„Ha a gyűjteményem egyben maradna, úgy érezném, hagyok magam után valamit”

Több mint negyven éve a geometrikus-absztrakt és a konstruktivista alkotások rajongója. Olyannyira tudatos és következetes, hogy korábban még Kassák Lajos késői munkái sem kerülhettek be a gyűjteményébe – ezt ma már nagy hibának tartja. Abban, hogy így alakult, Barcsay Jenőnek is nagy szerepe volt. Ahogy Vass László, a Vass Cipő alapítója meséli, a festő és pedagógus segített neki meghúzni a határokat, de gyűjtővé is az ő hatására vált, és a személyében életre szóló barátra is lelt. Megfontoltságának meglett az eredménye: Európa-szerte elismert modern képzőművészeti kollekciója hetedik alkalommal szerepel egyedüli magyarként a BMW Art Guide legújabb kiadásában.

Az első világháború előtt élt két neves orosz gyűjtő, Szergej Scsukin és Ivan Morozov, akik egymással versengve jártak Párizsba értékes műtárgyakat vásárolni. Egyiküknek volt vagy ötven Picassója, másikuknak ötven Matisse-a. Úgy tudom, egy ideje ön mellé állt egy építész, akivel rokon a gondolkodásuk, és mint anno Scsukin és Morozov, most önök is külföldről vásárolnak képeket.

Évek óta barátok vagyunk, csodaszép történeteket éltünk meg együtt a gyűjteményeink építése során. Az enyém ismert és már szinte lezárt, az ő kollekciója viszont nem nyilvános, ráadásul még csak építi, ezért megőrzöm az inkognitóját, és nem mesélek a műalkotásairól sem. Majd’ minden nap beszélünk, műtárgyvásárlásai alkalmával sokszor kéri ki a tanácsomat. Legutóbb néhány nappal ezelőtt küldött át képet egy Max Bill-festményről. Ehhez tudni kell, hogy Magyarországon egyedül a veszprémi Modern Képtár – Vass László Gyűjteményben van eredeti olajkép a svájci festőtől. 

Max Bill: Zöld felé világosodó kompozíció, 1972-74, olaj, vászon, 32 x 32 cm (forrás: Vass László)

Ma már csak ritkán vásárolok új alkotásokat, de mivel letisztítottam a gyűjteményemet, és eladtam a magyar anyagomból jó néhány művet, van anyagi keretem. Így amikor a barátom hetekkel korábban mutatott egy szintén fantasztikus művet a venezuelai Carlos Cruz-Dieztől, nem tudtam ellenállni, és sikerült megvásárolnom a Sotheby's londoni árverésén.

Az ilyen gyűjteményekhez két fontos dolog biztosan szükséges: az érzék és a válogatás képessége.

Huszonöt éves koromban építettünk a családommal egy kis faházat Balatonfűzfőn, ami még ma is áll. Az egyik falra egy plakátot választottam Paul Gauguin-től, ami egy kiállítását volt hivatott reklámozni. Egy ülő, tahiti nőt ábrázolt, hihetetlenül szép piros színek kíséretében. Azért mesélem el ezt a történetet, mert a valaha eladott öt legdrágább festmény között ott van Gauguin egyik alkotása is. Az első Leonardo da Vinci Salvator Mundi című olajképe, amely 450 millió dollárért cserélt gazdát. A második Wilem de Kooning műve, amiért 300 millió dollárt fizetett valaki. A harmadikat, Paul Cézanne The Card Players (A kártyajátékosok) című zsánerképét 250 millió dollárért adták el a katari államnak, amely 210 millió dollárért megvásárolta a negyedik helyezett When Will You Marry? (Mikor házasodsz meg?) című Gauguin-képet is. Az ötödik egyébként Jackson Pollock Number 17A című absztrakt expresszionista alkotása, amiért 200 millió dollárt fizetett Kenneth C. Griffin amerikai üzletember. Gondoljon bele, több mint negyven éve foglalkozom műgyűjtéssel, de valami már huszonéves koromban megfogott egy olyan csodálatos műalkotásban, mint amilyen Gauguiné!

Ami a válogatást illeti, ha a gyűjtőnek sikerül jó galériát találnia, és a vezetője tanácsait megfogadja, akkor nagyon gazdaggá teheti őt. Kérdés, honnan tudhatja a kezdő műgyűjtő, hogy melyik galériára essen a választása. A művészeknek sem egyszerű a helyzetük, hiszen nagyon nehéz bekerülni a világszinten is jegyzett nagy nevekhez, például a francia Denise René vagy a német Karsten Greve galériájának portfóliójába. Rám négy kiállítótér volt nagy hatással: a zürichi Galerie Schlégl, a müncheni Walter Storms Galerie, a francia Galerie Denise René és a londoni Annely Juda Fine Art.

Bridget Riley: Bassacs, 1997, vinyl, papír, 677 x 872 mm (forrás: Vass László)

Feltételezem, szükség van merészségre és csalhatatlan ízlésre is.

Mindig is voltak híres magángyűjtők: Kolozsvári Ernő, Vaszileszku János, Rácz István kollekcióit ismertem, át is láttam, de nem szerettem volna az epigonjuk lenni. Mindig a kortárs érdekelt. Persze az elején tele voltam félelemmel és bizonytalansággal. A merészség ahhoz kellett, hogy ne a megszokott úton járjak, ne Vaszary János- vagy Rippl-Rónai József-képet vegyek, hiszen tudtam, hogy ők itthon eladható művészek, így a vásárlások kockázata is kisebb. A mai napig igaz, hogy egy Vaszary-kép árából már egész szép kortárs gyűjteményt lehet összeállítani. Én viszont igyekeztem inkább egyéni arculatot találni, amiben biztos, hogy az üzleti vénám is szerepet játszott. Kockáztattam, és felvállaltam az utat: elsők között tértem át a nemzetközi vásárlásokra.

Verena Loewensberg: Cím nélkül, 1974, olaj, vászon, 60 x 60 cm (forrás: Vass László)

Magyarországról a szocializmus idején szinte mindent kivittek, de nem hoztak be semmit. Amit pedig külföldön megvettek, például Munkácsyt, valamit a Nyolcaktól, itthon drágábban eladták, de a modern művészetet senki nem merte behozni. Úgy érzem, ebben úttörő voltam. A magyar képzőművészek közül Hantai Simon, Molnár Vera és Reigl Judit neve cseng jól a nemzetközi piacon, de talán még ők is kevesek lettek volna ahhoz, hogy a gyűjteményemmel bekerüljek a BMW Art Guide című kiadványba. Ahhoz birtokolnom kellett Max Bill, a német Josef Albers, Günther Uecker és az ír Sean Scully alkotásait is.

A BMW immáron hetedik éve arra vállalkozik, hogy összegyűjtsék a legérdekesebb, magántulajdonban lévő, nyilvánosan hozzáférhető kortárs művészeti gyűjtemények világméretű listáját. Az Art Guide legújabb kiadása 304 gyűjteményt mutat be, kicsiket és nagyokat, híreseket és viszonylag ismeretleneket egyaránt. A gyűjteményem az 51 ország 224 városába kalauzoló listán egyedüli magyarként szerepel már hetedik éve, így az olyan kollekciók közé került, mint a Burda- és a Pinault-gyűjtemény.

Molnár Vera: Négyzetekből kiindulva – A/130111, 2011, akril, vászon, 80 x 80 cm (forrás: Vass László)

Hogyan szereztek tudomást a BMW Art Guide szerkesztői a Vass-kollekcióról?

Rátaláltak. Akkor már megvolt a múzeum Veszprémben, ahova olyan, világszinten is jelentős képzőművészek jöttek el látogatóba, mint a német Günther Uecker. Ő mesélte, hogy az egyik berlini művészettörténész ismerősének nyaralója volt a Káli-medencében, és ismerte Nádler Istvánt, Hencze Tamást, Hegyi Lórándot… Ők hozták el a múzeumba, majd a művészettörténész ajánlotta a látogatást Ueckernek.

Egy alkalommal egyedi akvarellt vásároltam Párizsban Sean Scullytól, akinek a fülébe jutott, hogy a műve magyar vevőhöz került. Ehhez tudni kell, hogy a második felesége – egy volt tanítványa – magyar lány. A világhírű festő anyósának Ábrahámhegyen van nyaralója, ami nincs messze Veszprémtől. Később kiállítást is szerveztünk Scullynak, aki dollármilliós alkotásokat hozott el. Egyre inkább bekerültünk a nemzetközi művészeti körforgásba, ami feltűnt a BMW Art Guide munkatársainak is.

Sean Scully: Wall of Light Dark Blue, 2009, olaj, vászon, 60,5 x 82 cm (forrás: Vass László)

Hogyan alakult ki az ízlése?

A Vass Cipő márkaboltja negyvenhét éve a budapesti Haris közben van. Az üzletemhez közel volt az azóta megszűnt Csók Galéria, és mivel az első lakásom enteriőrjét üresnek éreztem, besétáltam, vettem egy képcsarnokos, ma már azt gondolom, semmitmondó festményt. Ez a hetvenes évek második felében történt. Először színek szerint választottam. Összebarátkoztam a galéria vezetőjével, aki elindított egy fejlődési úton. A szocializmusban éltünk, behatároltak voltak a beszerzési lehetőségek. A kisiparosok, akik jobban kerestek, mint az átlag, jobb autót vettek, én sajnáltam rá a pénzt, de elgondolkoztatott, miből lehet később érték. A festményekben szellemi kihívást éreztem. Később elkezdtem kiállításokra és nemzetközi vásárokra járni, egyre több embert ismertem meg a művészeti életből, és magamtól rábukkantam az első olyan művészre, Tóth Menyhértre, aki értéket képviselt. Volt Ország Lili-képem is. Lossonczy Tamás festő emlékezetes mondása: egy festmény a színek és a formák által kifejezett érzésvilág. A színeken túl voltam, jöhettek a formák. A hosszú ideig Párizsban élő Konok Tamás és felesége, Hetey Katalin sokat meséltek külföldi élményeikről is, amelyek hatással voltak rám.

Lossonczy Tamás: Színek szava, 1946, olaj, vászon, 40 x 40 cm (forrás: Vass László)

Fiatalon eljutottam Barcsay Jenő műtermébe. Egy közös ismerősünk, mindkettőnk képkeretezője vitt fel hozzá először. Magamtól meg sem mertem volna látogatni, olyan nagy név volt abban az időben. Kodály Zoltánnal lakott egy házban. Beszélgetni kezdtünk, és rögtön kiderült, mennyi mindent nem tudok a művészetről. Barcsay pedig nemcsak kiváló festő, de remek pedagógus is volt. Emlékszem, jelképes összegért adta nekem, a kezdő gyűjtőnek az egyik olyan olajképét, amely már akkor egész oldalas reprodukcióként szerepelt egy kiadványban, mellé pedig egy szénrajzot is kaptam ajándékba. Megható volt. Azon túl, hogy erős benyomást tett rám, életre szóló barátom is lett. Nyolc éven keresztül hetente találkoztunk. Az ő hatására váltam gyűjtővé, ő segített meghúzni a gyűjteményem határait is.

Barcsay Jenő: Színek, 1982, olaj, vászon, 17,5 x 30 cm (forrás: Vass László)

Ha jól tudom, ez utóbbi olyannyira így volt, hogy például Kassák Lajos késői, kunstruktivista munkái sem kerültek be a gyűjteményébe.

Ez nagy hiba volt. Barcsay tisztelte, de kevésbé becsülte Kassák ezen korszakában készült műveit. Később én vittem fel neki az 1950-es, ’60-as években kialakult amerikai absztrakt expresszionizmusról és a minimalizmusról szóló könyveket, amelyek nagyon tetszettek neki. Vélhetően ez is szerepet játszott abban, hogy az élete vége felé egyszerűsítette a művészetét. Ezekből a színekből és geometrikus alakzatokból építkező alkotásaiból szintén vásároltam néhányat, később remekül igazíthattam hozzájuk a nemzetközi gyűjteményem darabjait. Barcsayt akkor megszólták a modern képei miatt. Ma sokan ezeket tartják a legjobb műveinek.

Gyarmathy Tihamér: In memoriam Barcsay, 1988, olaj, vászon, 60 x 50 cm (forrás: Vass László)

Említettem már Lossonczy Tamást, de mondhatom Gyarmathy Tihamér avantgárd és Korniss Dezső neoavantgárd festő képeit is, amelyeket ugyancsak az elsők között vásároltam meg. Érdekesség, hogy Barcsayval együtt mindannyiuk mestere Vaszary János volt. Igaz, Barcsay tőle Rudnay Gyulához pártolt, ami miatt Vaszary éveken át nem fogadta a köszönését. Rudnayval viszont minden évben művésztelepekre jártak. Ezek egyikén, Gyöngyösön dolgoztak, amikor Barcsay megalkotta azt a képét, amely sokak szerint festővé avatta: A falu bolondja címűt. Két éve határoztam el, hogy a veszprémi Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény múzeumi tereiben kialakítunk egy neki dedikált termet, ahol láthatóak az alkotásai. Külön öröm, hogy erről mesélhetek, hiszen Barcsay éppen százhuszonöt éve született.

Mit talált meg a geometrikus-absztrakt és a konstruktivista alkotásokban?

Zaklatott iparoséletet éltem, a rend, a nyugalom, a tisztaság vonzott. Az idő engem igazolt, a XX. századból csak a geometrikus alkotók váltak híressé: Moholy-Nagy László, Kassák Lajos, Victor Vasarely, Péri László, Beöthy István…

Adolf Luther: Homorú tükör-objekt, 1987, homorú tükör, plexi, falemez, 78,5 x 78,5 x 11,5 cm (forrás: Vass László)

Hogyan teremtette meg a gyűjtés anyagi fedezetét?

Huszonöt évig csak női cipőket árultam, abból tettem szert jövedelemre. Évtizedekig hulladékból dolgoztam: egy kereskedő megvásárolta a bőrhulladékot a Minőségi vagy a Duna Cipőgyártól, mi pedig megvettük mázsára, és olyan szandálokat csináltunk, hogy megszólaltak. A rendszerváltozással egy időben bejött az import, megszűnt a magyar cipőipar, bérmunkaország lettünk. Éreztem, hogy váltanom kell, felelevenítve a mestervizsgámat, a munkatársaimmal együtt alkottuk meg az első férficipőnket.

A Vass Cipő márkává válása hosszú folyamat volt. A cipőipari technikum elvégzését követően az első munkahelyem a Magyar Divatintézet volt, huszonhárom évesem tettem mestervizsgát, egy rámán varrott „Budapest” cipőt készítettem. Ez a modell speciális, magas orrú kaptafára készült, úgynevezett derby típusú cipő szárnyas kaplival.

Vass László, mögötte François Morellet alkotása: Eltolva, no 5, 2003, akril, rétegelt lemez, 106 x 80 x 5 cm (fotó: Vámos Judit)

Hogyan jellemezné azt, aki Vass-cipőt visel?

A vevőink nyolcvan százaléka mindig külföldi volt, szám szerint jelenleg az amerikai vásárlóink vannak az első helyen, őket az ázsiaiak, majd az európaiak követik, csupa olyan ember, akik pontosan tudják, mit jelent kézzel készült cipőt viselni. Ezt azért is hangsúlyozom, mert sok külföldi márka írja rá a cipőire, hogy kézzel készültek, miközben annyi bennük a kézi munka, hogy kézzel tették a dobozba. Ma már az általam nagyra tartott John Lobb márka sem kizárólag kézzel gyártja a lábbeliket, pedig anno tőlük rendelt az angol királyi család, Frank Sinatra, de még James Bond karaktere is. Egy évben kétszázezer pár cipőt csinálnak. A hatvan-hetven alkalmazott nem képes kézi erővel ennyi megrendelést teljesíteni. Mi húszan vagyunk, és alig győzzük a munkát.

Ez a cipő egyfajta gondolkodásmódot tükröz. Többször jártam az Art Basel képzőművészeti vásáron, és néztem a pavilonok között elhaladó, velem szembejövő idősebb és fiatalabb emberek lábát… Vagy Bécsben, a Kärntner Strassén sétálva azonnal meghallom, ha valakinek kopog a cipője az orrába és a sarkába épített vastól, ami tartósabbá teszi a lábbelit. Van, akinek sikk így járni. Sokszor a családi tradíció a meghatározó.

Camille Louis Graeser: Vörös-sárga mozgás, 1974, akril, vászon, 60 x 60 cm (forrás: Vass László)

Színek tekintetében egy apró jellegzetesség köthető hozzánk. A klasszikus színskála szerint az alapcipő fekete, utána jön a bordó két árnyalata: a sima és a sötét. Ha a barna színt bontom le a sötéttől a sárgáig, hat színárnyalatot kapok: sötét, vöröses, antik konyak, csau, középsárga és világossárga. Rájöttünk, hogy a Budapest modellhez a sárga szín passzol a legjobban. Zürichben meg is jelent egy újságcikk Újra lehet kapni a sárga Budapest cipőt címmel.

A másik jellegzetesség a felismerhetőség, amely a stílusjegyekből adódik. Egy magyar üzletember mesélte, hogy amikor elment Svédországba, az ottani partnerén felismerte, hogy Vass-cipőt visel. Egy külföldi író pedig a krimijében is szerepeltette a márkát. Emlékszem, egy alkalommal felhívott a korábbi amerikai magyar nagykövet, hogy felszólalt a kongresszusban, ahol több képviselő is a mi márkánkat hordja, és ő nem is gondolta volna, hogy ennyire híres vagyok.

Ön mindig saját márkát hord?

Igen. Bár van néhány cipőm, amelyeket ajándékba kaptam, de nem viselem őket.

Gottfried Honegger: Z 937, 1986, akril, karton, vászon, fémkeretben, 160 x 100 cm (forrás: Vass László)

Milyen stratégia alapján választják ki, melyik földrészen teszik elérhetővé a márkát?

Legelső lépésként Bécsben szerettem volna bemutatni a cipőimet. Akkor szembesültem azzal, hogy a cipők jó minőségűek, de nincs stílusuk, ami nagyrészt a kaptafától függ. Szerencsémre egy osztrák kereskedőtől kaptam egy új kaptafát, és a lábbelik azonnal eladhatóvá váltak. A Humanic és a Salamander legmagasabb osztályán is árulták ugyan a cipőinket, Ausztriából kikoptunk. A termékeink bekerültek a többi márka közé, de nem volt egyetlen szakavatott eladó sem, aki elmagyarázta volna a vevőknek, miben különbözik egy kézzel készült cipő a gépitől.

Tíz évig dolgoztunk a Hugo Boss prémium márkájának, a Baldessarininek „Hand made by Vass for Baldessarini Hugo Boss” néven. Németországban sokáig több helyen voltunk jelen, ahogy a Távol-Keleten is, ami a divat terén egyre inkább felváltja Európát. A kézműves szabászati kultúra fellegvárának számító Savile Row egyik üzletében is lehetett Vass-cipőt kapni, egy hónapban huszat-harmincat rendeltek az üzletből. Egyre jelentősebb rétegtől kapunk megbízást interneten keresztül is, így mostanában erre koncentrálunk.

Deim Pál: Kinyílt tér, 2006, vászon, akril, 100 x 70 cm (forrás: Vass László)

Hogy jut el egy gyűjtő odáig, hogy a kollekcióját megossza a közönséggel?

Amikor Balatonfűzfőn voltunk, sokszor elmentünk Veszprémbe is, például megnézni egy kiállítást. Azt szoktam mondani, ha csak egyetlen nekem tetsző képet vagy szobrot láttam, már megérte. Idővel elköltöztünk Balatonfüredre, majd Tihanyba. Mindkét helyen kerestem a lehetőséget, ahogy Kaposváron, Szombathelyen és Sopronban is. A gyűjteményemet vidékre szántam, mert Budapest számomra csak a rohanásról szól. Szerettem volna a modern művészetet megmutatni a fővárostól távol élőknek. Egyszer rendeztünk kiállítást Veszprémben, ahol úgy éreztem, a közönség nagyon érdeklődő és befogadó. A döntésben szerepet játszott a város egyházi múltja is. Erről eszembe jut, hogy kevesen tudják, de Vatikánnak is van modern gyűjteménye. Évekkel ezelőtt meglátogattam a Vatikáni Múzeumot, és láttam, hogy még egy óriási Hantai Simon-képük is van. Azt hiszem, nem túlzok, amikor azt mondom, a modern művészet szempontjából sikerült Veszprémet is feltennünk a térképre.

Phil Sims: Kék portré #5, 2001, olaj, vászon, 96,5 x 71 x 5 cm (forrás: Vass László)

1999-ben merült fel komolyan a lehetőség, hogy a Tűztorony mögötti udvar körül elhelyezkedő, addigra már bontásra ítélt terekben lehetne elhelyezni a Vass Gyűjteményt. Az építkezés négy évig tartott, a várossal közösen finanszíroztuk, de jelentős állami támogatást is kaptunk, végül a múzeum Lossonczy Tamás kiállításával nyílt meg 2003-ban. A gyűjteményem legszebb darabjait állítjuk ki azóta is. Idővel a világ felfigyelt arra, hogy olyan nevek szerepelnek nálam, mint Günther Uecker, Sean Scully, Max Bill és Josef Albers.

Günther Uecker: Mező, 2008, szögek, latex, vászon, fa 43 x 43 x 11 cm (forrás: Vass László)

Járatok egy amerikai lakberendezési magazint, az Architectural Digestet. Az egyik számban a leköszönő Barack Obama Fehér Ház-beli rezidenciáját mutatták be, és nem akartam hinni a szememnek: egy dupla oldalas fotón szerepelt egy alkotás Sean Scullytól, de három Robert Mangold-képet is kiválasztottak – tőle szintén van műtárgyam. A címlapon Josef Albers két alkotása volt, akitől ugyancsak van festményem. Ahogy most önnek, úgy elmeséltem vagy harminc ismerősömnek is a felfedezésemet. Mit gondol, mit válaszolt közülük huszonkilenc? Semmit. Egyetlen személy nyilatkozott elismerően a párhuzamról. Magyarországon az emberek félnek szembesülni a tudatlanságukkal, a zenét, az irodalmat megértik, de a vizuális kultúra nincs könnyű helyzetben.

Josef Albers: Tanulmány a Tisztelet a négyzetnek című képhez: Allegro, 1963, olaj, farostlemez, 45,7 x 45,7 cm (forrás: Vass László)

Vajon sikerül úgy rendeznie a sorsát, hogy a gyűjteménye egyben maradjon?

Bízom benne. Bár voltak Budapesten híres cipészek, cipőmárkák, tapasztalatom szerint az alapítók halála után húsz évvel kikoptak a nevek, ellentétben azokéval, akik műgyűjteményt hoztak létre. Mit tudunk az Eszterházy-örökségről, a Hatvany-vagyonról, Nemes Marcell gyűjteményéről? Mindenük széthullott, de az összegyűjtött, majd eladományozott műtárgyaik, a Cézanne-, Gauguin-, Renoir-, Greco-alkotások megmaradtak. A XX. századból egyetlen magyar gyűjtemény maradt fenn, Majovszky Pál rajzgyűjteménye, benne kétszázharminckilenc lap, több mint száz francia alkotás, Manet, Rodin, Delacroix rajzai és akvarelljei, de a kollekció angol, német és magyar anyagot is tartalmaz. Ha teljesülne a vágyam, és a gyűjteményem egyben maradna, úgy érezném, hagyok magam után valamit.

Nyitókép: Vass László, mögötte Hencze Tamás Szürke gesztus (1987) és Hommage à Korniss (1989) című képei (fotó: Vámos Judit)

Lásd még:

„Egy igazán jó műtárgyban benne van a hiba lehetősége” – Interjú Deák Erika galeristával

„Izgat a hétköznapi létezés banális esztétikája” – Interjú Simó Györggyel

„A művészet segít eligazodni az életben” – Interjú Barta Péter informatikai szakemberrel és műgyűjtővel

Sokszínűségre építenek – Beszélgetés Reszegi Judit műgyűjtővel és Molnár Ani galériatulajdonossal

Élményeket gyűjtenek – Beszélgetés Karvalits Ferenc műgyűjtővel és Pőcze Attilával, a Vintage Galéria tulajdonosával

Intellektuális kalandozások – Beszélgetés Dénes Andrea és Balázs Árpád műgyűjtőkkel és Valkó Margittal, a Kisterem galéria vezetőjével