Láng Annamária: „Nem a szavak megértésén dől el a színház”

Belső szabadság, magától értetődő tehetség, átlényegülés: ezek a képességek teszik kivételes színésszé a pályáját és az életet kozmopolita távlatokban folytató Láng Annamáriát. A Krétakörrel, majd a Protonnal beutazta a világot, a párizsi Odéontól az Avignoni Fesztiválon át a Ruhrtriennaléig a nemzetközi színházi és fesztiválszcéna legrangosabb helyein is megfordult. Emellett svájci és német nyelvterületen is folyamatosan játszik. 2019 óta az osztrák-német kultúra európai fellegvárának, a bécsi Burgtheater társulatának egyetlen magyar tagja.

Van egy olyan nézet, főként Magyarországon, hogy igazán csak az anyanyelvén lehet valaki színpadi színész. Mi adta a bátorságot, a merészséget, hogy szakítson ezzel a beidegződéssel?

Eleve úgy növünk fel, hogy az édes anyanyelvünk kivételes, speciális, semmivel nem kompatibilis, hogy a legszebb nyelv a világon a magyar, de bizony nehéz megtanulni más nyelveket. Ezt halljuk egész életünkben, nem kérdőjelezzük meg, hogy valóban így van- e. Számos helyzet jött az életemben, ahol ez megkérdőjeleződhetett. Schilling Árpád a Krétakörrel tett  külföldi utazásainkon arra törekedett, hogy a turnéink egyben workshopokkal egybekötött találkozások legyenek a helyi színészekkel. Sokszor kísérleteztünk azzal, hogyan lehet úgy együtt játszani, hogy nem beszéljük egymás nyelvét. Az évek során kiderült, hogy milyen izgalmas; egyáltalán nem a szavak megértésén dől el a színház, sokkal többet lehet elmondani a testbeszéddel, a figyelemmel.

Láng Annamária (fotó: Irina Gavrich)

Bodó Viktor Tranzit című előadásában játszottam először németül Kölnben, majd a berlini Deutsches Theaterben. A Szputnyik Hajózási Társaság magyar  színészeivel dolgoztunk együtt, ott találkoztam először nyelvi coach-csal, aki javított a kiejtésünkön. A Mundruczó Kornéllal való németországi munkáim is nagy löketet adtak abban, hogy németül beszéljek, legutóbb az Evolúció című filmjében. A német nyelvvel huszonhat éves koromban kezdtem ismerkedni, különféle kurzusokra jártam. A Goethe Intézettől kaptam egyszer ösztöndíjat egy berlini nyelviskolába. Egy időben együtt éltem Tilo Werner német színésszel, tőle sokat tanultam. A gyakorlat hozta meg a tudást.

Eddigi legkomolyabb német nyelvű szerepe?

Marmeladova ötvenperces monológja a Bűn és bűnhődés monodráma változatában Luzernben, miközben folyamatosan kellett a kapcsolatot tartanom a nézőkkel. Az észt  Ene-Liis Semper rendezte, aki a férjével, Tiit Ojasoóval jegyezte később a Mester és Margaritát a Burgtheaterben, és engem kért fel Margarita szerepére. Ezzel debütáltam Bécsben. Ene-Liis-t Münchenben ismertem meg díszlettervezőként, onnantól kezdve sokfelé hívott színészi munkákra. A Burgtheater-beli szerződésemet  annak köszönhetem, hogy a színház vezetői látták velem a Bűn és bűnhődés monodrámát. Martin Kusej intendáns megújította a társulatot, nemzetközi alkotók meghívásával új korszakot nyitott a Burg történetében. Jövőre egy svájci rendező veszi át az intendaturát, ami engem is érintett annyiban, hogy mindenkinek kérdéses volt a maradása. Szerencsére nyáron eldőlt, hogy továbbra is szerződést kínálnak.

Bécs „Várszínházát”, a  Nemzeti Színház megfelelőjét fényes patina lengi körül. Százharminchat éves múlt, négy játszóhely, hetvenkét fős társulat, Európa talán legnagyobb színpadi gépezete. Hogyan illeszkedik ez a klasszikusabb jelleg  az eddigi avantgárd múltjához, a Krétakörhöz, a Proton Színházhoz?

Kezdettől az volt a csalogató, a csábító a Burgtheaterben, hogy rendezőként olyan nevek merültek fel, akik teljesen az én világomat képviselik. Ugyanakkor szembe találtam magam azzal a helyzettel, hogy a Burgtheater  egyfelől a német nyelv és kultúra temploma, másfelől az a színház törekvése, hogy bemutassa mindazt, ami a világban zajlik. Ez a két szempont feszül egymásnak, egyszer ez, máskor az kerül ki győztesen. De az biztos, hogy elindult valamiféle változás.

A nemzetköziségen túl miben mérhető le a progresszívabb irányváltás?

Minden évadnak van egy mottója. Repertoárban, tematikában általában a világban zajló eseményekre reagál a színház, nem csak az osztrák problematikákra. A világ minden tájáról érkeznek rendezők, alkotók a díszlettervezőktől a jelmeztervezőkön át a zeneszerzőkig. Alig van nem német anyanyelvű színész a társulatban, ám jelentős részük külföldi hátterű, például ghánai, angolai, perzsa származású. Most leginkább a Gázai övezetben zajló háború, illetve az Izraeli melleti kiállás adja az aktualitást. Erre irányuló eseményeket, vitaesteket, felolvasásokat tartanak a színházban költők, írók, aktivisták. Az idei évad mottója az éberség, az ébredés, ami szimbolizálhatja azt is, hogy nem ott ér véget a színház, hogy az előadásnak vége. A székből való felállás kiállás is egyben, elindulás a világba. A Burgtheater évadüzenete, ami cselekvésre ösztönzi az embereket, konkrétan a szélsőjobboldal és a rasszizmus erősödésére irányuló figyelmeztetés és egyúttal buzdítás az ellene való harcra.

A Varázsfuvola színészei (fotó: Susanne Hassler-Smith)

Milyen előadások támasztják alá ezt a célkitűzést?

Az egyik legsikeresebb előadásunk a Varázsfuvola, Nils Strunk színészkollégánk rendezte, aki mindamellett zseniális zeneszerző is. Szuper csapat jött össze, mindenkinek szívügye az előadás. Három karaktert viszek, Papagénát, Monostatost és a Három hölgy egyikét. Tele van bravúros átváltozásokkal, csodálatos zenés-táncos lehetőségekkel. Szabad emberekről szól, régi cirkuszi világba helyezve, bohócokkal. Érdekes módon a Danton halálát is bohócok játsszák, noha a forradalomról szól. Úgy látszik, több rendezőnek is beugrott, hogy manapság a bohócok azok a karakterek, akik szabadon gondolkodhatnak.

A hazai függetlenekre jellemző családias, intim légkör megteremthető a Burgtheaterben is?

Elég izoláltan és koncentráltan tudunk dolgozni egy-egy produkción, ilyenkor mindig kialakul egy közösség. Minden figyelem arra irányul, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Nem lehet összevetni a mostani élethelyzetemet a korábbival. A Krétakörben szabad, független ember voltam, most pedig kétgyerekes családanya vagyok. Megváltoztak a prioritások.

„Ugyanazt csinálom, mint eddig, csak luxuskörülmények között” – mesélte korábban. Mire vonatkoznak a luxuskörülmények?

Végtelenül hálás vagyok mind az anyagi biztonságért, mind a körülményekért. A szerződésem alapján két gyerekkel két bemutatót kell vállalnom egy évadban. De figyelembe veszik azt is, ha valaki csak egyet bír. Havi tíz-tizenkét előadásom van jelenleg, ami itteni mérce szerint soknak számít.  A színház minden dolgozójának méltó életet biztosítanak. Tiszteletben tartják a pihenőidőt, a sminkeléshez igazítva öt órának kell eltelnie a próba vége és az előadás között. Van lehetőség a felkészülésre, a szövegtanulásra. Nem ritka, hogy az első próbára teljes szövegtudással kell menni. Itt nincs az a jelenség, hogy példánnyal a kezünkben próbálunk. Nagyon jó szakemberek ülnek a különböző pozíciókban, akik segítik a munkánkat. Egy ruhapróbán öten állnak a színész körül, hogy a kalaptól a cipőig mindig minden rendben legyen. A luxuskörnyezethez tartozik az is, hogy a színház biztosít egy nyelvi coach-ot, aki bármennyi időt eltölt velem, hogy minden egyes hangot érthetően ejtsek ki. 

A fontos színpadi találkozások sorában a Burgtheater tiszteletbeli tagja, Klaus Maria Brandauer is szerepel?

Brandauer már nem aktív, nem játszik, évi egy felolvasást vállal. Más színészóriással dolgoztam, például Peter Simonischekkel, aki tavaly sajnos meghalt. Két hónapja próbáltam vele, mire összeraktam magamban, hogy ő a Tony Erdmann-film címszereplője. Van jó pár színész a társulatban, akinél azt érzem, hogy most íródik a színháztörténet.  Ők is maximálisan befogadtak, örülnek a közös játéknak. Pont úgy nem érdekli őket, hogy ki mögött mi van, mint engem. Csak az adott pillanat számít, hogy tartsuk egymást a színpadon, mint az akrobaták, hogy ne zuhanjon le senki.

Láng Annamária (fotó: Sergi Pons)

Milyen szemléletet hozna át a magyar színpadokra Bécsből?

Átvenném azt a hozzáállást, hogy több idő, nyugalom jusson az alkotóknak, legyen lehetőségük elmélyülni, ne szedje szét az idegrendszerüket a folyamatos egzisztenciális félelem. Nagyon szeretem a pontosságot, hogy nem élnek vissza az idővel, hogy nincs példány a kézben, hogy több van a színészekre bízva. Áthoznám az erős szakszervezetet, amelyik segít abban, hogy mindenkinek a jogai érvényesüljenek. Ha bárki úgy érzi, hogy kihasználják, jelentheti anélkül, hogy annak következményei lennének rá nézve. Mindenütt a kölcsönös tiszteletet tapasztalom. Az sem utolsó szempont,  hogy a tervezők jobban elengedhetik a fantáziájukat,  lehetőséget kapnak arra, hogy álmodjanak és megvalósítsák az álmaikat. Aikor először megláttam a Danton halála beépített díszletét, akkor értettem meg, hogy ezekét az élményekért vagyok ott. Gyönyörű, nagyvonalú, közben mégis egyszerű. Nekem még mindig felfoghatatlan sokszor, hogy abban a szépséges díszletben játszhatok!

Nyitókép: Láng Annamária (fotó: Christoph Liebentritt)

Lásd még: 

Ausztriában az energiaszektor adja a legtöbb pénzt a kultúrára – Az osztrák vállalatok negyvenhárom százaléka elkötelezett a kultúra szponzorálásában

Bécs = kultúra – Valamit nagyon jól csinálnak „sógorék” a szomszédban