„Ha a gyűjtők összefognak, művészeti projektek megvalósítását segíthetik”

Idén is Spengler Katalin műgyűjtőt, a Pompidou Központ akvizíciós bizottságának tagját, a Magyar Nemzeti Bank műtárgyvásárlási tanácsadóját választotta a legbefolyásosabb magyar nőnek a kultúrában a Forbes magazin. Ennek kapcsán beszélgettünk vele arról, hogyan tett szert ilyen befolyásra, hogyan válik valaki jó gyűjtővé, és mi alapján választották ki a műveket, amelyek bekerültek az MNB Kortárs Gyűjteményébe.

Spengler Katalin (forrás: Facebook)

Harminc évvel ezelőtt vásárolták meg első műtárgyukat férjével, Somlói Zsolttal. Akkor még apósa, Somlói Antal által inspirálva nagybányai művek gyűjtésébe kezdtek. Később, 1996-ban vágtak bele a kortárs művek gyűjtésébe. Hogyan váltak gyűjtővé, milyen tanulási folyamatot jártak végig?

Sokat gondolkoztunk azon, hogy hogyan is kell és érdemes gyűjteni a rendszerváltozás utáni Magyarországon, ahol új világ épül. Kezdetben a hazai műkereskedelem dinamikája és az apósom révén valóban a XX. század eleji művészetre fókuszáltunk, később azonban egyértelművé vált, hogy a kortárs művek gyűjtése a mi utunk. Már 1992-től sok műkereskedővel és galeristával ismerkedtünk meg. Tanulmányoztuk, hogy az elmúlt száz évben ki és hogyan gyűjtött itthon, ’97-től pedig külföldre is rendszeresen ellátogattunk kiállításokra, művészeti vásárokra, valamint elkezdtünk kapcsolatokat építeni külföldi és hazai kurátorokkal, galériákkal, gyűjtőkkel.

 Giulia Andreani: L' enfance de Pablo (Pablo gyerekkora)

Mi volt a legfőbb, amit leszűrtek a külföldi látogatásaik során és a kapcsolataik révén?

Talán az, hogy a magyar művészet nem önmagában, hanem a nemzetközi művészet kontextusában létezik, ezért a nemzetközi kitekintés, tájékozódás elengedhetetlen. Ez a kilencvenes évek második felére már világossá vált számunkra. Megértettük, hogy a közép-kelet európai régió is milyen fontos a magyar művészet számára. A vasfüggöny mögött számos kapcsolat szövődött a volt szocialista országok és azok képzőművészei között, emellett pedig vannak olyan kulturális, történelmi sajátosságok, amelyek közösek.

Tudna erre példát mondani?

A Q Contemporary-ben látható Velünk élő történetek című kiállításon a csaknem hétszáz darabból álló gyűjteményünkből válogatott Zsikla Mónika kurátor. A tárlatra bekerült Szentjóby Tamás Magyar vers című munkája, amely a hetvenes években készült. A fotó a művész akcióját dokumentálja, aki egy írógép előtt ülve, cimbalomverővel üti az eszközt, homlokán egy papírpénzzel. A gyűjteményünkben van egy másik fotó, Mladen Stilinović PJEVAJ!, azaz Énekelj! című műve 1980-ból, a horvát művész a portréképen ugyancsak egy bankjeggyel a homlokán jelenik meg. A két művész a saját pozícióját hasonló módon határozta meg a kelet-európai szocialista társadalomban. Egy kelet-európainak kevésbé kell elmagyarázni a képen látható gesztusok jelentését, azonban egy nyugat-európai nézőnek már nagy valószínűséggel szükséges támpontokat adnunk.

Szentjóby Tamás: Magyar vers

Mladen Stilinović: Énekelj!

Ezek szerint nemcsak jól kiegészítik, hanem erősítik is egymást a volt szocialista országok művészei és alkotásaik?

Úgy tapasztaltuk, hogy Nyugat-Európából nézve Magyarországot könnyebb a régió részeként látni, a több kis ország együttműködve jobban érvényesülhet. A 2000-es évek elejétől elkezdtük a térség országaiban élő művészek munkáit gyűjteni. A budapesti Ludwig Múzeum gyűjteményének építése is jó példa volt számunkra abban az időszakban, többször is volt szerencsém hosszabban beszélgetni erről Néray Katalinnal, a múzeum alapító igazgatójával. Az ő koncepciójában fontos szerepet kapott az a gondolat, hogy a hazai Ludwig Múzeum gyűjteményében a magyar művészetet a kelet-európai térség művészetének kontextusába kell helyezni, és egy erős regionális kollekciót kell létrehozni. Akkoriban még nem gyűjtötték a régió művészeinek munkáit a nyugati országokban lévő intézmények. Mára a helyzet szerencsére megváltozott, neves múzeumok, például a párizsi Pompidou Központ és a londoni Tate Modern is gyűjti a magyar kortárs művészek munkáit.

Férjével, Somlói Zsolttal (forrás: G7.hu)

Férjével együtt tagjai lettek a Pompidou Központ akvizíciós bizottságának, férje pedig 2022-ig a Tate Modern Oroszországra és Kelet-Európára fókuszáló akvizíciós bizottságának is tagja volt. Van összefüggés aközött, hogy több művet vásárolnak a magyar kortársaktól a múzeumok és hogy tagok lettek a fenti bizottságokban?

Mindkét múzeum részéről megfogalmazódott a gyűjtési szándék a kelet-európai művészetet illetően a 2010-es évek elejétől, ehhez kerestek partnereket, elkötelezett műgyűjtőket a régióból, akik a vásárlásokat finanszírozzák. Az elsők között kaptunk meghívást, és csatlakoztunk mindkét intézményben a régiós akvizíciókat támogató bizottságokhoz. Mindkét múzeum gyűjteményében nagyon kevés magyar műtárgy volt fellelhető, ezen szerettünk volna változtatni. Célunknak tekintjük, hogy a kortárs magyar alkotók láthatóbbá váljanak a nemzetközi művészeti kánonban. Az akvizíciós bizottságokban végzett munka lehetőséget ad a szélesebb kitekintésre, ismeretszerzésre, egyúttal egy tanulási folyamat is, számos művészt, kurátort, műgyűjtőt ismerünk meg és együtt dolgozunk ezen múzeumok kurátoraival is.

Muntean–Rosenblum: Mert nincs menekvés abból, ami nem létezik

A Forbes magazin idei és tavalyi rangsora szerint is ön a legbefolyásosabb magyar nő a kultúrában Magyarországon. Az eddig elmeséltek alapján úgy tűnik, ez az elismerés egy folyamat részeként értelmezhető, amely mostanra teljesedett ki. Ön egyetért ezzel? Hogy látja, minek köszönhető, hogy ilyen befolyásra tett szert?

Ez valóban összetett. Mindig is érdekelt, hogyan lehet műgyűjtőként a művek megszerzésén, kollekcióba rendezésén túl többet tenni a művészeti színtéren. Egy gyűjtő általában elmegy kiállításokra, műtermekbe, meglát alkotásokat, megvásárolja, hazaviszi és otthon nézegeti őket. Ennél azonban mindig is többet akartam tenni. 1996-tól kezdve hivatásomnak választottam a művészettel való foglalkozást. Két évtizeden át cikkeket írtam sok magazinnak, de leghosszabban a Műértőben publikáltam kiállításokról, aukciókról, valamint interjúkat készítettem a művészeti szcéna szereplőivel. Speciális volt a helyzetem, mert műgyűjtőként bejárásom volt a műkereskedelemnek egy zártabb világába, amire az újságírók általában nem látnak rá. Ez a munka óriási tanulási folyamat is volt számomra, hiszen a napi feladataim része volt a kortárs művészeti élet szereplőivel beszélgetni. Meghatározó kapcsolatok születtek ezalatt az időszak alatt művészekkel, kurátorokkal, múzeumi szakemberekkel, galeristákkal, befolyásra ennek révén is szert tettem. Rengeteg gyűjtővel tartottam a kapcsolatot a kilencvenes évek második felétől.

Szinyova Gergő: Az utolsó felhőszakadás kezdete (fotó: Bíró Dávid)

Sokan nem is tudják, hogy a hazai műtárgypiac méreteihez képest milyen sok gyűjtő van Magyarországon. A kortárs művészet gyűjtői, vásárlói közül az elmúlt két évtizedben jó néhányan fölismerték, hogy mennyi erő lehet abban, ha közös érdekek mentén együttműködnek. Gyakran közösen érdemes cselekedni, tanulni és támogatni a művészeket. Az elmúlt években több konkrét művészeti projekt esetében kezdeményeztem, hogy a megvalósulás érdekében fogjunk össze. Legutóbb Keresztes Zsófia idei, Velencei Képzőművészeti Biennálén való szerepléséhez járultak hozzá a gyűjtők. A művész olyan nagyszabású koncepciót álmodott meg, amiről kiderült, nem megvalósítható abból az összegből, amelyet a magyar pavilon létrehozására szánt a magyar állam. Rendeztünk egy fundraising eseményt, ami sikerrel zárult. A befolyt összeggel már ki lehetett egészíteni az állami támogatást, így a csaknem húsz szoborból álló installáció végül megvalósulhatott.

Tomas Saraceno: Cím nélkül 1., 2., 3.

A Magyar Nemzeti Bank 2019-ben kérte fel, hogy a Ludwig Múzeum igazgatójával, Fabényi Juliával és Keserű Katalin művészettörténésszel együtt legyen a tagja azon bizottságnak, amely az MNB Kortárs Gyűjteményét építi. A bank három és fél milliárd forintot költött a műtárgyvásárlási program keretein belül. Összesen negyvenhat művész munkája, nyolcszáznyolcvanegy műtárgy került be. Mennyi beleszólása volt abba, hogy kiknek a műveit válogatják be a gyűjteménybe? Minek alapján választották ki a művészeket és a munkáikat?

Számomra nagyon megtisztelő volt, hogy az MNB felkért erre a feladatra és együtt dolgozhattam két múzeumi szakemberrel. 2019-ben külön-külön felkérést kaptunk, hogy készítsünk egy-egy koncepciót a kortárs kollekció létrehozásának alapelveiről, az alkotók és a művek kiválasztásának kritériumairól. 2020. februártól részben ennek mentén, másrészt új szempontokat is figyelembe véve mindhárman [Fabényi Júliával és Keserű Katalinnal együtt – a Szerk.] egyenlő arányban havonta javaslatokat tettünk arra vonatkozóan, mely művészek munkáit ajánljuk. Nemcsak művészeket javasoltunk, hanem elérhető műtárgyakat is. A bank igazgatósága hozta meg a végleges döntéseket, hogy kiktől vásárolnak és mely műveket választják.

Reigl Judit: Ember (az MNB gyűjteményéből)

Elég sok javaslatunk nem ért célba, sajnos, mert az első hónapok után világossá vált, hogy a bank igazgatósága elsősorban az absztrakt és a geometrikus absztrakt művek mellett teszi le a voksát, és ez a későbbiekben sem változott. A vásárlások az adott művészeket képviselő galériákon keresztül történtek. [Ez tizenöt galériát jelent – a Szerk.] Mi, a szakértők nem vettünk részt az adásvétel folyamatában, a bank bonyolította le a vásárlásokat. Mivel a gyűjteményépítés folyamata 2021 őszén lezáródott, így az én munkám véget ért. A gyűjtemény darabjai a bank irodáinak falaira kerülnek, valamint a műveket külföldi és itthoni kiállításokon is láthatja majd a nagyközönség.

• Az MNB-gyűjtemény online katalógusa ezen a linken érhető el.

A nyitóképet és az alkotások fotóit (a Reigl-kép kivételével) Spengler Katalin bocsátotta rendelkezésünkre.