Függetlenségi nyilatkozat

Mind kevesebb a támogatás, talán a kultúra iránti érdeklődés is csappant, Erdődi Katalin, a Trafó új igazgatója mégis bizakodó. Azt mondja, bár a pénz és az infrastruktúra hiánya valóban sok mindent meghatároz, mégis, ki kell lépni saját „buborékjainkból”, komfortzónánkból. A kultúrának feladata ugyanis a társadalmi párbeszéd kezdeményezése is. Figyelem, a nyugalom megzavarására alkalmas gondolatok következnek! Végre.

Hány nyelven készülhetne el ez az interjú?

A magyaron kívül angolul, németül, spanyolul és franciául. Portugálul inkább csak megérteném a kérdéseket.

Beszélgethetnénk közgazdasági kérdésekről is?

Talán azokról kevésbé, bár közgazdászdiplomám van.

Erdődi Katalin (fotó: Nagy Gergő)

Ez azért is érdekes, mert életrajza szerint a kultúra iránti érdeklődése már húszéves kora táján igen erős volt.

1998-ban érettségiztem, amikor a fiatalokra nehezedő egzisztenciális nyomás mindenkit abba az irányba terelt, hogy válasszon olyan pályát, amelyből biztosan megélhet. Ezért volt akkoriban óriási a túljelentkezés a közgázra, a jogra és az orvosira. A szüleim a természettudományok területén dolgoztak, kutatók voltak, úgy gondolták, hogy kultúrával, művészettel foglalkozni inkább szabadidős tevékenység.

Ha már szóba került a kultúra: gimnazistaként, egyetemistaként melyik területe érdekelte különösen?

Debreceniként is éreztem a kilencvenes években és a kétezres évek elején jellemző kulturális fellendülést. Sokat jártunk underground bulikra, a debreceni egyetemet erős művészeti élet jellemezte. Abban az időszakban a film, a zene és a képzőművészet volt számunkra elérhető, a Tabak Színpad révén az alternatív színház is valamelyest, de a kortárs tánc például teljesen kimaradt a hajdúsági kínálatból. Annak felfedezése az én életemben a Trafóhoz kötődik.

Hogyan figyel fel valaki Debrecenből a Trafóra?

1998-ban kezdtem az egyetemet, abban az évben nyílt a Trafó is. Amikor gimnazistaként a nagymamámmal Budapesten jártam, rendszeresen elmentünk színházba, emlékszem például a Katonában bemutatott, Ascher Tamás rendezte Művészetre. Érdekeltek a progresszívebb előadások, talán ez a kíváncsiság hajtott a Trafóba is. Az első fontos darab, amit ott láttam, a brit kortárs tánc egyik legmeghatározóbb társulata, a Random Dance Company előadása volt. Nem igazán tudtam vele mit kezdeni, de éreztem, hogy az a mozgásforma nagyon más, mint amit korábban a táncosoktól megszoktam. Nemcsak vizuálisan, hanem a saját testemen keresztül is szerettem volna megérteni, hogy mi is a kortárs tánc.

A Trafó vezetőváltása alkalmából szervezett Forróváltás című eseményen a Trafóban (fotó: Kalicz Máté)

Elkezdett táncolni?

Igen. Kézenfekvő volt, hogy a Trafóban a Műhely Alapítvány táncóráira járjak Berger Gyulához. Izgalmas volt, sok olyan embert ismertem meg, akikkel később együtt dolgoztunk. Nagyon felszabadító érzés volt minden óra. Egyébként az egyetemi évek alatt sokat önkénteskedtem is a Trafóban, elsősorban azért, mert így ingyen látogathattam az előadásokat.

Alighanem mélyen elkötelezte magát, hiszen 2004-től programszervezőként csatlakozott az intézmény munkájához. Miközben dönthetett volna úgy is, hogy táncosként lép be a művészet világába.

Azzal azért tisztában voltam: nincs bennem annyi tehetség, hogy professzionális táncosként folytassam ezt az utat. Az egyetem után felvételiztem a CEU-ra, a Nemzetközi kapcsolatok mesterképzésre nem vettek fel, viszont ezzel egy időben kiírtak egy álláspályázatot a Trafóban a programszerkesztői pozícióra. Oda felvettek. 

Mi volt érdekes a programszerkesztésben?

Addigra elég jól ismertem a hazai pályát, de a nemzetközi kortárs tánc és független színház világát kevésbé. Inkább csak azokat a projekteket, amelyek eljutottak Magyarországra. Izgalmas volt, hogy szerkesztőként nekünk is lehetőségünk adódott az utazásra, fesztiválok látogatására és arra, hogy a Trafó képviseletében értékes külföldi előadásokkal találkozhassunk. Szakmai tudást szereztem, nézőből szakemberré váltam, és javaslatokat tehettem olyan előadások meghívására, amelyekről úgy gondoltam, érdemesek rá. Érdekes volt belelátni a tárgyalási és technikai folyamatokba, a támogatások rendszerébe. Tökéletes iskola volt, különösen, mert akkoriban még nem is volt ilyen jellegű képzés Magyarországon.

Miért hagyta ott a Trafót?

2007-ig voltam programszerkesztő, utána egy évig Párizsban tanultam, ahol elvégeztem egy egyéves kulturális politika és menedzsment mesterképzést. 

Közben elkezdte szervezni a PLACCC Fesztivált. Ez fontos mérföldkőnek tűnik az életében.

Nánay Fannival hoztuk létre, a lényege az volt, hogy kilépjünk az intézményi keretek közül, és a város közterein, rendhagyó helyzetekben hozzunk létre helyszínspecifikus előadásokat. Csak egy példa: a Wunderbaum nevű holland társulat a Mammut II. körfolyosóit használta játszóhelyként, miközben a bevásárlóközpont élte a mindennapi életét. Így aztán nem lehetett tudni, hogy mi része az előadásnak, mi nem, ráadásul a vásárlók, nézelődők önkéntelenül is a szereplőivé váltak. Említhetném a Téreltérítés Munkacsoport és Lakner Antal képzőművész közös munkáját is. Ők egy valóságosnak tűnő „szmogreduktor”-állomást építettek a Blaha Lujza térre, megmutatva, hogyan kerülhetnek intenzív párbeszédbe a tér használóival, a városlakókkal. Bár sokan nyilván nem tekintették művészetnek ezt az akciót, nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy a társadalmi nyilvánosság tereiben művészeti eszközökkel párbeszédet indítsunk el.

2013 óta Bécsben, Budapesten is dolgozott dramaturgként és kurátorként a független művészeti szcénában. Tavaly azonban pályázott a Trafó igazgatói posztjára, és nyert.

Az elmúlt években szabadúszóként dolgoztam, olyan nemzetközi projekteken, mint a prágai Matter of Art biennálé, és a magyar–német SÓ. AGYAG. GRÁNIT. művészeti kutatás, amely a két ország nukleáris politikájával és energiajövőjével foglalkozott. Az előadó- és képzőművészet területei között mozgok, a Trafó is egy ilyen határátlépő, különböző művészeti ágakat átfogó intézmény. A szakmai profilom és érdeklődésem szempontjából nem is jöhetett volna szóba más típusú intézmény.

Viszont aligha van ennél nehezebb út manapság, amikor az emberek mindinkább elfordulnak az egyébként gyakran átpolitizált kultúrától; a politika is elsőként innen csoportosít át pénzt, ha fontosabbnak ítélt területekről hiányzik. A függetlenség és a kísérletezés pedig viszonylag keveseket mozdít meg – szóval, nem kis vállalás ez.

A kortárs művészet feladata, hogy kockázatokat vállaljon, felszabadító legyen, és kritikus gondolkodásra sarkalljon. Kihívása pedig az, hogy egy sokszínű és sokrétű társadalomhoz beszéljen, minél szélesebb közönségréteg számára legyen hozzáférhető – ne váljon elitkultúrává. Korábban több ízben dolgoztam olyanokkal, akik hétköznapi szakmájukat tekintve viszonylag távol állnak a kortárs művészettől: a dinnyetermelőktől egy asszonykórus tagjain át sok mindenkivel kerültem munkakapcsolatba. Ha komolyan vesszük egymást és kíváncsiak vagyunk a másikra, akkor nagyon jó projekteket lehet közösen létrehozni. 

Böröcz Judittal, a Trafó új programvezetőjével (fotó: Kalicz Máté)

Nem mindig könnyű a kortárs művészet üzeneteit dekódolni.

Egy olyan helynek, mint a Trafó, feladata az is, hogy olyan kulcsokat adjon a néző kezébe, amelyekkel dekódolhatja és továbbgondolhatja az előadást. A művészek számára is nagy kihívás, hogy komplex üzeneteket világos, közérthető formában fogalmazzanak meg. A pénz és az infrastruktúra hiánya valóban sok mindent meghatároz, mégis azt mondom, ki kell lépni saját buborékjainkból, a saját komfortzónánkból.

Nem kockázatos ez?

Sok kockázat nincs benne. Mi történhet? Addig sohasem tudjuk meg, hogy egy-egy művészeti megnyilvánulásra mi lenne a reakció, amíg nem próbáljuk megosztani a közönséggel, a nyilvánossággal, olyanokkal is, akiknek általában talán más az ízlésük, igényük. Esélyt kell adni magunknak és másoknak is. Egy izgalmas és jó művészeti munkának megvan az ereje, és én hiszek ebben az erőben, valamint abban is, hogy különféle módokon szólíthat meg különféle embereket. 

Erdődi Katalin a NEXTFESZT-en (fotó: Kőrösi László)

Január óta vezeti az intézményt, azóta újságírói érdeklődés kapcsán már elhangzott, hogy a Trafót meg kell újítani. Ez mit jelent pontosan?

A Trafó egy művészeti ágakat átfogó intézmény, és az egyik fontos kérdés, hogy hogyan tudjuk a különféle művészeti területeket párbeszédbe hozni egymással. Ezért szeretnék a programstruktúráról a korábbiaktól eltérően gondolkodni. Találkozásokat és olyan eseményeket létrehozni, amelyek nem egyetlen előadást foglalnak magukban, hanem egy este folyamán több alkotó munkáját mutatják be, akik ily’ módon párbeszédet folytatnak egymással és a közönséggel is. Keveredhet a zene, a kortárs tánc, a színház és a képzőművészet. Ezek a programok két hétvégén át zajlanak majd, amelyeket egy-egy társadalmi vagy művészeti kérdést kibontó fókusz fog össze. Fontosnak tartom, hogy a művészet segítségével, az alkotók munkáin keresztül a többszempontú, pluralista gondolkodást képviseljük. Régi vesszőparipám az agonisztikus köztér és a radikális demokrácia, amelyről Chantal Mouffe belga politológus beszél. Ennek lényege, hogy nem törekszünk konszenzusra, hanem elfogadjuk azt, hogy a demokráciának nem az egyetértés az alapfeltétele, hanem a pluralitás és a különböző vélemények, akár a konfliktusok megjelenése. Ezt művészeti eszközökkel próbáljuk erősíteni, olyan munkák bemutatásával, amelyek különféle, gyakran alulreprezentált nézőpontokból beszélnek fontos társadalmi kérdésekről. 

Van erre társadalmi fogékonyság?

Tűnhet ez utópisztikus horizontnak, de törekedni kell rá, hogy legyen. A művészet ereje abban rejlik, hogy még nem létező világokat alkot meg. Megvillantunk valamit, ami nincs, de ezzel megmutatjuk, hogyan létezhetne – legalábbis el tudjuk képzelni. Nagyon sok művészben van ilyen irányú törekvés, de egyenként kevéssé láthatók, a Trafó viszont nagyobb intézményként kihangosíthatja ezeket a törekvéseket.

Bizonyára él majd a számos külföldi kapcsolata adta lehetőséggel. Szó esett arról is, hogy a Trafó szabadiskolaként is kíván működni.

Bécsben – onnan kiindulva nemzetközi szinten – dolgoztam, így valóban sok művészeti intézménnyel, előadóművésszel van élő kapcsolatom. Új együttműködéseket kialakítani hosszabb folyamat, amit már elkezdtünk: elsőként a prágai Studio ALTÁ-val dolgoznunk együtt a 2025/2026-os évadban. Velük közösen valósítjuk meg a kortárs művészetet vidéki térségekbe eljuttató, Csehországban már néhány éve elindított PerformanszBusz projektet. Izgalmas kihívás lesz – helyi partnerekkel és közösségekkel együtt – Budapesten kívül is hozzáférhetővé tenni a Trafó működését és a művészek munkáját. Ezek mikroszintű törekvések, mikroszintű hatásokat váltanak ki, de sok kicsi sokra megy, nem szabad ezeket alábecsülni. A szabadiskola számomra inspiráló fogalom. Egy művészeti intézmény legyen a tanulás helye, a szabadiskola adjon lehetőséget az intézményi működéssel szembeni (ön)kritika megfogalmazására is.

Beszéljünk arról is, mindezt milyen forrásokból lehet megvalósítani!

A Trafó fővárosi fenntartású intézmény, így tőlük kapjuk a működési támogatást, de tudjuk: Budapestnek egyre kevesebb a pénze, így az összeg még az elmúlt években tapasztalható inflációt sem tudja követni. Projektalapon pályázunk a kulturális kormányzathoz is, de ezek a pályázati lehetőségek egyre csökkennek. Végül van persze jegybevétel is, de az csak a költségek elenyésző részét fedezi. Fontos megjegyezni, hogy a Trafó helyzete szorosan összefügg a független előadóművészek támogatásával, amelyről tudjuk, hogy jelentősen csökkent az elmúlt időszakban. 

Budapest főpolgármesterével, Karácsony Gergellyel (fotó: Kalicz Máté)

Ez összességében jelentős kihívás lehet.

Valóban az, és nem csak a hazai alkotókat tekintve, de nemzetközi viszonylatban is. A külföldi előadók egyre elérhetetlenebbé válnak, ez pedig egy egyre szűkülő mozgásteret eredményez, ami ellen dolgoznunk kell.

Hogyan?

Például minél több Kreatív Európa projektbe kell beszállnunk. Vannak együttműködéseink kulturális intézetekkel, követségekkel, de az ő helyzetük is folyamatosan változik, úgyhogy „in the moment” kell meglátni a lehetőségeket. Ügyesen kell mozgatni a külföldi kapcsolatokat, és a hazai alkotók nemzetközi megjelenését is segíteni kell, hogy ne csak magyar támogatásokra számíthassanak. Márciusban zajlott a fiatal alkotókat bemutató NEXTFESZT, amelyre számos külhoni szakembert, partnert hívtunk meg, abban a reményben, hogy amennyiben megismerik a magyar alkotók munkáját, meghívások is születnek majd. Harcolnunk kell azért, hogy a független előadók forrásai bővüljenek.

Vavra Júlia – Willany Leó Improvizációs Táncszínház: ripples in silence, The misty waltz című előadása a NEXTFESZT programjában is szerepelt (forrás: Trafó)

Ha nem így lesz, elmaradozik a közönség is.

Igen, ez tapasztalható már most is. A látogatottsági statisztikákat átnézve egyértelmű, hogy az elmúlt években csökkent a közönség vásárlóereje. Minket nem a nagyon tehetős nézők látogatnak, ezért próbálunk olyan jegyárakkal dolgozni, amelyek hozzáférhetővé teszik a programjainkat. Fontosnak tartjuk, hogy a Trafó sokak számára elérhető legyen, és a következő években szeretnénk növelni, szélesíteni ezt a kört. Többek között olyan projektekkel, mint a PerformanszBusz. Kísérletezésre és kockázatvállalásra hívjuk a nézőket, és bízunk benne, hogy ebben partnerek lesznek. Együtt sokkal könnyebb kilépni a komfortzónánkból.

Nyitókép: Erdődi Katalin (fotó: Kalicz Máté)

Lásd még:

Egy korszak vége és új kezdet a Trafóban – Rendhagyó estet rendeztek az igazgatóváltás alkalmából

Trafó – színház a senki földjén – a Trafó Kortárs Művészetek Házát 2003-ban hivatalosan is színházzá nyilvánították

Erdődi Katalin veszi át a Trafó vezetését – A szakmai bizottság javaslata alapján a Fővárosi Közgyűlés Erdődi Katalint választotta meg a Trafó Kortárs Művészetek Háza ügyvezető igazgatói posztjára

Független Paradicsom – Beszélgetés Erdődi Katalin kurátorral

Nő vezetők a hazai kulturális életből – színház, zene, rendezvény