, akkor nem a tehetséget szolgálnánk, hanem valami egészen mást. Ez a hozzáállásom valószínűleg apámmal és az ő reneszánszimádatával függ össze. Tíz-tizenegy éves koromig azt hittem, mindenkinek olyan családja van, mint nekem, és a többi gyerek is ugyanebben a szeretetben és kultúrközegben nő fel, fantasztikus apával, anyával, odaadó testvérrel. Aztán ahogy idősebbé váltam, rá kellett jönnöm, hogy nem így van, ez a kivétel. Az a cselekvő szeretet, amit apám képviselt, nem általános.

Kolonits Klára és Dinyés Dániel (forrás: bcmagazin.hu)

Ha már a családnál járunk, a Covid első hulláma idején, a kényszerbezártság alatt EstiDalPosta címmel online sorozatot indított feleségével, Kolonits Klára operaénekessel. Minden este az otthonukból jelentkeztek egy-egy új videóval, így tartva a lelket az emberekben, és őrizve a zene lángját. Művészházaspárként hogyan tudják egymást kiegészíteni, miben mutatkozik meg az önök között lévő különleges kötelék a közös fellépések során?

A feleségemmel való zenélés mindentől különbözik. Soha semmi nem fog oda felérni, mint amit vele együtt élek át. A kettőnk közötti kapcsolat hihetetlenül bonyolultan és szerteágazóan van jelen a zenélésünkben, a maga természetességében a legtitokzatosabb, legkiismerhetetlenebb folyamat. Klári az, aki az életemben az én-ből mi-t varázsolt, és azóta én már soha nem vagyok egyedül. Ennél nagyobb adomány nem létezik számomra az életben. Amikor megismertem Klárit, lenyűgözött a hangja. De ő sem szeplőtlen fogantatással lett jó énekes, hanem mert órákat gyakorol, mind a mai napig. Ahová énekesként eljutott, az nyolc-kilenc év közös munkájának eredménye, ami alatt mi is annyira megismertük egymást, hogy ma már egy közös fellépés előtt csak a lehetőségeket próbáljuk ki, nem bepróbáljuk, hogyan is lesz, azt engedjük a koncerten megszületni.

Szegeden nemrég volt az Egy csók és más semmi című zenés vígjáték bemutatója Juronics Tamás színrevitelében, december 16-án pedig A denevér című ifj. Strauss-operettet mutatják be, amit Vida Péter rendez. Sikerült berendezkednie? Otthon érzi magét Szegeden? Úgy tudom, a saját két kezével újította fel a volt zeneigazgatói szobát, hogy kulturált környezetben tudjanak dolgozni.

Én nem otthon érezni magam mentem Szegedre, hanem dolgozni. A helyiség, a Vaszy-szoba, katasztrofális állapotban volt, a szőnyeg hatvan év porától – és vélhetően a bagózásától is – bűzlött, az egész méltatlan volt az operatagozathoz. Összefogtunk Taletovics Milán kórustitkárral, Tötös Roland tenorral és Szélpál Szilveszter baritonnal, és miközben a Szegedi Szabadtéri Játékokon próbáltuk a La Traviatát, a próbaszünetekben – kvázi társadalmi munkában – rendbe hoztuk a szobát. Újrapadlóztuk, kifestettük, új bútorokat tettünk és vettem bele, egy polcrendszeren kizárólag a szegedi operával foglalkozó könyvek sorakoznak. Az egyik falra épp most készülünk felhelyezni azoknak az énekesnek a képeit, akik meghatározó alakjai voltak Szegednek, mert innen indult a pályájuk vagy fontos előadások kötődnek a nevükhöz. Szeretném, hogy amikor ide belép egy énekes, lássa, hogy egy közel száznegyven éves folyamat részese, és legyen erre büszke.

A másik falon már helyet kaptak a zeneigazgatók képei az 1880-as évektől kezdve napjainkig, akik valamennyien tettek azért, hogy a szegedi operajátszást a lehető legmagasabb színvonalon tartsák. Magamat nem raktam föl. Ha az utánam érkezők úgy gondolják, valamiért fontos volt, amit csináltam, akkor majd eldönthetik, kiraknak-e. A Vaszy-szoba felújítását egyfajta búcsúajándéknak is szántam, mert az évad végétől, az új igazgató megválasztása után, biztosan nem maradok Szegeden. Ennek számos oka van, röviden: csak nagyon keveset sikerült megvalósítanom abból, amit elterveztem, amiben közrejátszik a vidéki operajátszás nehéz helyzete és a rendelkezésre álló szűkös költségvetés egyaránt. A kultúra egyre nehezebb helyzetben van, főleg önmaga és nem a körülményei okán, én pedig belefáradtam a magabiztos középszerrel való állandó csatározásba. Én építeni szeretek, abban mindig jó dolog részt venni, az összes többi jelenleg zajló folyamathoz nincs meg a szerszámkészletem. Ez a kultúrának álcázott ideológiai párbeszéd nekem nem sajátom, sem részt venni, sem támogatni, sem ellenezni nem szeretném, mert minden vele való foglalkozás csak önös érdekeket, nem a kultúra érdekeit szolgálja. Mindezek ellenére azt gondolom, Szeged hihetetlenül potens hely, amelynek kötelessége megőrizni az operahagyományát. Bízom benne, hogy lesz, aki folytatja!

Nyitókép: Dinyés Dániel (fotó: Deim Balázs)