Hetven perc Sátántangó: mozgásban Krasznahorkai örökérvényű világa

Krasznahorkai László monumentális regénye, a Sátántangó évtizedek óta a kortárs magyar irodalom egyik legmeghatározóbb műve. A történetet sokan Tarr Béla hétórás filmadaptációján keresztül ismerik, most azonban egészen más formában, kortárs táncelőadásként születik újjá. A Gyulai Várszínház felkérésére készült produkciót Kulcsár Noémi koreográfus, a Tellabor alapító vezetője rendezi, aki korábban már a Seiobo járt odalent című Krasznahorkai-regényt is színpadra vitte. A Harangozó Gyula-díjas táncművésszel, koreográfussal arról beszélgettünk, hogy miként fordítható le a mozgás nyelvére egy ennyire összetett irodalmi világ, mit jelentett számára, hogy újra Krasznahorkai univerzumába léphetett, és milyen kihívásokkal néz szembe ma egy független kortárs táncműhely Magyarországon.

A Seiobo járt odalent után most a Sátántangóhoz nyúlt. Mi vonzza újra és újra Krasznahorkai László világához?

A Seiobo megszületése tulajdonképpen a dramaturgomnak, a japánkutató Cseh Dávidnak köszönhető. Sokat beszélgettünk arról, milyen érdekes lenne egy, az ázsiai kultúra felől közelítő előadás. Ő ajánlotta a novellagyűjteményt, elolvastam, és azonnal láttam magam előtt. A szöveg metaforákban és jelképekben gazdag, így természetes módon lehet a tánc nyelvére fordítani. Nagyon megtisztelő volt, hogy a szerző eljött a premierünkre. Aztán mi is borzasztóan örültünk annak, amikor hónapokkal később megérdemelten elnyerte az irodalmi Nobel-díjat.

A Sátántangó egészen más történet. A Gyulai Várszínház keresett meg az ötlettel, hogy készítsünk előadást valamelyik művéből – Krasznahorkai ugyanis Gyulán született. Tudtam, milyen jelentős regényről van szó. Minél többször olvastam, annál inkább az volt az érzésem, hogy hihetetlen mennyiségű muníciót ad a táncadaptációhoz. Rájöttem, hogy nem feltétlenül a történet a lényeg, hanem az emberi gyarlóság, a hitványság, a süllyedés, és azok a mélyebb jelentések, amelyek végighúzódnak a regényen. Rengeteg olyan érzelmi kapaszkodót találtam benne, amelyet a tánc nyelvén is meg lehet fogalmazni. Nagyon szerettem volna megcsinálni a csapattal. 

Jelenet az előadásból (fotó: Kiss Zoltán)

A Sátántangó már a címében, a tangóval utal a táncra, Krasznahorkai pedig még a tartalomjegyzéket is Táncrendnek nevezi.

Pontosan. Ez is azt erősítette meg bennem, hogy a regény nagyon jól működhet a tánc nyelvén. A tangó három meghatározó ponton jelenik meg az előadásban, de egy kicsit kifacsarva, nem egy az egyben. Inkább a regény szellemiségéből kiindulva értelmeztem újra: a tangó lépései felismerhetők, de más mozgásanyagokkal keverednek.

Hogyan kezd el egy koreográfus dolgozni egy regénnyel? Mi történik olvasás közben? Először a zene jön, vagy a mozdulatok? Hogyan épül fel az alkotói folyamat?

Nagyon különösen: olvasás közben egyszer csak megállok, kinézek a könyvből, és szinte egyszerre érkeznek a képek, a zenei ötletek és a mozgások. Nem tudatosan keresem őket, egyszerűen megjelennek. Elkezdenek kirajzolódni a karakterek, és az is, hogy melyik táncos tudná őket a legjobban megformálni, milyen mozgásminőség illik hozzájuk, milyen lesz az előadás ritmusa és vizuális világa. Az is fontos volt, hogy ne egyszerű korrajzot készítsek, hanem aktualizáljam az előadást. Mert számomra ez a mű örökérvényű. 

Részlet a darabból (fotó: Kiss Zoltán)

Befolyásolta Tarr Béla legendás filmje az alkotói munkát?

Valamilyen szinten igen, de tudatosan fordultam a filmhez. Nem akartam utánozni azt, felülmúlni pedig szintén nem volt cél, mert nem is lehet. Ez teljesen más műfaj. Inkább tisztelegni szerettem volna előtte. Ennek egyik jele például, hogy míg Tarr Béla filmje hétórás, a mi előadásunk pontosan hetven perces lesz. Ez tudatos utalás, egyfajta főhajtás a film előtt. Van valami különös ereje a hetes számnak, és úgy éreztem, érdemes így is megidézni.

A Tellabor ars poeticájában fontos szerepet kap, hogy a balettet más művészeti ágakkal, például média- és videóművészettel ötvözik. A Sátántangóban hogyan jelenik meg ez a szemlélet?

Nálunk például az orvos figurája – aki a regényben is folyamatosan megfigyel másokat – egy kamerával követi az eseményeket, vagyis filmen keresztül „kukkol”. A néző egyszerre látja a teljes színpadi képet és a kamera által kiemelt apró részleteket. Ez is finom tisztelgés Tarr Béla filmes világa előtt, ugyanakkor nem annak másolata. A videó a táncelőadásban sem illusztráció, hanem a történetmesélés része: más nézőpontot ad, amely egyszerre egészíti ki és alakítja a színpadon zajló eseményeket.

A Seiobo premierjén Krasznahorkai László is jelen volt. A Sátántangó esetében is kapcsolatba kerültek?

Igen, természetesen. Mindkét adaptációhoz engedélyt kellett kérni, hiszen élő szerző művéről van szó. Óriási megtiszteltetés volt, hogy eljött bemutatóra. Köztudottan visszahúzódó ember, nem keresi a nyilvánosságot. Nagyon örültem a találkozásnak. A Sátántangó esetében is megkapta az anyagokat, tud a készülő előadásról, és támogatta, hogy elkészüljön a produkció. 

Részlet az előadásból (fotó: Kiss Zoltán)

A színházban gyakran mondják, hogy nehezebb egy élő szerző alkotásához hozzányúlni. Ott a tudat, hogy a szerző látja, mit kezdenek a művével, akár bele is szólhat a folyamatba. Ez a táncban is így van?

Sokkal erősebben meghatározza az alkotói kereteket, amikor a szöveg dominál egy prózai előadásban. A tánc nagyobb szabadságot ad, hiszen egy másik művészeti ág nyelvén közelítünk ugyanahhoz a világhoz. Ezért sokkal szabadabban lehet gondolkodni, miközben természetesen végig tiszteletben tartjuk az eredeti mű szellemiségét.

Pályája során számos országban dolgozott és tanított. Mit hozott haza ezekből a nemzetközi tapasztalatokból?

Amikor a kilencvenes évek végén külföldre kerültem, sokkal nagyobb különbséget éreztem a hazai és külföldi táncművészet között. Nem feltétlenül a tudásban, inkább a szemléletben. A kortárs tánc, az improvizáció és a különböző alkotói módszerek Nyugat-Európában akkoriban sokkal természetesebben voltak jelen. Ugyanazokat az alapokat sokszor egészen más módszerekkel tanították, sőt ugyanazokat a balettfogalmakat is másként használták. Rengeteget tanultam ezekből, különösen a német színházi gondolkodásból. Ugyanakkor a magyar tánckultúrának is megvannak a maga értékei. A néptáncból hozott ritmika, a sajátos magyar előadói szemlélet mind olyan örökség, amelyet ma is fontosnak tartok. Azt hiszem, a saját munkáimban ez a két világ találkozik.

Kulcsár Noémi (fotó: Horváth Adrienn)

Több mint másfél évtizede vezeti a Tellabort. Mekkora feladat ma Magyarországon egy független kortárs táncműhelyt fenntartani?

Óriási kihívás. A legnagyobb nehézség talán az, hogy minden évben újra kell teremtenünk a működés feltételeit. Folyamatosan pályázunk, és hosszú távra szinte lehetetlen tervezni. Egy társulatnak próbateremre, technikai háttérre és olyan táncosokra van szüksége, akik ebből a hivatásból is meg tudnak élni. Ha valaki kénytelen más munkát vállalni, már a próbák összehangolása is komoly nehézséget jelent. Folyamatosan azon stresszelünk, hogy az elképzeléseinket egyáltalán meg tudjuk-e valósítani. A Sátántangó sem kapott a kulturális vezetéstől egyetlen fillért sem. Abból a működési támogatásból készül, amelyet a társulat egész éves működésére ítélt meg a táncszakma. A szakma mindig is elismerte a munkánkat. Óriási büszkeség, hogy az előadást a Nemzeti Táncszínházban is eljátszhatjuk. Bízom benne, hogy az új kulturális vezetés mellett a támogatások odaítélésében is szemléletváltás következik.

Min változtatna, ha lehetősége lenne beleszólni az állami kulturális támogatások rendszerébe?

Elsősorban kiszámíthatóbbá tenném a működési támogatásokat. Vannak olyan független műhelyek, amelyek tíz-tizenöt éve bizonyítanak, mégis évről évre újra meg kell küzdeniük azért, hogy egyáltalán működni tudjanak. A másik nagyon fontos dolog, hogy a támogatásokról valódi szakmai grémiumok döntsenek, a szakma képviselőinek bevonásával. És persze az átláthatóság. Sokáig azt hallottuk, hogy nincs pénz a kultúrára, azért nem kapunk. Aztán kiderült, hogy volt, ráadásul nagyon sok milliárd, csak pályázni nem lehetett rá, mert azok a pályázatok nem voltak nyilvánosak, ráadásul nem feltétlenül szakmai alapon döntöttek az elbírálásukról. Azt szeretném – és biztos vagyok benne, hogy más társszakmai szereplők is egyetértenek –, hogy a források valóban azokhoz a műhelyekhez kerüljenek, ahol bizonyítottan érdemi művészeti munka folyik. Lehetetlen, hogy nemzetközi szinten is komoly értéket képviselő független társulatok folyamatos létbizonytalanságban működjenek. 

A Tellabor is mind több nemzetközi meghívást kap.

Az elmúlt időszakban valóban egyre több megkeresés érkezett. Tudatosan kezdtem újraépíteni a nemzetközi kapcsolatainkat, újra elküldeni az előadásainkat fesztiválokra és más befogadóhelyekre, és meglepően gyorsan érkeztek a pozitív visszajelzések. Legutóbb Veronában léptünk fel, azóta Londonból, Bécsből, Bukarestből és New Yorkból is érkeztek megkeresések. Nagyon jó érzés látni, hogy ekkora érdeklődés övezi a munkánkat. Most már csak azt remélem, hogy ezekkel a lehetőségekkel élni is tudunk. Itt vissza is térhetünk a támogatásokhoz, mert bizony sok esetben támogatás nélkül ezekkel a lehetőségekkel nem tudunk élni. A befogadóhely sokszor biztosítja az előadás feltételeit, de például az utazási költségekhez már külön támogatásra lenne szükségünk. Bízom benne, hogy a jövőben már nem az lesz a kérdés, el tudunk-e jutni ezekre a helyekre, hanem az, hogy melyik meghívást tudjuk elfogadni. Mert ezek a meghívások nemcsak a Tellabornak szólnak, hanem a magyar kortárs tánc nemzetközi elismerését is jelentik.

Nyitókép: Kulcsár Noémi (fotó: Horváth Adrienn)