„Ha érzelmileg meg tudsz győzni valakit, üzletileg is könnyebb kapcsolódni”

Fodor Zoltán a versenytánc területéről indult, sok műfajt kipróbált, és nagyon hamar önálló koreográfiákat, illetve saját projekteket készített. Társulatban, nagy egészben gondolkodik, illetve a Magyar Táncművészek Szövetségének társelnökeként egy ideje azon is, miként lehetne Magyarországon a kortárs tánc pozícióját és megítélését javítani, akár az üzleti szférán keresztül.

Éppen költözésben vannak, szeretett műhelyüket, a Fehérvári úti egykori gyárépületben lévő próbatermet épp most kényszerülnek elhagyni. Látják már, hova mennek?

Teljeskörűen még nem. De szerencsére ezt a nagy feladatot nem egyedül kell megoldanom, hanem közösen a társulattal. Együtt dobozolunk, de azt, hogy lelkileg mit jelent ennyi idő után felszámolni az otthonunkat és a műhelyünket, elengedni a közös próbák, megszületett mozdulatok emlékét, csak páran érezzük át teljes mélységében.

Fodor Zoltán (fotó: Vigh Csaba)

Az emlékek őre címmel hamarosan új bemutatót tartanak. Hogyan készül erre az előadásra? Egyáltalán, hogyan születik meg egy-egy mű, egy-egy koreográfia?

Erre nincs receptem. Nagyon sokszor csak engedem hatni az intuíciómat. Néha a zeneiség inspirál, máskor maga az alaptéma, mint a mostani bemutatónk esetében Lois Lowry Az emlékek őre című regénye. Itt az a kérdés ragadott meg, hogy létezhet-e olyan disztopikus, érzelemmentes és szabályozott világrend, amelyben az individuum, az ember egyáltalán nem tud megmutatkozni. Az érdekel, hogy egy ilyen világ a valós félelemünk, vagy csak egy fantazmagória, amit már reálisnak érzünk a ránk ható filmek, események következményeként. Tavaly, amikor a Szerelem a kolera idején című darabunkat készítettem, ami szintén egy hozzám közelálló mű, nagyon nehéz volt megfogni, mik is legyenek a fókuszpontok. Azóta érdekel, hogyan lehet egy hosszú regény lényegét az érzetek szintjén megfogalmazni. Amikor felnőtteknek szóló darabon dolgozom, szándékosan nem készítek forgatókönyvet, amit egyébként egy gyerekdarab esetében nagyon pontosan megcsinálok, zenével, vizualitásában, time-kódok alapján. A felnőtt daraboknál hagyom, hogy szárnyaljanak az érzések. Ez a legműködőképesebb módszer arra, hogy létrejöjjön egy szabad asszociációkon alapuló produkció.

Lépésanyag sincs?

A létrehozás folyamata, az, hogy a koreográfia, a vizualitás, a zene hogyan idomul a darabhoz, minden más részletkérdés számomra. A szabad asszociáció azonban nem jelenthet lineáris keretrendszert. Ha egy születést kell megcsinálni, a darab közepére teszem egy piros virág formájában, amit valaki eltapos, vagy a végére, mert a születés egyben halál is. Az intuitív érzelmi kavalkádba beavatom valamennyire a társulat tagjait, akik hozzájárulnak a saját ötleteikkel, érzéseikkel, intuíciójukkal, és ebből együttesen indulunk el. Amikor elkezdjük a darabot fixálni, az már olyan, mint egy bolti vásárlás. Meg kell venni a kenyeret, a tejet, azaz fel kell húzni a függönyt, le kell halkítani a zenét, meghatározni a járásokat. Én magam még akkor is megpróbálom megőrizni a szabadságot, ha van egy alapmű, amiből dolgozunk, mert számomra ez az ihlet maga.

A táncosok nem várják a konkrét lépésanyagot, az instrukciókat?

Nem. Ez az együttes lényege, hogy együtt szülessenek meg a mozdulatok, közösen találjunk rá a vezérfonalra, és együtt adjunk teret az egyéni gondolatok megjelenésének. Persze ha elhívnak valahová vendégkoreográfusnak, és van három-négy hetem arra, hogy elkészüljön a darab, akkor erre nincs lehetőség, ott a konkrét lépésanyaggal a próba előtti napon készülök el, vagy gyorsan ott találom ki, ha a helyzet úgy alakul. Az ihletettség a fontos, nem a demokratikusság, mert ez utóbbi az én munkamódszeremben alapértelmezett. Ha szeretném az embereket kreatívan bekapcsolni, az a dolgom, hogy olyan körülményeket biztosítsak, amelyek között ez az ihletettség létrejöjjön. Amikor tavalyelőtt a Győri Balettnél koreografáltam, nyilván volt kész koncepcióm, ott kilencvenöt százalékban meg kellett mondanom vagy akár mutatnom a lépéseket, mozdulatokat, de ott is hagytam magam a táncosok által inspirálni, az ő megoldásaik alapján továbbgondolni a sajátjaimat. A vendégkoreográfia esetében sem jó, ha csak azzal mész, amit a dobozodban odavittél.

Az évtizede repertoáron lévő operaházi koreográfiák esetében legtöbbször így van. Ugyanazok a lépések, mint húsz vagy ötven évvel ezelőtt.

Valójában ez a nyomós oka annak, hogy én nem ezen az úton akartam elindulni, amikor koreografálni kezdtem. Ez persze nem minősítés. Van olyan alkotó, aki egy keretrendszerben képzeli el a világát, más pedig nem. Én ennél szabadabbnak szeretném magamat képzelni. Persze nekem is van egy művészi filozófiám, egy olyan tudáskeretem, amelyben mozgok, és ez mindenkinél véges, de arra törekszem, hogy bővítsem, újrafogalmazzam, hogy a rálátásom szélesedjen. Van, hogy jólesik visszanyúlni olyan dolgokhoz is, amiket már csináltam, mert annak van számomra megtartó ereje, arról magamra ismerek. Mindezt a mozgásmatériára értem, mert észrevettem, hogy a folyamatos megújuláskényszer is kontraproduktív lehet. Önmagamhoz visszanyúlni nem jelenthet akadályt, ettől nem szabad azt érezni, hogy ez zavarólag hat a megújulásra. A folyamatos innovációt úgy is el lehet képzelni, hogy máshogyan játszom, máshova helyezem a hangsúlyokat a saját határaimon belül.

Alkotóként, illetve befogadóként mely koreográfusok gyakorolták önre a legnagyobb hatást?

Olyan sokan, hogy szinte felsorolni se lehet őket. Amikor megnéztem Ohad Nahard a The Hole (A luk) című darabját Tel-Avivban a Batchevában, három hónapig a mennyben jártam, olyan szuggesztíven adták elő. Elképesztő az, ahogy Pina Bausch hozzányúlt az anyaghoz és a prózai színház világát átültette a mozgásszínházba. Fiatalkoromban reggelente betettem Kylian Petite mort című darabját, és mindig úgy éreztem, földöntúli, amit ő képvisel. Juronics Tamásnál nagyon inspirál, hogy milyen komplexen látja a színházat és ahogy meg tudja fogni egy adott jelenet esszenciáját. És még sorolhatnám, mindenkitől hat rám valami.

A gondolat, hogy a táncos oldalról átálljon az alkotóira, hogy darabokat, koreográfiákat készítsen, mikor fogalmazódott meg először?

Mindig is bennem volt ez a gondolat. Először a lépések szintjén. Hogy a tanult tánctechnikákból, koreográfiákból hogyan tudok valami olyat csinálni, ami abból jön, mégis más az eredménye. Ez volt az alapélményem huszonévesen. Aztán azon gondolkodtam, hogy ezeket a mozgásokat hogyan kell térbe, hangulatba tenni, megvilágítani, hogy ez kinek szól, mi az üzenete és ennek az üzenetnek mi az értéke. Huszonhat évesen elkezdtem koreografálni és saját projekteket csinálni. Aztán egyszer csak ezek a projektek összeértek, és 2008-ban jött el a gondolat, hogy most már kellene egy saját társulat.

Fotó: Pintér Leó

Miért Inversedance a nevük?

Mert nem valami, hanem annak az ellentéte. A Fodor Zoltán nevet pedig azért tettem hozzá, hogy akik nem ismerik, be tudják azonosítani, de ma már ezt nem nagyon használom, lényegtelen az én nevem.

Táncosként részt vesz a produkciókban?

Legutóbb néhány éve léptem színpadra a Bohémélet című darabunkban, és bármikor be tudnék állni bizonyos szerepekbe, de ma már ez nem igazán motivál. Most már össz-szakmai szempontból nézek a táncvilágra, és nemcsak úgy, hogy darabokat hozzak létre. Amióta a Magyar Táncművészek Szövetségében Velekei Lászlóval társelnök vagyok, azon dolgozunk, hogy a táncművészet a hazai kulturális életben komolyabb szerepet töltsön be és ismertebb, elismertebb legyen, illetve szervezeti kérdésekkel, érdekképviselettel, támogatási lehetőségekkel is foglalkoznunk kell. Látható és mi is érezzük, hogy a táncművészet Magyarországon nem tudott annyira megerősödni, mint a zeneművészet és a színházművészet. Ez az elkövetkező évek munkája lesz.

Hogyan működik a társulata? Milyen támogatásból, bevételi forrásokból élnek?

Kiemelt közhasznú előadó-művészeti szervezet vagyunk, ami annyit tesz, hogy a többi minősített szervezettel együtt egy nevesített rubrika vagyunk a magyar állam költségvetésében, de ez tulajdonképpen csak technikai dolog. Egyrészt ez az összeg a működésünknek csak egy töredékét fedezi, másrészt nincs állami fenntartónk, egy magánalapítvány üzemelteti a társulatot, és közszolgálati szerződésünk van egy önkormányzattal. Ilyen tekintetben egy picit hibrid a működésünk, de jellegünket és szellemiségünket tekintve függetlenek vagyunk.

Manapság a függetleneket a földbe döngöli az állam. Milyen lehetőségei vannak egy kortárs táncműhelynek a továbbélésre, egyáltalán a működésre?

Pályázatokból és piaci bevételekből működünk, de alapvetően nonprofit szervezet vagyunk, amely profitra nem törekszik, így a bevételeinket mindig felhasználjuk közhasznú céljaink elérése érdekében. Számos nonprofit működési forma létezik, az a lényeg, hogy ne a profitorientáltság határozza meg a stratégiádat. A pályázati lehetőségek többnyire nonprofit szervezetként elérhetőek és a közhasznúság is fontos, hogy a mindennapi aktivitásod a köz érdekében történjen. Mi a gyerekprogramjainkkal is megfelelünk ennek, évente húsz-huszonöt ezer gyerek nézi az előadásainkat, így van egy tervezhető, stabilnak mondható bevételi lehetőségünk, amely segíti a biztonságérzetünk megtartását, de az állami támogatásunk egyre jobban marginalizálódik.

Fotó: Dusa Gábor

Külföldön jobb a kortárs tánc pozíciója?

Vannak országok, ahol nemzetstratégiai kérdés a tánc. Izraelben például a nemzeti identitás szempontjából is nagy a jelentősége, és a kétoldalú gazdasági kapcsolatokért is tud tenni a táncművészet, mert képes érzelmileg hatni. Ha érzelmileg meg tudsz győzni valakit, akkor üzletileg is könnyebb kapcsolódni. Sőt, szerintem csak így működik. Kell a partnerek egymáshoz való kapcsolódása az üzleti életben is, hiszen hosszú távon nem csak a bevétel számít. A táncművészet kiválóan alkalmas arra, hogy üzleti partnerek érzelmi kötődéssel kapcsolódjanak egymáshoz, nagyszerű híd, amely akár a kulturális diplomáciában is szerepet tud vállalni.

Ebben őszintén hisz? Magyarországon is?

Kihívás, komoly motiváció, hogy lehetne másképp is, mint ahogy most csináljuk. Vannak olyan húzóerejű produkciók, táncegyüttesek, amelyek a kultúrdiplomáciai célok elérésében komoly szerepet tudnának vállalni. Ezen a logikán felépítve akár az egész táncművészet stratégiai szinten, többletfeladatokkal kapcsolódhatna ezekhez a célokhoz. Így nemcsak a határon belüli értékteremtés miatt volna elvárható a kormányzati támogatás, de hazánk nemzetközi képviseletében is aktív szerepet vállalhatna az egyetemes nyelv, a táncművészet.

Fotó: Dusa Gábor

Ez jól hangzik, de konkrétan milyen lépéseket tesznek azért, hogy ez megvalósuljon?

A magyar táncművészeknek sok éve megszületett az úgynevezett Nemzeti táncstratégiája, aztán persze jött a Covid-járvány, a háború, a pénzügyi nehézségek. De a személyes véleményem az, hogy a táncművészet szerepét erősíteni kell a magyar és nemzetközi kulturális életben diplomáciával, hídszereppel, a forprofit és nonprofit szektor találkozásának elősegítésével, a mecenatúra kiépítésével. Ma a magyar kultúrpolitika, illetve a világ is ebbe az irányba tart.

Nem az állam feladata lenne a kultúra támogatása?

Látható egy kormányzati szándék, hogy a kultúrára fordítható állami támogatás mértéke csökkenjen. Ezen mindenképp reaktívan kell gondolkodjunk, meg kell határoznunk az álláspontunkat a változás kapcsán, én pedig folyamatosan ezen töröm a fejem, és kérdéseket teszek fel magamnak. Kinek a feladata a kulturális élet fenntartása vagy fejlesztése? A kultúra finanszírozásából jó, ha mindenki kiveszi a részét, de ez az egyensúly akkor tud létrejönni, ha az állam is, az egyének is és a cégek is fontosnak érzik. Ugyanakkor kell a motivációi is, hogy én mint vezető eljuttassam a produkciómat a megfelelő felvevőpiacra.

Nem minden társulatvezető ért a pénzszerzéshez, nem mindenkinek van ehhez affinitása, tehetsége. Ugyanakkor művészi értéket hoznak létre.

A mi társulatunk egy, a kulturális költségvetésben jelentéktelennek tűnő állami forrásból gazdálkodik, ez is oka annak, hogy a feladatok jelentős részét magam végzem. Nekünk be kell hozni e mellé a működésük hetven százalékát az előadó-művészeti piacról. Ennek egyszerre örülök is meg nem is, mert bár most magunk ellen beszélek, de ha megkapnánk alanyi jogon a teljes működésünkhöz szükséges forrást, akkor talán épp azoktól a gondolati erőfeszítésektől, mechanizmusoktól fosztanánk meg magunkat, amelyekkel mindenképp muszáj lenne foglalkoznunk. A hazai kortárs táncművészetre ez a kényelmi pozíció persze messze nem jellemző, például a mi társulatunk állami támogatása összességében három havi működésünkre elég. Tehát magam is megküzdök folyamatosan ezekkel a problémákkal. Ugyanakkor, ha a társulat forráshiány miatt megszűnik, és ebben az én felelősségemet száz százalékban áthárítom a magyar államra, akkor ez a gondolkodás önmagában determinálja a megszűnést, mert még azt a lehetőséget sem adom meg magunknak, hogy a vitás helyzeten felülkerekedve megtaláljuk a saját menekülő útvonalunkat.

Forrás: inversedance.com

Pokoli nehéz feladat lehet.

Igazából a legnehezebb az embereket meggyőzni arról, hogy pénzt szánjanak arra, ami nem alapszükségletük. Mert ugye aki rendszeres kultúrafogyasztó, azt már erről nem kell meggyőznünk. Tehát a legfontosabb feladat: elérnünk azt, hogy az adott szervezet, cég vagy magánszemély úgy érezze, a tánc a szükségletei része.

Ez nagyon haladó gondolkodás, kevesen képviselik.

Én ebben élem a mindennapjaimat. Jó régóta.

Nyitókép: Fodor Zoltán (fotó: Dusa Gábor)

Lásd még:

„Mindaz, amit eddig csináltam, mostanra szépen összeáll, mint húslevesen a zsírkarikák” – Interjú Lakatos János „Lakijani” táncos-koreográfus-táncfotóssal

Novák Ferenc: Milyen ország, milyen értelmiség lettünk?  „Egy normális kulturális kormányzatnak szeretnie kellene azokat is, akik kritizálják” – mondja a magyar táncművészet kilencvenkét éves doyenje.