„Jókor születtem jó helyre”

Pályája olyan, akár az égen a legszebben ívelő csillagé. Amilyen annak a művésznek jár, vagy annak magától értetődő sorsa, aki mindig önmagából dolgozik, így sosem lesz fals. Hatvanadik születésnapja apropóján a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, Érdemes Művész Volf Katalinnal, az Operaház örökös tagjával és mesterművészével, minden idők egyik legnagyobb hatású magyar balerinájával táncművészetről, művészi kiteljesedésről beszélgettünk, és szóba került Moszkva is.

Néhány éve kinevezték a Táncművészeti Egyetem művészeti vezetőjévé, de már nem az. Mi történt?

Az intézmény rektora, Bolvári-Takács Gábor szerette volna, hogy én legyek a művészeti vezető, mert úgy gondolta, a múltam, a személyem garancia lehet arra, hogy aláírjunk egy együttműködési megállapodást az Operaházzal. Ez formailag meg is történt, utána viszont már nem volt jelentősége, mert nem igazán folytatódott a kapcsolat. De jelenleg is tanítok, osztályt viszek, a növendékeim idén érettségiznek és képesítővizsgáznak, jövőre végeznek.

Milyen volt az az időszak, amikor táncosként már nem volt aktív az Operaházban, de még nem tanított az egyetemen?

Sok balettet próbáltam betanító balettmesterként még aktív táncoskoromban, amikor azért már kifele mentem a szerepeimből. Keveházi Gábor igazgatása alatt kisebb szólókat tanítottam be, például A hattyúk tavában, de betanítottam Balanchine ConcertoBaroccóját, aztán később a Giselle-t, a Manont, A rosszul őrzött lányt, a Petipas-féle Diótörőt, A Szilfidet, Pártay Lilla-koreográfiákat, például a Munkácsy életéről szóló balettet, az Aranyecsetet. Ez az út nagyon jó arra, hogy az ember próbavezető balettmesterként illeszkedjen újra a társulatba, de aztán, más vezető táncosokkal egyetemben, nagyon méltatlan módon távoztam, jobb, ha nem is beszélünk róla.

Robert North: A halál és a lányka, Solti Csabával (forrás: Volf Katalin)

Arra gondol, amikor önt, a Kossuth- és mindenféle díjas balettművészt felszólította a jelenlegi balettigazgató, hogy azonnal költözzön ki addigi öltözőjéből?

Igen. Nem csak velem, a szakmával szemben is méltatlan volt. Utána egy évig semmit nem dolgoztam, festettem a lakást, lakberendeztem, kreatívkodtam, magam felé sem volt semmilyen elvárásom. Mivel egész addigi életemben időre keltem, időre mentem mindenhová, minden percem be volt osztva, nagyon élveztem, hogy végre azt csináltam, amit akartam.

Hogyan vezetett az útja a Táncművészeti Egyetemre?

2015-ben felkértek, hogy az akkori évfolyamnak tanítsak spicctechnikát és tanítsam be a repertoárt. Heti kétszer volt órám, nagyon szerettem, és nem terhelt az évfolyamvezetői felelősség. Nagyszerű osztály volt, év végére belecsúsztam a vizsgakoncertbe is. Utána kitört a nyári szünet, augusztusban pedig hívtak, hogy van egy évfolyam, amit át kéne venni, vállalom-e. Korábban egyszer már bementem helyettesíteni hozzájuk, már akkor éreztem, hogy valami energia megmozdult közöttünk. 2017-ben igent mondtam, majd elkezdődött velük a munka, ami csodálatos volt. Abban a kis közösségben nagyon jól egymásra találtunk. Ők voltak az én első évfolyamom, akiket nagyon megkedveltem. Ma különféle társulatokat erősítenek tehetségükkel. Biztos vagyok benne, hogy ezt a lehetőséget Anna nénitől kaptam, aki pont akkor halt meg. [Dévény Anna nemzetközi hírű gyógytornász, mozgásterapeuta, aki a róla elnevezett módszerrel számos gyereket és felnőttet gyógyított meg, Volf Katalint is kezelte egy komolyabb sérülése után. – A szerk.] Ha nem így alakul, nem biztos, hogy ma tanítok, mert szívem szerint inkább a balettrepertoár betanítása felé mentem volna. Nem vagyok pedagógus alkat, soha nem volt az agyamban, hogy iskolában tanítsak, inkább a színpadra állítás irányában gondolkoztam. Nem a tananyag érdekel, hanem az egyéniség.

Volf Katalin 2017-ben a Hogy volt?! című tévéműsor felvételén. (Fotó: MTI / MTVA / Zih Zsolt)

Ma milyen esélyei vannak az egyetemről kikerülő növendékeknek? Az Operaház évek óta nem fogadja őket, szinte kizárólag külföldieket vesznek fel, a nálunk végzők pedig külföldre mennek.

Az idén egy évvel előrehoztuk a képesítővizsgánkat, pont ezért, mert jövőre a lányoknak próbatáncra kell járniuk szerte Európában. Szomorú, hogy itt lennének a hazai felvevőhelyek, színházak, de a mi tehetségeink jobbára külföldre mennek.

Hogyan emlékszik a tanulóéveire? Milyen alma mater volt a Balettintézet, milyen közösség? A szülei hogy tekintettek rá?

Bennem soha fel sem merült, hogy bármiről le kellene mondanom azért, mert ott tanulok, nagyon jó közösségi emlékeim vannak. Viszont a szüleimtől az akkori körülményekhez képest rendkívüli áldozatot kívánt ez az iskola. Nekik a munkahelyükre eljutni is másfél óra volt reggel, másfél este. Reggel ötkor, fél ötkor keltek. Hétvégén anyukám kényeztetett, hozta a kedvenc reggelimet, apukám jött értem, ha balettelőadást néztem, de a mindennapok is komoly hátteret igényeltek, a felszerelést kimosni, engem kísérni, és a többi, és a többi.

Szerencsére megélték a nagy sikereit is.

Igen, de erről sose beszéltünk, a szüleim nagyon szemérmesek voltak, főleg az anyukám. Ezzel együtt ő volt a legnagyobb kritikusom is, mindig őszinte volt, és próbált a helyemen tartani, hogy a földön maradjak, ne szálljak el. Rábízott a tanárokra, megbízott bennük.

Seregi Lászlóval a Rómeó és Júlia betanulásakor (forrás: Volf Katalin)

Rögtön a pályája legelején kijutott Moszkvába ösztöndíjjal.

Egy évet töltöttem Moszkvában már operaházi tagként, kvázi jutalomutazásként. Igor Ukszusznyikov, a mesterünk kőkemény pasi volt, de imádtuk. A helyet viszont nem szerettem. Keveset tudtunk dolgozni, pénzünk ugyan volt, de nagyon rosszak voltak a körülmények, az egész légkör, az egész élet, rettenetes szegénység volt, hideg, olykor mínusz negyven fok, a kollégiumban csótányhegyek. Azt hittem, egész nap a balett-teremben leszünk és hajtanak minket, mint a lovakat, de az órán kívül más gyakorlási, fejlődési lehetőség nem volt. És a Szovjetuniót se lehetett felfedezni, mert ahhoz útlevél kellett. Úgyhogy írtuk a leveleket, hogy vigyenek minket haza, egyszer például akkor tudtunk hazajönni három napra, amikor Andropov meghalt. Szóval, Moszkva nem azt adta, amit vártunk, de a felnőtté váláshoz jó volt. Megtanított arra, hogy ha kenyér kell, kimegyek és megveszem, ha nincs vaj, eszem vaj nélkül. Hogy a ruhát ki kell mosni, mert nincs anyuka, aki kimosná.

Hazatérve Budapesten megkezdődött a valódi pályája, és bár a protokoll szerint először mindenki a karba kerül, ön egyetlen percig sem táncolt ott.

Moszkvából jöttem vissza az Operaházba és nagyon hamar kineveztek szólistává. Életem első főszerepe a Hamupipőke volt az Erkel Színházban, háromfelvonásos, nagyon technikás balett, Szakály Györggyel táncoltam. Aztán Fodor Antal készített egy koreográfiát Látomások címmel, abban is kaptam egy főszerepet, utána pedig jött a Rómeó és Júlia.

És tánctörténeti lexikonba illő módon huszonöt évig ugyanabban a jelmezben táncolta Júliát.

A Rómeó és Júlia időutazás volt, minden alkalommal azt éltük meg, mint a legelején, mintha Seregi László azt is belém koreografálta volna, hogy minden egyes napon, amikor táncolom, húszévesnek kell lennem. És ez így is volt, a színpadon még annyi év, évtized után is sikerült húszévesnek látszanom. A többi szerepnél egy idő után már éreztem, hogy le kell adnom, de ennél nem. Ez negyed évszázadon át elkísért.

Bizonyára utálták a társulatban, hisz’ kezdettől fogva minden főszerepet eltáncolt.

Jókor voltam jó helyen. Seregi nagyon régóta nem csinált darabot, az egész társulat ott állt sorba, mindenki benne akart lenni a Rómeó és Júliában, de hát mindenki nem lehetett benne. Én meg kezdőként megkaptam a főszerepet. Én is utáltam volna, ha nem vagyok benne. A huszonöt év alatt hét Rómeót „fogyasztottam el” Lőcsey Jenőtől Bajári Leventéig, de legtöbbet szeretett állandó partneremmel, a tragikusan fiatalon elhunyt ifj. Nagy Zoltánnal táncoltam.

Nagyon felemelő lehet, hogy ez a koreográfia önre született.

Nekem az a felemelő, hogy Seregi Lacival dolgozhattam, aki vezetett engem centiről centire, jelenetről jelentre. Persze hogy utáltak, volt is miért. Én pedig hálából próbáltam előadásról előadásra megőrizi neki azt a csodát, amit nekünk a próbafolyamat jelentett.

Rajta kívül még kik voltak azok az alkotók, koreográfusok, akik a leginkább hatottak önre?

Nagyon szerettem Pártay Lillával dolgozni, a lépései, a koreográfiái, a darabjai, az a nőiesség, amit ő képvisel, jót tett nekem. Az Othello, az Anna Karenina. Ő teljesen más táncosnőt csinált belőlünk. És a balettrepertoár egyéb klasszikusai mellett imádtam táncolni a Balanchine-darabokat is, imádtam a szabadságukat, a nőiességüket, jó volt kiszabadulni a szigorú, kötött Vaganova-módszerből, ugyanakkor kipróbálni a fizikai tűrőképességen túlmenő variációk sokaságát. A Balanchine-féle tánc gyors, dinamikus, de szabad, nőies, nem centire van kimérve, mint a klasszikusok. Forsythe-ot pedig nagyon izgalmas volt kipróbálni.

Volf Katalin próbán (forrás: archív felvétel)

Az, hogy koreografáljon, soha fel sem merült?

Soha. Nincs ilyen vénám. Segítek a megvalósításban, a színpadra állításban, megpróbálom hozzátenni a magamét, de kitalálni a nulláról egy koreográfiát soha nem tudnék. Ahogy atomfizikus sem lennék, úgy koreográfus sem. Nincs bennem olyan motiváció, hogy másokra álmodjak lépéseket. Ma is ez a legnagyobb küzdelmem az egyetemen, hogy megkomponáljam a különböző gyakorlatokat. Most készültünk a képesítővizsgára, nagyon megküzdöttem vele.

Kortárs műben nem is táncolt?

Nem. Modernben igen, kortársban nem. De igazából nem éreztem a hiányát. A kortárs messze áll nekem a tánctól, az inkább színház.

Nem is nagyon néz kortárs táncot?

De igen, legutóbb Duda Éva Fridáját láttam, nagyon tetszett. De nem vagyok mindenevő, úgy vagyok vele, hogy ne húzzák az időmet. Azt persze sajnálom, hogy a mai angol koreográfusokkal, David Dawsonnal, Cristopher Wheeldonnal már nem dolgozhattam.

A gyermeke nem vonzódott a táncospályához?

Én nem akartam rárakni ezt a terhet, benne pedig nem éreztem a kíváncsiságot. Zárkózottabb gyerek volt, utálta, hogy anya elmegy, hogy a színház elvett tőle, viszont magammal sem vittem. Ha picit éreztem volna rajta az érdeklődést, az más lett volna. A fiam csak mostanság kezd értékelni mint táncost, most kezd utánanézni, mit is csinált, ki is az ő anyukája. Ő huszonkét   évesen már nem lesz táncos. De művész még lehet.

Az Operaház, ahol harminc évig príma balerina volt, és az intézmény, ahol most osztályt vezet, köztudottan rossz viszonyban van egymással, és úgy tűnik, kibékíthetetlen az ellentét.Ha felkérnék a Nemzeti Balett igazgatói pozíciójára, mit tenne?

Elvállalnám, de csak azért, hogy ne a mostani rendszer legyen. Nagyon nagyot változott a világ, már nem úgy működik, mint régen, bár szerintem úgy kellene. Nincs ilyen ambícióm, de jó tanácsadó lennék, mert elég nyers vagyok és őszinte, megmondom, amit gondolok. És nemcsak őszinte vagyok, de praktikus is, megcsinálom a dolgokat, nem kerülgetem.

Volf Katalin a Spartacus című előadásban (forrás: archív felvétel)

Emlékszem egy színházi premier alkalmából készült tévériportra, ami jobbára arról szólt, hogy retteg, mert a darabban meg kell szólalnia.

A Salome bemutatója volt Kaposváron, fantasztikus élmény volt, de rettegtem. Az akkori kaposvári társulat rengeteget segített, hogy valami hangot kiadjak magamból. Ez olyan, mintha nekem táncolni nem tudó embereket kéne megtanítanom balettozni. Nem az én műfajom, hogy a hangommal fejezzem ki az érzelmeimet, én a testemmel teszem ezt. Teljesen más a kettő. Akkor valahogy megbirkóztam vele végül, de nem lettem beszédes táncos. Arra is nehezen találtam rá, hogy a tanítványaimmal milyen hangot üssek meg a balett-teremben, mennyire kell hangosnak lennem. A táncos munka közben a zenére figyel. Az sem jó, ha túlkiabálom, de az sem, ha nem hallja az instrukciókat, javításokat.

A táplálkozással nem volt gondja soha?

Szerencsére nem. Ez genetika, apukámtól örököltem. A csokit, az édességet nem szeretem, a kávémba teszek cukrot, de tőlem az édességek ott pusztulhatnak. Ehettem mindig, amennyit akartam, de egyrészt sosem voltam gourmand, másrészt mindig leugráltam, a mindennapi munkával zsírt égettem, nem kellett ezzel foglalkoznom. Moszkvában pedig megtanultam, hogy azt egyem, ami van.

Úgy hiszem, az önmenedzseléssel önnek még nem kellett foglalkoznia.

Nekünk erre nem nagyon volt szükségünk, először is útlevelünk se volt, másrészt engem elkényeztetett a sors, vezettek és megadták a lehetőséget. Persze szerepelhettem volna többet címlapom, vagy születhetett volna több cikk, de nem igazán vágytam rá. Annyi volt, amennyit elbírtam, meg hát azt is meg kellett tanulnom, hogyan nyilatkozzak, mit mondjak, mennyit mondjak. Ezek számomra nem voltak evidenciák.

A mostani táncművészeti egyetemi hallgatóknak tanít-e bárki önmenedzselést?

Van egy karrieriroda, ami ezzel foglalkozik, de a mai gyerekek már zsigerből tudják, mit kell tenniük, menedzselik magukat, önjáróak. Amikor a bolognai versenyen jártunk, láttam, hogy a lányok gond nélkül beszélgetnek a zsűri tagjaival, addig nem mennek el, amíg a diplomájukat alá nem írják, ez a mi időnkben elképzelhetetlen lett volna. Ők már e-mailt írnak, kapcsolatot tartanak, szervezik az életüket, mert tudják, hogy így lesz munkájuk. Egészen másképp élnek már, mint én egykor. Kurzusokra járnak, beiratkoznak, intézik az ügyeiket. Vagy megkérnek, hogy írjak nekik ajánlást. Ilyenkor megkérdezem: miért, hova mész? A kisebbek nézik a nagyobbakat, egy öltözőben öltöznek, megtanulják egymástól, melyik kurzusra mikor kell beadni a pályázatot, megismerik a mestereket, összebarátkoznak velük. Én ebben már nem is tudnék nekik segíteni, annyira túlhaladt rajtam ez a világ.

A balettművészet történetébe viszont egyszer s mindenkorra beírta magát. Júlia, Giselle, Sylvia, Titánia, Flavia, Odett-Odília, Csipkerózsika, Mária hercegnő és számos modern balett sorakozik a művészi repertoárjában. Egyedül az Anyegin Tatjánája maradt ki, akkor várta a kisfiát.

Ezt így akarta a sors, és nagyon jó, hogy így akarta, semmi hiányérzetem nincsen. Úgy érzem, jókor születtem jó helyre.

Nyitókép: Volf Katalin a Giselle című előadásban (forrás: archív felvétel)

Lásd még:

„Sok szempontból recseg-ropog az egész civilizációnk”– Interjú Duda Éva koreográfus-rendezővel

„Alázatos magatartással építem a táncművészeti folyamatokat”– Interjú Barta Dóra táncművész-koreográfussal