„Sok szempontból recseg-ropog az egész civilizációnk”

Duda Éva táncművész-koreográfussal, a Duda Éva Társulat vezetőjével arról beszélgettünk, hol tart ma az együttes, a táncszakma, a társulatoknak milyen fennmaradási és útkeresési esélyeik vannak, és mik lennének a legsürgetőbb feladatok a kortárs táncszcéna területén.

Tavalyi pénzforrásszerző nagykövetkampányuk épp akkor indult, amikor az állami támogatások a töredékükre apadtak. Mennyire volt sikeres a kezdeményezés?

Szerencsére jó tapasztalatokkal zárult, a kortárs tánc területén először mi szerveztünk ilyen kampányt, és kifejezetten sikeresnek bizonyult. Brandépítés szempontjából is hasznos volt, plusz megnyertük az Art is Business Innovatív művészeti kezdeményezés díját, ami nagyon megtisztelő, hisz tudom, hogy sokan pályáztak. De természeten ez egy hosszabb folyamat, ezzel az üggyel folyamatosan dolgozni kell. A jövőben alapvetően két pillérre tervezünk támaszkodni a saját bevételeinken túl, egyfelől a pártfogói kör és a szponzoráció kiépítésére, másfelől az uniós pályázatokra, ebből most adtuk be az elsőt, úgyhogy ezen a területen is elvesztettük a szüzességünket. Stabil működésünk érdekében most elsődleges, hogy hosszú távú együttműködésekre rendezkedjünk be támogatókkal, mecénásokkal, cégekkel.

Duda Éva (fotó: Mohai Balázs)

Az uniós pályázatok hogyan működnek a kortárs tánc területén?

Minimum három partner kell három különböző országból, mert az együttműködések élveznek előnyt. Nekünk most van egy olasz, egy román és egy osztrák partnerünk, köztük egy befogadó helyszín, illetve mivel turnéra pályáztunk, a turnék különböző állomásai. Maga a projekt több részegységből áll, és van edukációs jellege is. Ősszel pedig újraindítjuk nagykövetkampányunkat is a tavalyi eredményeinek, tanulságainak figyelembevételével, húsz teljesen új nagykövettel. A követek között kialakulhat egy egészséges versenyhelyzet, menet közben is lehet duplázni, emelni a tétet.

Az előző kampány során mennyi pénz jött össze?

Körülbelül négymillió forint, de utána beszállt egy mecénáscsapat és megduplázták ezt az összeget, tehát nyolc. Remélem, az idén csak a kampánnyal elérjük majd a tízmillió forintot.

Nem fél attól attól, hogy még ha kényszerből is, de felbukkannak más módok a támogatásszerzésre, a kormányzat majd azt mondja, ó, hát rendben van ez így, ennek a szektornak továbbra sem adunk pénzt?

Ez már most is így van. Azt nyilatkozták, hogy a függetlenek helyzete rendben van, nem érte őket nagy változás. Miközben az állam feladata lenne, hogy az adófizetői pénzünkből megfelelően és széleskörűen finanszírozza a kultúrát. De ha ez nem történik meg, akkor muszáj más megoldásokat keresni.

Kampányfotó (forrás: Duda Éva Társulat)

Összefog a szakma?

Sajnos ez nem jellemző, inkább klikkeket látok. Sokakban passzivitás van, nihil és apátia, másokban nagy fokú hízelgés felfelé. Persze zajlanak szakmai egyeztetések a háttérben, de nincsenek áttörő eredmények, sőt, inkább hátrébb sodródunk. Sajnos nincs tiszta versenyhelyzet sem, ahogy érdekérvényesítés sem. Mivel nekünk nincs időnk bárkire várni, belefogtunk a saját modellünk átalakításába, ebbe tesszük az energiát.

Önöknél mi történt szakmai, társulati szempontból az elmúlt egy évban, amióta a kampány elindult?

Az elmúlt másfél-két évben sok mindent kellett megugrani. Volt egy nagy belső átrendeződés is, sajnos több kolléga elhagyta az országot egzisztenciális vagy családi okok miatt, ami szintén változásokat hozott. A táncosok közül többen pályát módosítottak, hogy biztosítsák a jövőjüket, mert a táncból nagyon nehezen lehet megélni. Ez végtelenül szomorú, de megértem őket. Ha egy táncos nem tud például idővel venni egy lakást, vagy nem tud előre tervezni, előbb-utóbb lelép külföldre vagy vált. Ez iszonyatosan rövid pálya, a táncosok hatványozottan ki vannak téve a fizikai „elhasználódásnak”, az idősebbeket nem szívesen foglalkoztatják, és ha nem kezd el valaki már harmincéves kora előtt azon gondolkozni, hogy mi lesz, ha a pálya véget ér, utána már lényegesen nehezebb lesz.

Duda Éva (fotó: Dömölky Dániel)

Úgy látom, bármennyire keserves is a helyzet, ön nagyon jól veszi az akadályokat, rugalmas, teherbíró és pozitív.

Ebben a krízishelyzetben sok jó dolog is történik, fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg, rendkívüli koponyák tartanak nekünk pro bono tréningeket, tanácsokat adnak, szuper rendezvényeken lépünk fel. Hosszú évekig pályázatok útján jutottunk forrásokhoz, de most teljesen máshogy kell gondolkodnunk, dolgoznunk, és ebbe bele kell rázódnunk. A Csoóri Sándor Alap keretében hazai amatőr néptánccsoportok ötmilliárd forint összértékben pályázhatnak évente, míg a hivatásos kortárs társulatok pályázati keretösszege összesen hatvanmillió forint, ami egyetlen társulatnak is kevés egy évre. Ez meglehetősen jól szemlélteti a helyzetet. Ezeket a kultúrpolitikai döntéseket, ezeket az arányokat kikérem magamnak profi és hivatásos táncművészként, díjakban bővelkedő alkotóként, társulatvezetőként.

Bábel, Bundschuh Vera (fotó: Dömölky Dániel)

Ehhez képest új premierre készülnek, 2024. május 11-én mutatják be a Bábelt. Mit akar vele közölni a társadalom jelen állapotáról?

Pont ezt a káoszt, ezt az őrületet, amiben élünk. Az online tér sem könnyítette meg az életünket sok szempontból, és rengeteg ember totál függővé tett. Az ingereket csupán szelektálni is iszonyú energia, az emberek jelentős része szorong, nincs biztonságérzet, mert nem tudhatjuk, mit hoz a következő pillanat. Ezek az érzések megjelennek az egyén, a család és a társadalom szintjén is. Magyarán a bábeli zűrzavar egyáltalán nem a múlt, hanem bőven itt dúl a jelenben. Sok szempontból recseg-ropog az egész civilizációnk.

Hogyan születik egy-egy produkció?

Jelenleg a próbatermi fázisban tartunk, amit részemről megelőz a koncepció kidolgozása és az alkotótársakkal való egyeztetés. A kreáció már a csapat aktív bevonásával történik. Mozaikszerűen dolgozunk, sosem lineárisan, a végső sorrend menet közben alakul. Ez nagyon intuitív, asszociatív munka. Végig balanszban kell lenni, mert élesnek kell maradni, de nem szabad túlságosan ragaszkodni sem dolgokhoz, sem túl lazára venni, mert akkor sem lesz jó irányban. Ma már inkább rendezőként, mint koreográfusként gondolok magamra, mert inkább az energia, az atmoszféra, a hatás, maga a kép és a szituáció érdekel, semmint maga a mozdulat.

A túlélés újabb módszereinek kidolgozásán túl mi lenne jelenleg a táncszakma legfontosabb feladata?

Nem is tudom, hol kezdjem. A táncművészetnek pozicionálnia kellene magát a magyar kulturális élet egén. Vonzóvá kellene tenni a táncművészpályát a fiataloknak, perspektívát kell kínálni, és meg kell teremteni a forrásokat a terület minden műfajára vonatkozóan. A minőséget kell értékelni, nem a gagyit, figyelni kell a szakma igényeire. Erősíteni kell a felvevőpiacot, a hivatásos együtteseket, és biztosítani kellene a belföldi és nemzetközi turnékhoz szükséges feltételeket. Ne legyen nehezebb, kiszolgáltatottabb, távolabbi dolog táncművészként érvényesülni és boldogulni itthon, mint bármilyen más művészeti ágban.

Miért nem tanít a Magyar Táncművészeti Egyetem koreográfus szakán mint társulatvezető?

Mert nem hívnak. Pedig szívesen mennék. Amikor én tanultam ott, rengeteg koreográfussal találkoztunk, dolgoztunk, köztük például Seregi Lászlóval és Györgyfalvai Katalinnal, és a legkülönfélébb stílust képviselő alkotók metodikáját, irányelveit ismerhettük meg. Most nem látom ezt a sokszínűséget.

Nem lehetne a táncoktatást akár kötelező elemként beemelni a közoktatásba? Bizonyára rendkívüli lelki, szellemi, önismereti, szociális és fizikai hozadéka lenne.

Dehogynem, nagyon jó lenne, de ettől még eléggé távol vagyunk.

Nyitókép: Duda Éva (fotó: Lékó Tamás)

Lásd még:

„Ha érzelmileg meg tudsz győzni valakit, üzletileg is könnyebb kapcsolódni” – Interjú Fodor Zoltán táncművésszel, az Inversedance társulat alapítójával

Szabad a tánc?  Nagykövetekkel hirdet támogatói kampányt a Duda Éva Társulat

Robbanás előtti pillanatban vagyunk  – Interjú Duda Éva koreográfussal