„Nem találtam még jobb befektetést a képzőművészetnél”

„1987-es az első vásárlásom, akkor huszonegy éves voltam. Most ötvenöt vagyok, és végigüzleteltem ezt a harmincnégy évet. Ha azt kérdezed, hogy találtam-e jobb üzleti befektetést, mint a képzőművészet, akkor a válaszom egyértelmű nem. Pedig sok mindennel foglalkoztam” – árulta el a Pénzcentrumnak adott interjújában Pados Gábor. Az acb Galéria tulajdonosával a hazai képzőművészeti életről, üzleti szemléletmódról, a kortárs művek befektetési célú gyűjtéséről, valamint arról beszélgetett Nagy Bálint, hogy van-e helye az MNB-nek a hazai művészeti piacon.

Írószerekkel foglalkozó üzletemberből lettél galériás és műtárgykereskedő. Üzleti szempontból látsz párhuzamot, vagy ég és föld a két világ?

Olyan szinten látok ebben kapcsolatot, hogy egy kortárs galéria egy kereskedelmi vállalkozás, bár ezt sokan nem merik kimondani. Abból próbálja fenntartani magát, hogy elad műtárgyakat. Egy papír-írószerrel foglalkozó kereskedelmi vállalkozás meg papír-írószert ad el. A magyar piacon kevés kortársgaléria-tulajdonos jött kereskedelmi háttérrel, én élvezem ennek az előnyeit. Olyan szempontból viszont teljesen más műfaj, hogy míg a papír-írószernél franchise hálózatot is üzemeltettünk, ahol kiskereskedelmi partnereink voltak, akikkel jószerivel nem is találkoztam, itt egy jóval személyesebb üzletről van szó. A nagy gyűjtőkkel személyesen tartom a kapcsolatot, sőt, mondhatom, hogy jelentős részük a barátom is.
2003-ban indult el az acb Galéria Budapesten.

Mesélj picit az alapításról, a befektetőkről, a kezdeti működési struktúráról!

Ez egy jó régi sztori. Még évekkel a galéria megalapítása előtt ismertem meg Szoboszlai János művészettörténészt és az akkori feleségét, Szőke Katalint. Ők katalogizálták elsőként az Irokéz gyűjteményt, amiből 2001-ben lett egy komoly kiállítás, ami a Műcsarnokba is meghívást kapott. Innen ered Jánossal a kapcsolatunk, amiből aztán barátság lett. Majd 2002-ben együtt kiutaztunk Chicagóba, János ott dolgozott a képzőművészeti egyetemen, és abban az inspiratív közegben született meg a döntés, hogy galériát akarunk csinálni. Nagyon tetszett, hogy Jánosnak volt egy olyan menedzserszemlélete, amit előtte nem nagyon tapasztaltam más esetében ebben a világban, illetve nagyon hasonló volt a gondolkodásunk meg az ízlésünk is. Akkor úgy tűnt, az Isten is egymásnak teremtett minket, főként, hogy én akkor még nem tudtam volna főállásban csinálni. Az ő szakmai háttere ideálissá tette ezt az együttműködést.

Az anyagi háttere pedig úgy nézett ki, hogy egyrészt én megvásároltam és felújíttattam azt a Király utcai lakást, amiben a galéria a mai napig működik. Másrészt felhasználtam azt a kapcsolati tőkét, amelyet az Irokéz Kft.-vel szereztem, ami akkor az ország harmadik legnagyobb papír-írószer kereskedése volt. Nagyon jó üzleti kapcsolatot ápoltam többek között bankokkal, biztosítókkal, így hozzájuk fordultam támogatásért.

Ezek hitelek voltak?

Nem, inkább művészeti támogatások.

Ez egyedülálló finanszírozási forma volt abban az időben Magyarországon?

Ez speciális helyzet volt, és igen, sikerült kihasználni az üzleti kapcsolataimat. Viszont fontos kiemelni, hogy ezek a támogatások nem oldották meg a galéria finanszírozását, inkább az indulást könnyítették meg némi pluszforrással. A Raiffeisen például sokat segített, ők akkor komolyan gyűjtöttek kortárs alkotásokat, és volt egy galériájuk is. Amúgy néhány millió forintokról volt szó, ami az ezredfordulón persze még komolyabb pénznek számított. Viszont akkoriban kereskedelmi galériát csinálni egy kicsit mást jelentett, mint most. Egy olyan terepen indultunk el, ahol nem lehetett piacról beszélni, hiszen alig voltak itthon komoly gyűjtők...

(Forrás: artportal.hu/Erdei Krisztina)

Sok esetben hivatkoznak a kortárs művészetre úgy, mint egyfajta nem-konvencionális befektetési formára. Van komoly másodpiaca a kortárs műalkotásoknak, vagy a gyűjtők inkább csak gyűjtik, mint adják-veszik a műveket? Lehet a kortárs művészetre befektetésként tekinteni?

1987-es az első vásárlásom, akkor huszonegy éves voltam. Most ötvenöt vagyok, és végigüzleteltem ezt a harmincnégy évet. Ha azt kérdezed, hogy találtam-e jobb üzleti befektetést, mint a képzőművészet, akkor a válaszom egyértelmű nem. Pedig sok mindennel foglalkoztam.

Hosszú távú befektetés a képzőművészet?

Valamikor igen, valamikor nem. Ez kicsit olyan, mint a tőzsde. Ha az ember nem ért hozzá, akkor vagy szakemberhez fordul, felmérik az egyéni preferenciáit, többek között azt is, hogy mennyire vagány, mennyire hajlandó komolyabb kockázatokat futni, és ez alapján állítanak össze számára egy befektetési portfóliót, azaz diverzifikálják a befektetést. Ha valaki befektetésként akar a kortárs képzőművészethez nyúlni, akkor ugyanez a rendszer.

Vagy elmélyül benne, és odafigyel, és akkor tudja, hogy melyik művészt mikor kell megvásárolni. Ha viszont nem tud, vagy nem akar elmélyedni benne, akkor forduljon egy galériához. Hozam szempontjából amúgy két opció is van: vagy korán vesz valaki olcsón, vagy időben vesz drágán. Mindkettőn jó lehet keresni, ha valaki ért hozzá vagy megfelelő tanácsokra hallgat.

Ma már sokkal könnyebb tájékozódni és megtalálni a megfelelő helyeket, ahol korrekt árakon lehet minőségi műtárgyakat vásárolni, de azért nem árt figyelni, mert természetesen itt is vannak szélhámosok, akik élősködni akarnak. Régi vesszőparipám, hogy egy igazán fontos műtárgy esetében bármilyen árat ki lehet fizetni, mert mindig lesz valaki, aki többet fog adni érte. Egy főműről valaki mindig álmodozik, hogy egyszer az övé lesz, és ha megjelenik a piacon, akkor arra megjön a vevő.

A galériás kit képvisel: az alkotót, a vevőt, vagy saját magát?

Mindhárom fél érdeke a jó viszony. Én a művészt képviselem, de ha a gyűjtőim rosszul jártak volna az elmúlt tizennyolc évben, akkor az acb Galéria nem itt tartana. Legalább olyan fontosak a gyűjtőim is, őket is kell képviselnem a művészek előtt. Hogy egy példát említsek, egy művésznek el kell tudnom magyarázni azt, hogy egy komoly magángyűjtő adott esetben miért kaphat meglepően kedvező feltételeket, és ez miért nem jelenti az alkotásai alulértékelését. Visszatérve az előző kérdésre, a másodlagos piac hiányával kapcsolatos kritikát nagyon régóta kapják a galériák, de ebben is óriási változás ment végbe az elmúlt években. Az acb Galéria folyamatosan ott van a másodlagos piacon, akár észrevétlenül is. Nem sok galéria csinálja Budapesten, amit én, hogy odafigyelek a másodlagos piacon megjelenő műtárgyakra azoknál a művészeknél, akiket képviselek. Ha valahol megjelenik például egy Bak Imre-mű, bárhol a világon, akkor az acb Galéria ott van és licitál.

Rekord összegért kelt el például 2020-ban Bak Imre „Orange" című festménye Lengyelországban. Volt közöd az aukcióhoz?

A művet az acb Galéria adta el egy londoni galériának évekkel ezelőtt, amelyik eladta egy lengyel gyűjtőnek, és valószínű, hogy ő adta be erre az aukcióra. Természetesen bejelentkeztem a licitálásra, ahogy több mint hat magyar gyűjtő is, de én egy idő után kiszálltam. Aki megvette, nagyon jól járt vele.

Az acb Galéria menyiért adta el a művet anno?

Akkor korrekt csúcsáron adtuk el. Sokan azt gondolják, hogy ez csoda, ami Lengyelországban történt, de szeretném jelezni, hogy nem, Bak Imrének ez az ára, és lesz még jóval magasabb is. Az más kérdés, hogy ’60-as, ’70-es évekbeli Bak Imre-művet egyre kevesebbet fognak tudni venni a gyűjtők. A későbbi alkotásai is fantasztikus műtárgyak, egy elképesztő, csodálatos életműről van szó. És nagyon fontos, hogy sokak számára elérhető árú művek is léteznek a művésztől. A sajtót elsősorban a rekordárak érdekli, de természetesen az életmű gazdagsága lehetővé teszi, hogy szerényebb pénztárcával rendelkező érdeklődők is hozzájuthassanak egy eredeti Bak Imre műhöz.

Nemzetközileg egyezményes, hogy az eladási ár ötven százaléka a galériát illeti meg. Szerinted ez korrekt? Ha egy ingatlanközvetítő kérne ennyit, megszűnne az ingatlanközvetítés, mint szolgáltatás…

Vannak galériák, amelyek nem érdemelnek meg tíz százalékot sem. Viszont vannak olyanok, ahol ha nem kérik el az ötven százalékot, akkor csődbe mennek. A saját bőrömön tapasztalom, hogy azoknak a megállapodásoknak az esetében, ahol más, közvetítő galéria is részt vesz az üzletben, az szokott lenni a megállapodás, hogy ötven százalék a művészé - ez szent és sérthetetlen -, az eladó galéria negyven százalékot kap, a közvetítő pedig a fennmaradó tízet. Ott már rezeg a léc, hogy megéri-e. Említettem, hogy mennyibe kerül egy nemzetközi vásár. Ezt a kockázatot valamilyen módon vállalni kell. Azt is mondtam, hogy tizenketten dolgozunk itt. Fenntartok több mint 1000 négyzetméternyi raktárt. Elképzelhető, hogyha bejön hozzánk valaki, azt gondolja, hogy ami nálunk folyik, az egy játék, miközben kőkemény munka folyik egy galériában, az acb-ben különösen. Hétfőtől péntekig napi nyolc-tizenkét órában dolgozunk. És sokszor hétvégén is.

(Forrás: nyugat.hu)

A másodpiacon is rajta marad ez az ötvenszázalékos jutalék a művek árán?

Ha valaki megvett egy műtárgyat és el akarja adni, nyilván saját maga határozza meg az árát. Az én gyűjtőim általában megpróbálják nekem eladni vagy a közvetítői segítségemet kérni , és az esetek többségében hajlandó vagyok erről tárgyalni. Szerintem az a galerista, aki ezt nem csinálja, az nem annyira okos. Ha valaki beadja a műtárgyat egy aukcióra, mert nagyobb összeget remél tőle, az az ő döntése.

Nagyon változó, hogy mennyiért megy el egy műtárgy. De ez egy viharos sebességgel fejlődő piac. Persze nemcsak a galériától függ, hogy egy adott művészt mennyiért lehet eladni, hanem a divattól és sok más dologtól is.

Negatív kritikaként szokták veled kapcsolatban megfogalmazni, hogy a hazai képzőművészeti élet kis gömböceként túl sok kortárs alkotót képviselsz. Mit gondolsz erről? Hogyan lehet ennyi művészt professzionálisan menedzselni?

Lehet, hogy a kis gömböc kifejezés illik rám, de ez inkább az évek során rám rakódott pocakra igaz. Érdemes amúgy megnézni, hogy a világ nagy galériái hány művészt képviselnek, messze vagyunk még attól. A kritikára reagálva én úgy gondolom, hogy művészetet lehet gyűjteni, művészeket viszont nem. Ha a művészek elégedetlenek a galéria teljesítményével, veszik a kabátjukat, és továbbállnak. Amúgy érdemes megnézni az arányokat is, ha egy kisebb galéria, két-három fős stábbal képvisel húsz-huszonöt művészt, az mennyivel jobb annál, mint az acb Galéria gyakorlata, ahol tizenkét fő gondozza ötvennégy alkotó munkásságát. Azt is érteni kell, és ez már az üzleti része a dolognak, hogy bizonyos művészlétszám alatt egy galéria nem tud érdekes lenni; egy nemzetközi vásárra például nem lehet minden évben ugyanazokkal az alkotókkal jelentkezni, mert komolytalanná válik. Arról nem beszélve, hogy egy jó galéria figyeli a világban történő szakmai változásokat és megpróbál együtt lélegezni velük. így aztán mindig jönnek új nevek, de ez nem azt jelenti, hogy a régieket elengednénk a kezét. Érdekes játék ez a számokkal...

A Propaganda című műsorban (forrás: a műsor Facebook-oldala)

Egyre több kortárs képzőművész – főként a fiatalabb generáció – használja professzionális szinten a különböző digitális „értékesítési” csatornákat. Mit gondolsz erről a trendről, kell ettől félnie a galériáknak?

Félve nem lehet bizniszelni. A világ változik. Ezt vagy tudomásul vesszük, vagy megbolondulunk, vagy abbahagyjuk. Látom a változásokat, de megpróbálunk ezekben professzionálisan részt venni. Én nem félek attól, hogy az a tevékenység, amit csinálunk, érdektelenné válna. Szerintem szükség van a közvetítőkre és szükség van a galériákra is. Az elmúlt ötszáz évben így volt, a következőkben is így lesz. Amikor nagy egók csapnak össze, az sosem segíti a bizniszt. Az segíti, ha higgadtan, korrektül és végiggondolva a dolgokat mindkét fél jól jár. Ebben egy jó galéria nagyon tud segíteni. De természetesen vannak Instagram-művészek, akik remekül boldogulnak akár galéria nélkül is. Őket is nagyon tisztelem és nagyra tartom, például éppen az önállóságuk miatt.

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál: „nagyon fontos, hogy megszűnjön az a bezártság és provincializmus, ami itthon tapasztalható”.Az elmúlt években sikerült ebbe az irányba lépéseket tenni itthon?

Igen. Voltak nagyon deprimált időszakok, a fórprofit-nonprofit ellentéttel 15 éven keresztül küzdöttünk, és a mai napig érezhetőek ennek a nyomai. Az a fajta provincializmus viszont, ami jellemezte ezt a szakmát, lassan eltűnőben van. Ebben úttörő szerepe van azoknak a galériáknak, amelyek, megvetve a lábukat a nemzetközi vásárokon, próbáltak ezen változtatni. Azt is megjegyzem, hogy a galériák mellett néhány magángyűjtő is elképesztő munkát rakott bele abba az elmúlt 15-20 évben, hogy csökkenjen ez a provincializmus, és a nemzetközi érdeklődés minél szélesebb legyen.

Itt nagyon fontos megemlíteni Küllői Pétert és a Spengler Katalin-Somlói Zsolt házaspárt. Az ő hitük, munkásságuk nélkül nem tartana itt ez a szakma. Sokan voltak még az elmúlt években, akik rengeteget segítettek és áldoztak azért, hogy eljussunk a mai helyzethez. Köszönetet és tiszteletet érdemelnek! Persze köszönet jár mindenkinek, aki akár csak egy képet is vásárolt az elmúlt évtizedben.

Meglepő fordulat volt, hogy nemrég közös kiállítást csinált a Kieselbach és az acb Galéria. Mesélnél erről? Tartós lehet ez az együttműködés? Megvetheti a lábát a kortárs a Falk Miksa utcában?

Nem annyira bonyolult a történet, bár tény, hogy sokan meglepődtek. Tamással régóta ismerjük egymást, tisztelettel voltunk-vagyunk egymás munkássága iránt. Teljesen természetes lépés, hogy a Kieselbach Galéria is elkezd a kortárs művészettel foglalkozni. Ahogy azt sem tartom különleges lépésnek, hogy az acb és a Kieselbach Galéria egymásra talált. Remélem, hogy ez egy hosszabb távú együttműködés kezdete. Vannak közös terveink, szinte biztos vagyok, hogy fogunk még meglepetéseket okozni.

Mi a véleményed arról, hogy az MNB egyre kardinálisabban bevásárolja magát a magyar művészetbe, a művészi világba?

Szerintem itt nem erről van szó. Az MNB kortárs műtárgyakat vásárol és nem bevásárolja magát a magyar művészetbe. Isten tartsa meg a jó szokásukat. Ha valamitől félek, az inkább az, hogy ezt abbahagyják. Szerintem az MNB nem bevásárolni akarja magát a kortárs magyar képzőművészetbe, hanem a lehető legjobb tempóban, a lehető legjobb időben nyújtanak értékteremtő, de véleményem szerint számukra is megtérülő segítséget számos művésznek és a galériának egyaránt. Azzal, hogy ennyire felpörgött a piac és a csúcsárak felé haladunk napról napra, a lehető legjobb üzletet csinálták.

Talán nem feltétlenül ez volt a szándékuk, hanem az ingatlanjaik díszítése, de azt el tudom képzelni, hogy piacélénkítő szándék is volt ebben. Páratlan ez a projekt mind a nagyságrendjét, mind a minőségét illetően. Tudom, hogy sok ellensége van ennek a projektnek, de ez már csak ilyen.

Számos ponton kötődsz hazai alapítványokhoz, például a Bátor Tábor Alapítványhoz. Komoly szereped volt több művészeti aukció létrehozásában is. Mesélnél erről a küldetésről?

Egyrészt szociálisan érzékeny vagyok, ezt megfejeli egy saját érintettség is, mert van egy autista nagylányom. Nem áll távol tőlem mások segítése. Nagyon nagyra tartom a Bátor Tábor Alapítványt, Küllői Péter igazi példakép számomra. De sokat dolgozom együtt az Autistic Art Alapítványban Jaksity Gyurival is. Viszont azt gondolom, hogy a filantrópia akkor az igazi, ha az ember nem beszél erről. Támogatni ügyeket úgy elegáns, ha csendesen történik. Ha megírja az újság, akkor marketing üggyé silányul szerintem.

Hány darabból áll jelenleg a magángyűjteményed?

Fogalmam sincs. Ezres nagyságrendű.

Melyik a legértékesebb darab?

Ez kényes kérdés. Név nélkül, hetven  és száz millió forint között lehet valahol.

Szombathely vagy Budapest?

Budapesté az életem, Szombathelyé meg a szívem.

Biznisz vagy életforma a műgyűjtés?

Nekem életforma. Addikció.

--------------------------------------

Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható.

A részletet a Portfolio Csoporthoz tartozó Pénzcentrum.hu engedélyével közöljük.

A nyitókép forrása: nyugat.hu/Mészáros D. Zsolt

Lásd még: